Azt hittem, hogy ennél sokkal jobban fog fájni, hogy eljöttem otthonról, de az az igazság, hogy különösebben nem érzek semmit. Csak dühös vagyok, de az nagyon. Felfoghatatlan számomra, hogy a szüleim, hogy lehetnek ilyen kegyetlenek, hisz látják Zolin, hogy próbálkozik, hogy próbál megfelelni nekik. Akkor miért nem tudnak egy rohadt esélyt adni neki? Miért? Amikor megérkeztünk Zoliékhoz egy ideig csendben ültünk a kocsiban és csak akkor mozdultunk, meg amikor Zoli apukája kijött megnézni, hogy mit csinál ilyen sokáig Zoli a kocsiban ülve. Egy kicsit meg volt lepődve, hogy én is itt vagyok, de örült nekem. Olyan szar ez. Zoli szülei kedvelnek engem, Ivett már családtagként tekint rám, erre az én szüleim meg ilyen szemetek. Holott Zoli szüleinek kéne utálniuk engem, mert a fiuk miattam lett vak, de ők szeretnek engem és nem haragudtak rám soha sem. Az élet igazságtalan...

- Sajnálom, hogy csak úgy bepofátlankodok. – néztem Ivettre bocsánat kérően.

A kandalló közelében ültünk egy, egy bögre teával a kezünkben. A karácsonyfa itt lett felállítva a nappaliban és valami hatalmas volt. Ezüst és kék gömbök voltak rajta, szintén ezüst boákkal, tele szaloncukorral és mézeskaláccsal, aminek köszönhetően isteni illat lengte be a nappalit. Ha ehhez hozzávesszük még a fenyő illatát, akkor teljes mértékben karácsonyias hangulatom volt. Na, meg a rengeteg ajándék láttán, ami a fa alatt sorakozott.

- Ne butáskodj már kedvesem! Mindig örülünk neked! – mosolygott rám melegen.

- De szent este van...

- Már te is a családunk része vagy!

- Köszönöm, én is a családomnak érezlek titeket és sajnálom a szüleim nevében is azt, ami történt. Biztos rengetegbe került az a sok ajándék.

Ivett szomorú mosollyal az arcán nézett rám majd a kandalló felé fordult.

- Nagyon bizakodó volt mielőtt elment, sőt reménykedett, hogy talán most a szüleid megbocsátanak neki. Soha nem láttam őt még ilyennek. Régen nem érdekelte őt, hogy mi mit szólunk a barátnőihez vagy, hogy ő hozzá mit szólnak a barátnői szülei, de melletted teljesen megváltozott. Megkomolyodott és sokkal nyíltabb lett. Felém, az apja felé és ezt neked köszönhetjük! – mosolygott rám könnyes szemekkel.

- Úgy érzem túlságosan is jónak hisztek engem, de nem vagyok olyan jó. Nekem is vannak hibáim...

- Ahogy mindenkinek, senki sem tökéletes, de te egészen közel állsz hozzá. Már akkor tudtam, hogy különleges szerepet fogsz betölteni a fiam életében mikor megláttalak az igazgatói irodában. Mondtam Zolinak is, hogy át kéne ezt gondolnia, de tudod milyen önfejű. Amit a fejébe vesz, az úgy is van.

- Igen az már feltűnt. – bólogattam mosolyogva. – Tudod nem hittem volna, hogy valaha itt fogok ülni és veled beszélgetni. – kortyoltam bele a teámba.

Valamilyen gyógytea lehetett, mert eddig soha nem ittam ilyet, de isteni volt és megnyugtatott. Pedig nem nagyon vagyok teás, inkább kávét iszok vagy energia italt, de most engedtem Ivett unszolásának és milyen jól tettem.

- Nem?

- Nem. Lehetetlennek tűnt, mivel Zolival szinte ősellenségek voltunk, most pedig inkább vagyok itt vele, mint otthon. A sors olyan kiszámíthatatlan. – tűrtem a fülem mögé a hajam zavartan.

- Igen egyetértek. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő.

- Talán jobb is így... gondolj, bele mi lenne, ha mindenki tudná, hogy mi fog történni vele a jövőben. Tudna a titokban megszervezett szülinapokról, tudná előre, hogy mi fog történni egy állásinterjún.

- Valamilyen szinten jó lenne, de van azért hátránya is. Az életbe kellenek a meglepetések. – nézett rám mosolyogva majd felállt, amikor megszólalt a csengő. – Ki lehet az ilyen későn?

- Talán a zsaruk, hogy hazavigyenek. – mosolyogtam keserűen.

- Csak nem. Elég nagy vagy eldönteni, hogy hol akarsz lenni. – szólt hátra a válla felett és kinyitotta az ajtót ahol legnagyobb meglepetésemre a nagyszüleim álltak. Apa részéről persze.

- Nagyi, hogy kerültök ide? – tettem le a bögrém az asztalra és hozzájuk siettem.

- Szervusz, kedvesem, bátorkodtam bemenni a szobádba és összeszedni neked minden szükséges dolgot. – intett nagyi a mellette lévő bőröndre.

- Nem kellett volna. Anyáék engedték?

- Áá... ne is beszéljünk róluk. – legyintett grimaszolva.

- Kérem, ne ácsorogjanak a küszöbön, fáradjanak beljebb. – invitálta őket Ivett széles mosollyal az arcán.

- Igazán kedves magácskától, sajnálatos módon a szemem már nem a régi, de hang alapján is felismerem a gyönyörű teremtéseket. – bókolt papa elővéve a csibészes mosolyát.

- Jaj, nagyapa. – forgattam meg a szemem mosolyogva.

- Vendégek jöttek? – dugta ki a fejét a dolgozószobából Zoli ahova az apjával vonultak vissza, szinte azonnal amint bejöttünk a házba. – Ó jó napot! – köszönt elmosolyodva és elindult felénk.

Miután lefutottuk a kötelező köröket, mind a nappaliba vonultunk beszélgetni. Zolival közösen osztoztunk a fotelen, hogy mindenki el tudjon férni kényelmesen. Kicsit feszélyezett a helyzet, hogy Ivették szeme láttára Zoli ölében ücsörgök, de őt egyáltalán nem izgatta a dolog. Ujjaival szórakozottan rajzolgatott mintákat derekamra és elmélyült beszélgetésbe merült nagyapával. A horgászat rejtelmeit és titkait boncolgatták.

- Csenge drágám, segítenél nekem behozni pár táskát? – kérdezte tőlem mama.

- Hát persze. Elhoztátok az egész szobámat?

- Szívesen segítek én is. – ajánlkozott Zoli.

- Köszönjük, de megoldjuk mi is. Erős csajok vagyunk mi.

- Efelől semmi kétségem. – mosolygott Zoli és rám nézve kacsintott egyet mire vörös pír költözött az arcomra.

- Mit mondtak? – kérdeztem nagyitól már az udvaron.

- Semmi különöset.

- Mama kérlek. Képes vagyok elviselni. – tettem a kezem a vállára.

- Ki voltak akadva. Mindenért Zolit okolták, hogy átmosta az agyad és te most nem gondolkodsz tisztán, elvette az eszed a szerelem. Az apád odáig is elment, hogy többé nem vagy a lánya.

- Értem... - bólintottam az ég felé pislogva.

- Ne, hogy azt hidd, hogy ennyiben hagytam. Szépen megmondtam nekik a magamémat, hogy hova dugják fel a véleményüket.

- Na, de mama. – pislogtam megrökönyödve.

- Ismersz engem Csenge, tudod, hogy megmondom, ha kell. A fiamra meg ráfért egy kis anyai fejmosás. Közöltem velük, hogy ők üldöztek el téged a kicsinyes viselkedésükkel, aztán fogtam magam és nagyapádat, összeszedtem a cuccaidat és ide jöttünk.

- Annyira köszönöm, hogy te mellettem állsz! – sírtam el magam.

- Nincs mit megköszönnöd! Természetes, hogy melletted állok, egy szem lány unokám vagy! Hagyd abba a sírdogálást és inkább segíts nekem!

- Mik ezek amúgy? – kérdeztem amint rájöttem, hogy ezek egyáltalán nem az én cuccaim.

- Egy kis apróság Zolinak és a szüleinek. Remélem nem zavar, hogy vásároltam.

- Zolinak a legnagyobb ajándék az, hogy ti most itt vagytok. – mosolyogtam könnyes szemekkel.

- Kötelességnek éreztük eljönni. Szegény fiúval nem bánhatnak így.

- Nagyon megváltozott, és ha én képes voltam neki megbocsátani, akkor nekik miért olyan nehéz?

- Mert önfejűek nagyon is, nem hiszik, hogy bárki meg tud változni. Talán ha a te cipődben járnának, akkor megértenék, de így...

- De te képes vagy megérteni, pedig nem is jársz az én cipőmbe...

- Én tudom milyen, ha nem fogadják el azt, akit te szeretsz. És látod? Nem adtam fel és milyen jól tettem. Neked sem szabad feladnod Csenge! Soha ne helyezd más boldogságát a tied elé! Akik nem viselik el, hogy te szeretsz valakit azok nem igazi barátok!

- Csak egy barátom van Adél, ő pedig mindenáron azon volt, hogy jöjjek már össze Zolival, mert már rosszul van a szenvedésünktől. – mosolyodtam el.

- Na, látod, ilyen egy igaz barát! De most menjünk mielőtt mirelitté fagyunk itt. – indult meg a ház felé.

- Már azt hittem megszöktetek. – húzott az ölébe Zoli amint csatlakoztunk hozzájuk.

- Csak beszélgettünk. – néztem rá halvány mosollyal.

- És sírtál is. – érintette meg az arcom. – Minden rendben?

- Persze, csak hálás vagyok nagyiéknak, hogy ők megértenek engem.

- Szeretnék elnézést kérni a fiam és a többiek nevében is. Felháborít és mélységesen elszomorít a viselkedésük... - kezdett bele nagyi.

- Nem erre neveltük! – szúrta közbe papa.

- Ugyan, ne törődjenek vele! – ellenkezett Zoli édesapja.

- Apudnak mi a keresztneve? – kérdeztem úgy, hogy csak Zoli hallja.

- Hercules. – súgta vissza.

- Na, de most komolyan!

- Ricsi.

- Oké.

Mama átadta az ajándékokat Zoli szüleinek majd magának Zolinak is, aki az ajándékát meglátva elnevette magát.

- Nagyon köszönöm, ez a fotó lesz a kedvencem. Az éjjeliszekrényre teszem, mit szólsz hozzá? – mutatta meg nekem a bekeretezett fényképet, amin nem más volt, mint én. Pelenkába, tetőtől talpig csokisan.

- Jaj, ne! – nyögtem fel a kezembe temetve a fejem. – Nagyi ezt miért kellett?

- Nekem igenis tetszik! – vigyorgott Zoli úgy, mint a vadalma.

- Tetszik? Ó jézus, olyan ciki! – szörnyülködtem.

- Ha szeret, mindenhogy szeret. – mosolygott mama vidáman.

- De... de. Vannak ettől sokkal jobb képeim is. Például amikor templomba mentem. Igen az jó!

- Abban mi lenne a poén?

- Semmi, de legalább nem égek be!

- Nem égtél baba. Imádom! – puszilta meg az arcom Zoli.

- Örülök neki. – motyogtam.

- Azt hiszem, akkor én is átadom az ajándékokat. – állt fel Zoli és a fához lépett. – Ezt önnek uram – nyújtott át egy táskát papának.

- Köszönöm fiam! – rázta meg a kezét papa.

- Igazán nincs mit. Remélem kényelmes lesz. Ezt pedig önnek asszonyom. – fordult mama felé egy csokor rózsával és egy táskával. – Valamint ezt Csenge szülei kapták volna, de kétlem, hogy elfogadnák, ezért önöknek adom. Nem lehet visszaváltani, a jegy két fő részére szóló háromnapos jegy a Hotel Kapitány Sümegbe. 30.-tól 1-ig szól és limuzin jönne önökért.

- Köszönjük! – puszilta meg mama Zolit boldogan. – Soha nem voltam még wellnessezni, majd küldök fotókat apádnak Csenge, hogy miről maradt le. Hallod-e papa? Megyünk wellnessezni.

- Én megmondtam neked, hogy egyszer elviszlek!

- Mióta összeházasodtunk azóta ígérgeted! – legyintett felé mama.

- A jó dolgokra várni kell. – mosolyodott el papa.

- Érezzék jól magukat! – mosolygott Zoli aztán felém fordult. – Neked csak én maradtam sorry. – tárta szét a kezét sajnálkozva.

- Nekem tökéletesen elég! – vágtam rá. – Sőt nekem a legjobb karácsonyi ajándék az, hogy itt lehetek veletek! – néztem körbe könnybe lábadt szemekkel.

- Tartsd vissza a könnyeid, amíg meg nem nézed ezt! – tett az ölembe Zoli egy dobozt.

- Ez mi? Azt mondtad, hogy nincs semmi.

- Ez semmi, nekem. De te... hát amint kinyitod három opciót látok magam előtt. Elbőgöd magad, fangörcsöd lesz, vagy pedig elájulsz, aztán sírsz és fangörcsöd is lesz.

- Jézus. – néztem rá ijedten.

- Na, bontsd már ki! – sürgetett Ivett izgatottan.

- De nem merem!

- Na, baba hajrá. Nyugi nem egy döglött patkány lesz benne vagy egy levágott fej! – mosolygott Zoli bátorítóan.

Reszkető kezekkel kötöttem ki a szalagot majd leemeltem a doboz tetejét és pár pillanatig csak néztem a benne lévő kék ruhára aztán a szám elé kaptam a kezem, hogy ne kezdjek el hangosan visítozni, mint egy idióta ugyanis a kék ruha nem más volt, mint Elena kék ruhája! Az a ruha, amiben először táncolt Damonnel! Ültő helyemben toporogtam aztán vadul vigyorogva Zoli nyakába vetettem magam.

- Fangörcs. – állapította meg.

- Annyira, de annyira imádlak! – ugráltam a karjaiban.

- Most lányosan visítozva kezdjek el én is ugrálni?

- Ahogy érzed, kár, hogy sehova nem tudom felvenni. – szontyolodtam el.

- Menj, próbáld fel! – küldött mama.

- Okés! – kaptam fel a dobozt vidáman és a nappaliból kisietve felszaladtam Zoli szobájába.

Az igazat megvallva egy kicsit tartottam tőle, hogy nem fog jól állni, de ahogy a tükörképemet szemléltem el kellett ismernem, hogy nagyon jól áll nekem. Nem bírtam megállni, hogy ne készítsek, rengetek fotót és vagy öt percig ugráltam fel alá, mint egy hülye, majd rendbe szedtem magam és visszamentem a többiekhez. Zoli a lépcső alján várt rám öltönyben, amit először nem tudtam hova tenni aztán a felismeréstől olyan széles vigyor terült el az arcomon, hogy félő volt szétreped az arcom.

- Tudtam, hogy csodás leszel benne!

- Köszi! – borultam a nyakába és egy hosszú csókot nyomtam az ajkára.

- Táncolunk egyet a családnak?

- Feltéve, ha tudsz táncolni. – cukkoltam.

- Meg fogsz lepődni! – kacsintott rám.

Amint betettük a lábunkat a nappaliba felcsendül Within Temptationtól az All i need. Az agyam nem tudta felfogni, hogy ez most komolyan megtörténik velem. Nem is olyan régen, alig pár hónapja Zoli azt mondta nekem, hogy nőjek fel, most pedig megveszi nekem ezt a ruhát is itt táncol velem. Hogy fordulhatott ilyen nagyot velem a világ? A szívem túlcsordult szerelemmel és egészen más szemmel kezdtem el Zolit figyelni. Hogy lehet egy ilyen tökéletes pasi az enyém? Hogy lehetséges egyáltalán, hogy észrevett engem? Hogy lehet nekem ekkora mákom? Szaporábban kezdett el verdesni a szívem a tekintettől, amit Zoli rám vetett, szinte éhesen nézett engem vagy talán csak az én érzelmeimet láttam visszatükröződni az ő szemeiben?

- Olyan édesek! – sóhajtott mama.

- Egyetértek. Őket még az ég is egymásnak teremtette! – szipogott Ivett meghatottan.

- A fenébe, hogy nem látok! – morgolódott papa.

- Készülhetünk a lagzira? – érdeklődött Ricsi.

Zoli jókedvűen mosolygott rám, szemöldökét megemelte, mint aki tőlem várja a választ. Őszinte leszek abban a pillanatban habozás nélkül igent mondtam. Zoli feleségének lenni? Papot ide, de tüstént.

- Bravó! – tapsoltak meg minket, amikor a dal véget ért.

- Köszönjük! – hajolt meg Zoli színpadiasan én pedig pukedliztem egyet. – Gyakorlásnak megfelelt 26.-ára ugye Csenge?

- Úgy érted, hogy ezt... - néztem rá meglepetten.

- Pontosan! – puszilta meg az arcom.

- Hogy tudtad te ezt elintézni?

- Könnyen ment. A többiek is unták már, hogy évek óta ugyanazt táncoljuk el. – vonta meg a vállát és cuki mosollyal az arcán nézett rám.

- De miattam?

- Ki más miatt Csenge?

- Soha senki nem tette volna meg ezt értem. Annyira köszönöm! – borultam a nyakába elsírva magam.

- Ugyan már baba... ne itasd az egereket!

Másnak valószínűleg ez semmit sem jelentett volna, de nekem, aki a Vámpírnaplókon nőtt fel, aki tőlük tudott erőt meríteni, hogy túlélje a napokat annak ez hatalmas ajándék volt. A Vámpírnaplók az én otthonom, mert mindig menedéket nyújtott mikor el akartam menekülni a mindennapokból. Ha megtehettem volna bemásztam volna a Tv-be, hogy velük legyek. Régen ezt tettem volna, de most már itt van nekem Zoli és az új családom, de soha nem fogom elfelejteni mennyit segített nekem a Vámpírnaplók.

Ajj... így karácsony közeledtével mindig kicsit magányosnak érzem magam, mert nincs kapcsolatom... ráadásul most a hülye vírus miatt nem is lehet rendes szent esténk... nem ünnepelhetünk együtt mamáékkal és ez piszok szar. Nem lehetne, hogy karácsonyozni is elmegy a vírus, ahogy nyaralni is elment?