Szenteste van. Ilyenkor minden évben összegyűlik a család. Vagy valamelyik nagyszülőnél vagy pedig nálunk. Idén nálunk tartjuk meg, holnap pedig én megyek Zoliékhoz.

- Szóval akkor újra együtt vagytok – szólalt meg Bence.

- Igen – válaszoltam a szalvétákat hajtogatva. Épp az asztalt terítettük meg, ez mindig a mi reszortunk.

- Miért?

- Mert szeretjük egymást és sajnálom, ha ezt nem tudod megérteni.

- Hogy vagy képes szeretni őt azok után, ahogy veled bánt a kórházban?

- Pont ez a szép a szerelemben, hogy mindent meg tudunk bocsátani a másiknak. Engem bántott Bence, nem téged! Ha én túl tudtam lépni, akkor tedd meg te is! Elegem van már abból, hogy itt mindenki úgy kezel, mintha kislány volnék.

- Nem tudunk máshogy kezelni, ha kislányosan viselkedsz. Valakinek kell helyetted is józanul gondolkodnia

- Hát ne gondolkodj helyettem! Tökéletesen józan vagyok! – csattantam fel.

- Gyerekek szenteste van – jött be az étkezőbe apa egy üveg borral a kezébe.

- Ő kezdte – mutattam Bence felé.

- Én csak értelmesen akartam beszélni veled, te kaptad fel a vizet – ellenkezett.

- Persze, hogy felkapom a vizet, ha beleszólsz a magánéletembe.

- Hát ne haragudj, amiért törődőm veled és nem akarom, hogy valami féreg megint összetörje a szívedet.

- A neve Zoli – sziszegtem levágva az asztalra a szalvétákat és a szobámba szaladtam.

Magamra zártam az ajtót és az ágyra vetve magam elsírtam magam. Utáltam, hogy a családom képtelen elfogadni Zolit. Utáltam, hogy látnom kellett Zoli próbálkozásait, hogy megfeleljen a szüleimnek, de ők nem is törődtek az igyekezetével. Ha én megtudtam Zolinak bocsátani, akkor ők miért nem képesek rá? Miért esik nehezükre egy esélyt adni?

- Csenge megjöttek nagyiék – kiáltotta Bence.

- Ne szólj hozzám – kiabáltam vissza.

- Egész este odabent akarsz duzzogni?

- Nem duzzogok!

- Nem a fenéket – jött be a szobámba.

- Takarodj – hajítottam felé a párnámat.

- Csenge hagyd már abba, de komolyan! – szólt rám.

- Te hagyj békén engem. Tűnj a szobámból.

- Azt akarod, hogy felnőttként kezeljünk, mikor úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek, aki nem kap fagyit vacsora előtt.

Ingerülten ültem fel az ágyban és néztem rá.

- Na, most mi lesz? Csak ülsz ott és nézel rám?

- Utállak – hajítottam hozzá a másik párnámat is.

- Miért is?

- Mert nem hagysz élni engem azért. Senki sem ért meg engem ebben a házban – üvöltöttem elsírva magam. – Bárcsak ne ti lennétek a családom.

- Hát jó, gondold így – biccentett komoran. – Boldog karácsonyt Csenge – nézett a szemembe meg bántottan és kimenve a szobámból becsukta az ajtót.

Egy helyben ültem az ágyon, könnyeim végig peregtek az arcomon és a karomra csepegtek. Kétféle érzelem hadakozott bennem. Az egyik még mindig pokolba kívánta a bátyámat a másik viszont rohant volna utána, hogy a bocsánatáért esedezzek. Az előbbi érzelmem győzött, maradtam a szobámban és kisírtam magam közben pedig próbáltam nem tudomást venni a bűntudatról, amiért elcsesztem a nagyiék karácsonyát is. De ők is elcseszték az enyémet, mármint Bence, ha nem kezd el szövegelni, akkor most én is kint lennék köztük.

- Meddig itatod még az egereket bogaram? – hallottam meg nagyi hangját.

- Amíg el nem fogynak a könnyeim.

- Bejöhetek?

Persze, hogy azonnal igent mondtam. Imádtam nagyit, őt sokkal jobban, mint a másikat. Apu szülei mindig közelebb álltak hozzám, velük találtam meg a közös hangot a legjobban. Persze anyu szüleit is szerettem, de ők soha nem bírták megállni, hogy ne kössenek bele valamibe. Miért festettem be a hajam? Miért teszem tönkre a bőröm annyi sminkkel? Nagyi letelepedett mellém az ágyra, én pedig az ölébe hajtottam a fejem és összekuporodtam úgy, mint annak idején.

- Nem szabad ez miatt sírni – csóválta meg a fejét.

- Nem tudok mást csinálni. Miért nem akarják elfogadni? Megváltozott – görbült sírásra a szám.

- Idővel el fogják fogadni. Az én szüleim se szerették nagyapádat. Mindig azt mondogatták, hogy minek neked egy falusi paraszt? Nem való az hozzád, neked városi ember kell, nem egy modortalan falusi.

- Papa nem is modortalan – háborodtam fel.

- Nem hát. Tőle jobb úriembert a Föld nem hordott a hátán, mondjuk, a barátod vetekszik vele az első helyért. Igazán szép szál legényt sikerült kifognod – dicsért meg.

- Tudom. Ahogy azt is, hogy nem a szőke herceg fehér lovon – mosolyodtam el.

- Hanem inkább egy sötét szépfiú igaz?

- Pontosan – nevettem el magam. – Nagyi mivel sikerült elérni, hogy a szüleid elfogadják papát?

- Semmivel, idővel beletörődtek, hogy minket nem tudnak szét választani. Együtt voltunk jóban, rosszban, voltak ugyan nehéz időszakok, de a szeretet mindent túlél.

- Szerelmes vagy még papába?

- A szerelem idővel elmúlik és csak a szeretet marad, meg a rengeteg közös emlék.

- Én ezt nem akarom. Nekem örök szerelem kell. Azt akarom, hogy örökre lángoljon a szerelmünk.

- A szeretet sokkal mélyebb angyalom. Sokkal erősebb, mint a szerelem – simogatta meg az arcom.

- Szerintem semmi sem erősebb a szerelemnél – mondtam halkan.

- Idővel másként fogod gondolni – mosolygott le rám. – Ezeket a gyönyörű nagy szemeket nem sírásra teremtették. Kapd össze magad, a nagyapád már éhes és nem hajlandó nélküled hozzá kezdeni. Azt üzeni, ha te nem eszel, akkor ő sem.

- Szóval zsarol engem, ehhez nagyon ért – csóváltam meg a fejem halvány mosollyal az arcomon.

- Igen ehhez mindig is értett – nevette el magát.

- Mindjárt megyek, csak rendbe szedem magam – öleltem meg nagyit.

- Rendben, az ilyenek miatt meg tényleg nem szabad sírni. Hagyd rájuk, mondjanak, amit akarnak, ha te boldog vagy azzal a fiúval, akkor legyél vele – mosolygott rám bátorítóan.

- Köszönöm mama – mosolyogtam vissza rá hálásan.

Amint újra embert faragtam magamból kimentem az ebédlőbe és csatlakoztam a többiekhez. Ugyan a dühöm nem múlt el, de csendben végig ültem a vacsorát és szigorúan csak akkor szólaltam meg, ha kérdeztek. Bencéről látványosan tudomást se vettem, ahogy ő se rólam. A vacsora végeztével jött az ajándékozás. Idén én mindenkinek egy képet festettem. A nagyszülőknek és anyuéknak az esküvői fotójukat festettem meg, Bencének pedig egy képet, amin a példaképével Dwayne Johnsonnal pózol. Ahogy számítottam rá, apu szülei könnyekben törtek ki, papa ugyan nem látta, de meghatódott mikor elmondta neki nagyi, hogy mit kaptak. Anya szülei pedig szokásukhoz híven belekötöttek. Nem is ilyen az orrom stb. Anyuék mosolyogva megköszönték, Bence pedig csak biccentett egyet, de láttam a szemein, hogy tetszik neki. Én apu szüleitől pizsama együttest kaptam, amin nem más volt, mint én és Ian, úgy visítoztam, mint egy kislány, aki életében először találkozott a Télapóval. Anyu szüleitől pedig pénzt kaptam. Most már szerintem értitek, miért apa szülei felé húz jobban a szívem. Ők legalább tudják, mi tesz igazán boldoggá. Anyuéktól szintén Vámpírnaplós termékeket kaptam, póló, pulcsi, bögre. Bencétől pedig egy festékkészletet és egy csomag óvszert.

- Nem tudtad megállni igaz? – néztem rá.

- Nem akarok nagybácsi lenni egy Szatmárinak – rántotta meg a vállát.

- Na, de Bence – csattant fel anyu szigorúan.

- Miért ti nagyszülők akartok lenni? – tárta szét a kezét ártatlanul pislogva.

- Menj a fenébe Bence – álltam fel az ajándékaimat felkapva és a szobám felé vettem az irányt.

Az előszobába jártam, amikor csöngettek. Fél kézzel nyitottam ki az ajtót és egy nagy adag virágcsokorral találtam szembe magam.

- Segíthetek? – kérdeztem meglepetten.

- Igen az jó lenne – válaszolta Zoli.

A saját cuccaimat lepakoltam az előszoba szekrényre és elvettem tőle a csokrokat. Amint Zoli keze felszabadult magához húzott és megcsókolt.

- Szia – mosolygott le rám.

- Szia. Mi ez az egész?

- Karácsony van nem? – kérdezte cuki mosollyal. – Van még pár csomag a kocsiban – indult meg kifelé.

Döbbenten ácsorogtam a küszöbön és próbáltam megemészteni azt, ami épp történik. Zoli vette a fáradságot és mindenkinek vett ajándékot annak ellenére, hogy... nem fogadják el őt. Könnyek szöktek a szemembe. Hogy lehet ilyen tökéletes pasim?

- Ki az Csenge? – kérdezte anyu.

- Zoli – válaszoltam szipogva.

- És mi ez a sok cucc? – érdeklődött.

- Karácsony van... ajándékok azt hiszem – suttogtam felé fordulva.

- Nem kellett volna – rázta meg a fejét. – Komolyan nem Csenge. Nem fogadjuk el, minket nem lehet lekenyerezni – nézett rám ingerülten.

- Tessék? – kérdeztem vissza, mert azt hittem rosszul hallok.

- Jól hallottad kisasszony. Vigye el mindet – jelentette ki.

Folyamatosan ráztam a fejem, képtelen voltam megérteni, hogy miért teszi ezt. Pont anyutól nem vártam, hogy ezt csinálja, azt hittem, hogy legalább ő kiáll az egy szem lánya mellett, de most ő is ellenem fordult.

- Hát jó. – bólintottam egy hatalmasat nyelve. – Hát jó. – ismételtem meg és megfordulva elindultam a lépcső alján álló Zoli felé.

- Nem tudom, minek töröm magam. – nézett rám kifejezéstelen tekintettel.

Szorosan hozzá bújtam és mélyen magamba szívtam az illatát.

- Vigyél magaddal. – kértem.

- Mi?

- Kérlek Zoli. Egy percnél se tudok tovább itt maradni. – sírtam el magam.

- Nem kényszeríthetlek, hogy válasz köztem és a családot közt.

- Nem is kell, magamtól akarok menni. Kérlek, vigyél magaddal. – esdekeltem.

- Ez nem helyes.

- Az nem helyes, hogy így bánnak veled! – fakadtam ki. – Menjünk, kérlek, csak menjünk el. – indultam meg a kocsi felé hátra se nézve.

Akkor sem fordultam, meg amikor anya a nevemet kiáltotta, ahogy akkor, sem amikor apa kezdett el üvölteni vele egy időben pedig Bence is. Tőlünk zengett az egész utca, de nem érdekelt. Ők üldöztek el engem, magukra vessenek, amiért így döntöttem. 18 múltam, már felnőtt vagyok, képes vagyok megállni a saját lábamon. Majd eladom pár festményem, hogy legyen pénzem és be tudjak szállni a rezsibe Zoliéknál, mert ingyen élő nem leszek. Semmiképp sem.

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Zoli miután beszállt mellém a kocsiba.

- Semmiben se voltam még ilyen biztos! – néztem a szemébe mire biccentett egyet és a kocsi kilőtt az éjszakába.