Az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy mi van köztem meg Zoli közt. A suliban gyakran odajön hozzám és beszélgetünk, ami jó nagyon jó. Mostanában elkísér engem a galériába és ott is beszélgetünk, sőt felvetette, hogy ha gondolom, akkor szívesen modellt ül nekem. Én, pedig mint egy idióta csak hebegtem és habogtam, mert eddig még senki nem ült nekem modellt és fogalmam se volt, hogy erre mi lenne a helyes válasz. Szerintem nem is tudtam volna dolgozni, ha ott ült órákon keresztül és engem néz. Azt már persze megszoktam, hogy engem néz miközben tájképen vagy valami máson dolgozok, de, hogy őt lefesteni? Olyan zavarba lennék, hogy folyamatosan remegne a kezem és tuti, hogy elrontanám az egészet.

- Megnézhetem? – kíváncsiskodott Adél a hátsó ülés felé pillantgatva.

- Nem! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.

- Nem teheted ezt! Megcsinálsz, egy festményt aztán benyögöd, hogy mégsem azt fogod bevinni a versenyre.

- Meggondoltam magam. De ha gondolod, a másikat neked adom – pillantottam rá.

- Miért változtattad meg a döntésed?

- Csak mert...

- Ez nem válasz a kérdésemre – szólt rám.

- Csak nem éreztem megfelelőnek, nem éreztem elég jónak – magyaráztam.

- És ezt elég jónak tartod? – pillantott hátra a letakart festményre.

- Igen, biztos vagyok benne, hogy ez jó lesz – mosolyodtam el, ahogy visszagondoltam Zoli reakciójára, amikor megtalálta ezt a festményem.

Éppen lentről jöttem vissza fel két üdítővel, amikor ő megtalálta azt a festményem, amit még akkor festettem, amikor minden rendben volt. Én voltam rajta és Zoli, ahogy a függőágyban fekszünk, és a Dunát nézzük. Igaz mi csak hátulról látszódunk, de Zoli azonnal felismerte. Addig rágta a fülem, míg rá nem bólintottam arra, hogy ezt a festményt vigyem be a versenyre.

- Tudod, miért nem szeretem, ha egy olyan vezet, aki képes elkalandozni?

- Hm?

- Majdnem elütöttél egy cicát – világosított fel.

- Micsoda? – kaptam levegő után és ijedten a visszapillantó tükörbe néztem.

- Mondom csak majdnem...

- Huh, akkor jó.

- Nem akarod, hogy én vezessek?

- Nem, nem kell. Minden oké – jelentettem ki.

- Hát jó. Na, és mi a helyzet veled meg Zolival?

- Már mindent elmondtam. Barátok vagyunk.

- Barátok, akik szerelmesek egymásba...

- Akkor fogalmazok úgy, hogy az udvarlás szakaszban vagyunk – forgattam meg a szemem.

- Ti még nem is randiztatok – esett le neki.

- Nem, még nem – vontam meg a vállam.

- De fogtok?

- Mert az rajtam múlik? Ő a pasi hívjon el ő – horkantottam fel.

- Lehet attól tart, hogy vissza utasítod – mutatott rám.

- Kétlem, hogy nyuszi lenne.

- Veled kapcsolatban mindenben nyuszi.

- Azt mondod? – pillantottam rá.

- Azt.

- Mindegy, akkor sem fogom én elhívni őt. Az olyan fura lenne – húztam el a szám és szabad parkolót keresve nézelődtem. Végül találtam egyet Zoli kocsija mellett.

- Van egy olyan érzésem, hogy neked foglalta a helyet. Láttad, hogy bámul mindenkire, aki oda akart állni?

- Hát ezt még meg kell szoknom... általában rám szokott úgy bámulni.

- Örülj, hogy mostanában úgy néz, mint aki le akarj tépni a ruháidat.

- Hé, ez a te hibád. Te tukmáltál rám ilyen ruhákat – hápogtam.

- Tudom és ez volt vele a célom – vigyorgott rám és kiszállt a kocsiból.

A fejemet csóválva követtem a példáját majd a hátsó ülésről kivettem a festményem.

- Had segítsek – pattant mellém Zoli.

- Megoldom egyedül is – hárítottam el zavart mosollyal.

- Tudom, de attól még viszem én – vette ki a kezemből. – Amúgy, szia – hajolt hozzám és egy puszit nyomott az arcomra.

- Szia – köszöntem vissza.

- Anyáék szeretnék meghívni a szüleidet karácsonyra – szólalt meg mikor már egy ideje csendben sétáltunk.

- Oh... hát ez igazán kedves tőlük, de...

- De a szüleid nem fognak eljönni – húzta el a száját. – De a nagyidék ugye ráérnek? – sandított rám.

- Igen ők, biztos, hogy szívesen eljönnek – mosolyogtam rá. – A szüleimmel meg majd próbálok beszélni.

- Örülnék neki Csenge nem is tudod mennyire. Rosszul esik, hogy a lánynak a szülei, akibe szerelmes vagyok nem fogadnak el – nézett a szemembe.

- Azért nem fogadnak el, mert nem ismernek – jelentettem ki.

- És most már tudom, hogy jogosan utálnak. Amiket ellened tettem, azok megbocsáthatatlanok – szorult ökölbe a keze.

- Nem akarok erről beszélni – ráztam meg a fejem. – Jó napot tanárnő – varázsoltam mosolyt az arcomra.

- Szia, Csenge drágám. Csak nem? – nézett a festményre felcsillanó szemekkel.

- De igen, kész van, de van rajta egy két változtatás – mosolyogtam.

- Az nem gond. Biztos vagyok benne, hogy ez is tökéletes. Te is hoztál valamit? - nézett Zolira felvont szemöldökkel.

- Nem, én csak elkísértem – válaszolta Zoli a falnak támaszkodva. – És biztosíthatom, hogy imádni fogja a festményt.

- Abban én is biztos vagyok – biccentett tanárnő. - Siessetek órára, még a végén elkéstek – hessegetett el minket.

- Nem kedvel engem – szólalt meg Zoli, amin kiértünk a folyosóra. – Néha azért elgondolkodok rajta, hogy van-e egyáltalán valaki, aki nem utál engem ebben a suliban.

- Túl lehet élni az utálatot – suttogtam.

- Mert te erős vagy, egy igazi túlélő.

- Tudom, hogy azt mondtam nem akarok róla beszélni, de egy dolog mégis érdekel. Miért? Mire volt neked jó?

- Lehetne, hogy ezt ne most beszéljük meg? Ígérem, mindent elmondok, de nem itt az iskolában ahol még a falnak is füle van – nézett a szemembe.

- Jó akkor suli után?

- Suli után – biccentett majd hozzám hajolt és megpuszilta a homlokom. – Jó matek dogát – kacsintott rám majd nevetve elsétált.

A következő szünetben a festmények már ki voltak állítva, amikre Valentin napig lehet szavazni. Az enyém is itt volt a büfé mellé lett kiállítva ahol a legtöbben megfordulnak. Most is nagy volt a csoportosulás körülötte, ami egyszerre ijesztett meg és tett boldoggá.

- Melyik a tied? – bökdöste folyamatosan az oldalam Adél.

- Találd ki – mosolyogtam rá sejtelmesen.

- Ne csináld már, a tiedre akarok szavazni – toppantott a lábával türelmetlenül.

- Pont azért névtelen, hogy a barátok ne tudjanak a barátokére szavazni – mutattam rá.

- Olyan szemét vagy – öltötte rám a nyelvét majd a kezét összefonva maga előtt, homlokráncolva végignézett a festményeken. – Az a stég felettébb ismerős nekem – nézett rám diadalittasan.

- Igen az az – mosolyogtam.

- Megyek is szavazni – indult meg a szavazó asztal felé.

- Téged is elvitt oda? – szólalt meg mellettem Barbi Zoli legutolsó exe.

- Hogy? – fordultam felé csodálkozva.

- Szóval neked is beadta, hogy te vagy az első, akit elvitt oda? Emlékszem arra a függőágyra, izgalmas dolgok történtek ott – mosolygott rám.

- Nem tudom, miről beszélsz – pattantam fel.

- A reakciód nem ezt mutatja. Nézd, adok egy tanácsot, soha nem vedd komolyan Zolit. Csak addig kelessz neki, míg meg nem kapja azt, amit akar, aztán tovább áll. Neki nem valók az olyan lányok, akik nem hagyják élni – mért végig gúnyos mosollyal. – Amúgy cuki festmény, olyan kis aranyos – pillantott hátra a válla felett. – Na, pá... ha tanácsra van, szükséged Zolival kapcsolatban keress bátran. Az ágyban nagyon jó – érintette meg a karom majd mosolyogva elsétált.

- Ez meg mit akart? – állt meg mellettem Adél.

- Semmit – kaptam fel a táskám és a tesi öltöző felé vettem az irányt.

Dühömben viszont ajtót tévesztettem és a fiú öltözőben kötöttem ki ahol kirobbant a nevetés és csak úgy röpködtek a beszólások.

- Eltévedtél cica? – kurjantotta az egyik.

- Bocs – hátráltam meg vörös arccal mire egy mellkasnak ütköztem.

- Hát te? – fogta meg a vállam Zoli és maga felé fordított.

- Vedd le rólam a kezed – söpörtem le a vállamról a kezét majd félre löktem és kimentem a folyosóra.

- Mi a baj? – jött utánam.

- Nem tudnál végre békén hagyni? – kérdeztem dühösen.

- Addig, nem míg el nem mondod mi történt. Bántott valaki? Csenge!

- Ha tudni akarod hazudtak nekem – sziszegtem.

- Ki volt az?

- Szerinted?

- Honnan tudjam?

- Te voltál az Zoli! Én hülye pedig bevettem a szöveged, hogy csak én meg te tudunk arról a faházról – suttogtam szomorú mosollyal.

- És ez így is van. Jó meg ott a gondnok, de az nem számít.

- Igen és ott van Barbi meg még ki tudja hány exed – bólogattam.

- Mi van? Milyen Barbi?

- A legutóbbi exed – néztem a szemébe. – Kérlek, hagyj, békén csak hagyj békén – hátráltam be a lány öltözőbe.

- Csenge beszéljük, meg ezt kérlek – jött be utánam.

- Hé – kiabált az egyik lány maga elé kapva a felsőjét.

- Bocs – vettette oda miközben engem nézett.

- Mit nem értesz azon, hogy hagyj békén?

- Tudod, marhára jól esik, hogy azonnal hiszel egy olyannak, akivel soha egy szót sem váltottál, mint nekem, akivel van közös múltad – vágta az arcomba dühösen majd sarkon fordulva kiment az öltözőből hangosan becsapva maga mögött az ajtót.

- Balhé a paradicsomban? – kérdezte az egyik csaj.

- Megköszönném, ha a saját dolgoddal törődnél – förmedtem rá dühösen és kimentem az öltözőből.

Meg sem álltam az orvosi szobáig, mostanában mindig ide jöttem, amikor egyedül akartam lenni.

- Már megint mi van? – köszöntött Ádám.

- Kurvára elegem van az egész világból. Mikor már azt hiszem, hogy minden rendbe jöhet, történik valami, ami azonnal keresztül húzza a számításaimat. Mintha nekem nem járna a boldogság, mintha az univerzum kipécézett volna magának, hogy tönkre tegye az egész életem – vágódtam le a fotelbe.

- Mi történt?

- Csak annyi, hogy Zoli legutóbbi exe, a több száz közül ma odajött hozzám és kedvesen tájékoztatott, hogy ő is volt ott Zolival és, hogy milyen jót dugtak a függőágyon – sziszegtem.

- Nem is dugtam vele egyszer sem – fortyant fel Zoli.

- Te meg, hogy kerülsz ide? – kaptam a kanapén terpeszkedő Zoli felé a fejem.

- Valamiért mindketten pchiológusnak hisztek, és ide jártok panaszkodni – tájékoztatott Ádám.

- Miért nem mondtad, hogy itt van?

- Nem adtál rá alkalmat. Amúgy meg miért nem vetted észre? Elég feltűnő jelenség – vonta meg a vállát. – Egyetek csokit – dobott mindkettőnknek egy-egy sport szeletet.

- Kókuszos?

- Mivel mást nem vagy hajlandó megenni – biccentett. – Óra díjat fogok mostantól kérni. Esetleg nem vagytok benne egy pár terápiában?

- Nem, mivel nem vagyunk egy pár – vágtam rá.

- Pedig úgy veszekedtek, mint a házasok. Nem szaladtatok egy kicsit előre? – nézett hol rám, hol pedig Zolira.

- Ha jól emlékszem a legutóbb már a gyerekekről volt szó – vonta meg a vállát Zoli.

- Nagyinál volt szó gyerekekről, ő akar már dédunokázni.

- Terhes vagy? – kérdezte Ádám.

- Mi? Nem, dehogy, védekeztünk mindig – jelentettem ki.

- Ezt úgy mondod, mintha nem örülnél, ha terhes lennél – szólalt meg Zoli.

- Már hogyne örülnék – fakadtam ki.

- A szavaidból nem ezt vettem le.

- A fenébe is Zoli szeretném előbb elvégezni a sulit.

- Oké srácok elég lesz. Mikor csináltátok utoljára?

- Tessék? – nyögtem ki miután újra tudtam beszélni ugyanis sikeresen félrenyeltem a csokit, a kérdés hallatán.

- Mikor? – nézett Zolira Ádám.

- Már volt 1 hónapja... azóta nem.

- Akkor meg menjetek. Túltengenek bennetek a hormonok, nem csoda, hogy ilyen idegállapotba vagytok.

- Te el küldesz minket, hogy... - akadtam el.

- Pontosan. Tessék, itt vannak az igazolások.

- Te igazolást adsz, hogy elmehessünk... szóval azt csinálni? – kerekedett ki a szemem.

- Én egy percig se bánom – állt fel Zoli vigyorogva és nyújtózkodott egy nagyot, amitől a pólója felcsúszott és tökéletes rálátásom nyílt a hasára.

- Igen Csenge igazolást adok, legalább nem engem idegesítetek a szerelmi drámátokkal. Mire vártok? Indulás – ripakodott ránk.

- Már megyünk is – nyalábolt fel Zoli a fotelből. – Így ni, kösz az igazolást – vigyorgott Ádámra.

- Tegyél már le – szóltam rá.

- Nem. Te most szépen lesápadsz és eljátszod, hogy beteg vagy – instruált Zoli.

- Mi? Minek?

- Hogy el tudjunk menni. Az igazolás oké, de ha nincs, bajunk lehet, nem mehetünk ki.

- Miért nem te vagy rosszul?

- Ha ki tudsz vinni a karjaidban, akkor oké – egyezett bele. – De most sss... mondjuk, nyögdécselhetsz, hogy nagyon fáj a pocakod – suttogta a fülembe majd gyengéden a fülcimpámba harapott.

- Hagyd már abba – ficánkoltam a karjaiba.

- Eszemben sincs – kuncogott fel.

- Nem tetszik ez az éned – közöltem vele morcosan.

- Ne tagadd, igenis bejön neked – nevette el magát.

- Utállak – fúrtam a fejem a nyakába, hogy ne lássa a mosolyom.

A szemét. Mikor haragszok rá akkor is el tudja érni, hogy imádjam. Mélyen magamba szívtam az illatát és sóhajtottam egy nagyot.

- Mindketten tudjuk, hogy nem utálsz engem.

- De utálni akarlak. Hazudtál nekem!

- Nem hazudtam Csenge, a fenébe sose hazudtam neked – tett le hirtelen a kocsija motorháztetőjére.

- Akkor Barbi honnan tudott arról a helyről? – néztem rá kérdőn.

- Fogalmam sincs, egy biztos, hogy nem tőlem. Igazat mondtam, hogy te vagy az egyetlen lány, akit oda vittem. Ahogy papa is csak a nagyit vitte oda – nézett a szemembe.

- Komolyan? – kérdeztem elérzékenyülve. – Hány évesek voltak?

- Papa olyan 25, a nagyi pedig 18 – ráncolta a homlokát. – Miért?

- Istenem ez olyan édes. Megmondtam! Én megmondtam, hogy létezik sírig tartó szerelem és nem csak az én nagyszüleimnél – bólogattam a könnyeimmel küszködve.

- Édesem csak nem sírsz? – simította az arcomra a kezét.

- De igen. Eddig akárkinek mondtam mindenki kinevetett, hogy nem létezik sírig tartó szerelem – bólogattam lesütött szemmel.

- Én, nem nevetlek ki, mert én hiszek a sírig tartó szerelemben – mondta csendesen és megpuszilta az arcom.

- Ezt amúgy nem néztem volna ki belőled.

- Nem? Miért nem?

- Mert nem tűnsz olyan fiúnak, aki hisz a sírig tartó szerelemben, főleg, hogy nem szereted, ha nem hagynak élni – vontam meg a vállam.

- Ezt is a Barbi mondta neked?

- Igen – motyogtam.

- Bármit is mondott ne hidd el neki – kérte.

- Már nem tudom, hogy kinek hidjek és kinek ne – töröltem meg a szemem és leugrottam a motorháztetőről.

Zoli csendben figyelte, ahogy az anyósüléshez sétálok és beülök a kocsiba majd ő is követte a példám.

- Írok Adélnak, hogy vigye el a kocsidat.

- Nem tudja, nálam van a slusszkulcs – vontam meg a vállam. – Majd Bence eljön érte, neki van hozzá kulcsa.

- Oké – biccentett.

- Csak, hogy tisztázzuk, nem fogjuk csinálni. Tudod, hogy mennyire utálom, ha előre eltervezzük...

- Rendben akkor beszélgetünk csak és iszunk egy forró csokit – biccentett.

- Okés – suttogtam.

Igazából nem akartam beszélgetni, voltak kérdéseim, de egy részem nem akarta tudni rájuk a választ. Mi van, ha a válasz nem fog tetszeni? Ha a beszélgetés után csak minden rosszabb lesz? Vajon mi lehetett az oka, hogy Zoli éveken át bántott? Mégis mi a fene idegesíthette bennem ennyire? Vagy talán emlékeztettem valakire? A szemem sarkából Zolira pillantottam és elfigyeltem az arcát. Nagyon jól állt neki a fekete télikabát és hozzá a fekete sapka. Azt hittem a fiúk nem nagyon hordanak sapkát, de mint minden Zolinak ez is szexin állt. Igazából rajta még egy zsák is szexin állt volna. Olyan könnyen megbocsátottam neki – ötlött az eszembe a gondolat. És valóban, nagyon könnyen megbocsátottam neki. Azt hittem, hogy azok után, ahogy a kórházban bánt velem soha többé nem leszek képes félelem nélkül a közelébe lenni, de már nem tudtam tőle félni. A szerelmem iránta sokkal erősebb volt. Hogy is szokták mondani? A szerelemnek semmi sem szab határt. A fejtámlának döntöttem a fejem és behunytam a szemem. Zoli közelében bennem minden összekavarodott, egy egész érzelmi kavalkád volt bennem most is. Engedjek neki vagy ne? Hagyjam neki, hogy megérintsen vagy sem? Azt már biztosan tudom, hogy megbocsátottam neki, sokáig sose tudtam rá haragudni. Talán ez az én gyengeségem, ha Zoliról van, szó mindig elgyengülök.