Eldöntöttem, hogy ma este nem Csenge leszek, hanem valaki más. Valaki olyan, akinek az élete tökéletes, aki nem fél attól, hogy a többiek kigúnyolják, amint meglátják, aki képes úgy végig sétálni az utcán, hogy nem azon gondolkodik vajon jól áll-e rajta a ruha, vajon nem látszik-e ki a hasa. Ma este olyan akartam lenni, aki tele van önbizalommal, olyan, aki nem agyal folyamatosan azon, hogy vajon mit gondolnak róla mások. Olyan akartam lenni, akire Zoli felfigyel, aki mellett büszkén feszít, hogy igen ő az én barátnőm. Mert most őszintén, minden fiú ilyen. Mindegyik azt nézi, hogy vajon ki mutatna jól velem a fényképeken s közben, míg a srácok a menő csajok után futnak, akiken 50 tonna smink van, mindenüket kiteszik és kelletik magukat, addig az olyan lányok, mint én, akik visszahúzódók, nem kelletik magukat, nos, azokon a lányokon a srácok simán keresztülnéznek. Persze biztos akadnak kivételek, akiknek az olyan lányok tetszenek, mint én mondjuk, de, hogy én olyannal még nem találkoztam az egyszer biztos. Igazából sejtem mi az oka, hogy a srácok a könnyű lányok után kajtatnak, azokat a lányokat könnyen meglehet kapni, az olyanok benne vannak az egy éjszakás kalandtól kezdve a barátság extrákig. Na, de az olyanok, mint én? Akik már egy-egy kedves szótól a mennyországban érzik magukat, mert olyan ritkán kapnak bókot/dicséretet, hogy nekik tényleg sokat jelent. Az ilyen lányok gyorsan kötődnek, aztán mindig pofára esés lesz belőle, mert aki tetszik nekik mást választ, mert az a bizonyos srác lusta küzdeni... inkább választja a könnyebbik utat minthogy megküzdjen egy lány szívéért.

Ilyenkor gondolom azt, hogy bárcsak abban a korban éltem volna, mint a nagyszüleim. Amikor a férfiak, srácok még tudták mit jelent az a szó, hogy udvarlás. Nem az, mint ami most folyik, beülnek egy moziba, aztán esznek egy sütit s közben mindketten a telefonjukat nyomkodják. Nem! Egy igazi randi az hosszú beszélgetésekből áll, egyik témáról csapongani át a másikra, egymás kezét fogva andalogni a Duna parton a lemenő nap sugarait csodálva. Rózsát csenni a virágárustól majd nagyokat kacagva elszaladni. Nekem ilyen lenne az igazi randi és hiszem, hogy létezik ilyen. Létezik sírig tartó szerelem, ami soha nem lankad, hanem örökre lángol. Olyan szerelmet akarok, mint nagyiéknak, hogy engem is nézzen ki valaki már 5 éves koromban és döntse el, hogy igen ez a kislány lesz az én feleségem, majd a 25. házassági évfordulón vallja be, hogy már akkor megtetszettem neki. Jó tudom, hogy ezt már bánhatom, mert nagyi már 17 éves korában férjhez ment, én meg már 18 vagyok, de attól még nekem is lehet sírig tartó kapcsolatom. Olyan nagy kérés lenne?

- Itt is a limó – zökkentett ki a gondolataimból Adél izgatott hangja.

Abba hagytam a családi fotók tanulmányozását és a homlokomat ráncolva Adélra néztem.

- Milyen limó?

- Hát, amivel megyünk a buliba – vigyorgott rám miközben magára kanyarította a dzsekijét.

Adél Wonder Womennek öltözött, őszintén fogalmam sincs, honnan bírt ilyen hamar beszerezni pontosan olyan ruhát, mint Diananak volt, de nagyon jól állt neki. Én pedig Katherine Pierce voltam. Fekete csipkés combközépig erő ruha, fekete magassarkú és ugye az álarc. A hajam ki lett vasalva a sminkem pedig ugyanolyan, mint Katherine-nek. Nem mondom, hogy hasonlítottam rá, de a maszk árulkodó. Ha pedig szerencsém van Zoli nem is fog felismerni.

- Limóval megyünk a buliba?

- Inkább, mint metróval!

- Oké, de mehettünk volna kocsival is.

- De akkor valamelyikünk nem tud inni, azt meg nem hagyhatom.

- Én nem fogok semmit sem inni és nem is fogok elfogadni senkitől semmit – feszültem meg egy pillanat alatt.

- Nem is kell nyugi – nyújtotta felém a kabátom. – Csenge ne feledd mit mondtál, ma elengeded magad! – nézett rám jelentőségteljesen.

- Ha én elengedem magam abból általában katasztrófa lesz – motyogtam belebújva a kabátomba.

- Olyan negatív vagy – nyafogott.

- Hé, Csenge – szaladt le a lépcsőn Bence. – Ezt tedd el – nyomott a kezembe egy... paprikasprayt.

- Öhm... köszi... ez hasznos lesz – bólogattam.

- Ez nem vicc Csenge, senki se szeretné, ha a múltkori megismétlődne – nézett a szemembe.

- Tudom – öleltem meg szorosan. – Most lesznek ott tanárok is.

- Még az a szerencse – szorított magához egy pillanatra majd elengedett. – Menjetek, mielőtt meggondolom magam és az ágyhoz bilincselem Csengét – küldött minket majd sarkon fordult és felment a szobájába.

- Az ágyhoz bilincsel. Csak engem izgatott fel ez a gondolat? – vonta fel a szemöldökét Adél.

- Fúj, a bátyámról beszélsz – háborodtam fel.

- A bátyádról, aki piszok szexi – helyesbített.

- Lehetne, hogy nem velem tárgyalod meg, hogy milyen szexi a bátyám? – nyitottam ki az ajtót a szememet forgatva majd abban a pillanatban tartottam magam elé a paprikasprayt önvédelem gyanánt.

A küszöbön Zoli állt tetőtől talpig feketébe öltözve, bőrdzsekiben és most a kezét feltartva nézett rám.

- Békével jöttem Balogh – szólalt meg kedvesen.

- Késtél – közölte vele Adél és leszökdelve a lépcsőn Zoli kocsija felé indult.

Limuzin? Egy fenéket. Összehúzott szemekkel néztem hol Adélra, hol a kocsira hol pedig Zolira, aki továbbra is előttem ácsorgott észbontó illatot árasztva magából.

- Leengednéd azt? Kicsit kellemetlenül érzem magam – szólalt meg a paprikaspray felé intve.

- Jaj, Csenge menjünk már – türelmetlenkedett Adél válaszul pedig felnyársaltam a szemeimmel. – Ne nézz már így, ő ragaszkodott hozzá. Tudod, hogy mindent elér, amit csak akar – magyarázta.

Bosszúsan ráztam meg a fejem és tettem egy lépést vissza a házba.

- Kérlek ne – nyúlt a kezem után és a csuklóm köré fonta az ujjait.

Lefagytam és képtelen voltam eldönteni, hogy sikítsak vagy vessem magam a karjaiba. Lassan becsuktam az ajtót és szembe fordultam Zolival. Tekintetem a csuklómat fogó kezére esett és a gyűrőjét látva nem tudtam nem megszólalni.

- Damon? Ugye csak viccelsz? – horkantottam fel.

- Nem vagyok elég jó Damon?

- A közelében sem vagy – jelentettem ki harciasan és a szemébe néztem.

- Te viszont kiköpött Katherine vagy. Miket beszélek? Te sokkal gyönyörűbb, vagy mint Katherine – mélyesztette a kék szemeit a szemembe s közben az ajka ellenállhatatlan mosolyra húzódott.

- Mond ezt olyannak, aki hisz neked – suttogtam elhúzva a kezem és a kocsi felé vettem az irányt.

Szótlanul ültem be Adél mellé hátra.

- Ez most mi?

- Mi?

- Miért nem előre ülsz?

- Mert nem fogok mellette ülni – sziszegtem.

- Ne csináld már – nyögött fel.

- Ha gondolod ki is szállhatok és visszamehetek a szobámba – csattantam fel.

- Hagyjátok abba semmi sem kötelező. Ha hátul akar ülni, akkor ott, ül – vonta meg a vállát Zoli.

- Igazán hálás vagyok, hogy megengedted – mondtam szárazon mire összepréselte a száját és szó nélkül beindította a kocsit.

- Komolyan nem tudlak titeket megérteni – nézett Adél hol rám, hol pedig Zolira.

Nem reagáltam semmit csak tüntetőleg kibámultam az ablakon.

Megvan az az érzés, amikor sok ember vesz, körül téged te mégis egyedül érzed magad? Nos, én most pontosan ugyanezt éreztem. Amikor megérkeztünk az Akváriumba rengetegen vettek körül minket. Olyanok köszöntek rám és dicsérték meg a ruhám, akikkel még soha egyetlen egy szót sem váltottam. Felfordult a gyomrom, de komolyan. Hogy lehetnek ennyire kétszínűek? Mi van egyszeriben közkedvelt lettem, csak mert Zolival érkeztem? Azt hiszik, hogy ez ilyen könnyen megy? Hogy egy pillanat alatt el lehet minden múltbeli sérelmet felejteni pár kedves szó miatt? Csak egyetlen egy embernek sikerült elérnie nálam, hogy megbocsátsak és a bizalmamba fogadjam, hogy aztán ő durván a padlóra küldjön és összetörje a szívem. Tekintetem a többi asztalnál ülőre vándorolt, volt köztük boszorkány, tündér, angyal és még sok más jelmez.

- Akarsz beszélgetni? – állt meg felettem Zoli.

Szótlanul ráztam meg a fejem.

- Csenge... örökre nem kerülhetsz engem... kérlek, beszéljük meg a dolgokat. Kérlek!

- Mi az még jobban belém akarsz rúgni? Ennyi nem volt még elég? – emeltem fel a fejem és ránéztem.

- Te is tudod, hogy...

- Mit? Hogy nem tetted volna ezt, ha tudod, hogy én vagyok? Azt hiszed ez elég indok? Azt hiszed, képes lennék egy olyannal lenni, aki lányokat bánt és fenyeget meg?

- Egyszer már megtetted...

- Mert azt hittem képes vagy megváltozni, de te ugyanolyan maradtál – álltam fel az asztaltól.

Elkapta a kezem, majd az álam alá csúsztatta a másik kezét és kényszerítette, hogy a szemébe nézzek.

- Ismerlek Csenge... tudom, hogy csak azért bántasz, mert én is bántottalak, ahogy azt is tudom, hogy attól félsz megint megteszem, hogy megint fájdalmat okozok de...

- Hagyd ezt abba! Fogalmad sincs arról, hogy mit érzek! – emeltem meg a hangom.

- De azt tudom, hogy arra vársz, hogy megcsókoljalak – nézett a szemembe.

- Nagyon veszélyes terepre tévedtél – sziszegtem.

- Szeretem a veszélyt – villant meg a tekintet mire tágra nyílt szemekkel rámeredtem és tehetetlenül hagytam, hogy közelebb húzzon magához.

- Kapd le – üvöltötte ekkor az egyik srác engem pedig arcon csapásként ért a valóság.

Kitéptem magam a karjaiból és elszaladtam miközben a könnyeim eleredtek. Adél előrelátó volt, mert vízálló sminket tett fel nekem. A terem közepénél tarthattam, amikor a hangszórókból felcsendült Calvin Harris: Feel So Close című dala.

- Csajszi ez a te dalod – ragadta meg a kezem Adél és behúzott a táncolók közé.

- Ne, Adél most nem – ellenkeztem, de tudtam, hogy hiába, a testem győzött a hangulatommal és az eszemmel szemben.

Minden Vámpírnaplók rajongó álma, hogy egyszer erre a dalra táncoljon Damon Salvatoréval. Ez szinte senkinek sem valósul meg, de jó elképzelni, hogy itt van és velünk táncol. Álmodozni szabad ugyebár. Átadtam magam a zenének, fejemet hátrahajtottam, ajkamon átszellemült boldog mosoly játszott. Karok fonódtak körém és a következő pillanatban Zoli karjaiban találtam magam.

- Ha jól emlékszem ez az ő daluk – nézett a szemembe.

- Nem ez Elenáé és Damoné – javítottam ki.

- Mindkettőt ugyanaz játssza – mutatott rám. – Táncolnál velem?

- Én...

- Csak egy tánc Csenge – mondta csendesen.

Az ajkamba harapva néztem rá, majd egy aprót bólintva lesütöttem a szemem.

- Amúgy ez a tied – nyomott a kezembe egy tasak... vért? – Igazából eperlé, gondoltam adjuk meg a módját – magyarázta.

Ránéztem és elnevettem magam mire az arcán megkönnyebbülés terült szét. Végig táncoltuk a dalt s közben felváltva kortyolgattunk az eperléből, összemaszatolva az arcunkat és közben rengeteget nevettünk. Egy tánc elejéig minden tökéletes volt aztán a gyors számot felváltotta egy lassú. Ott álltam előtte, mint egy idióta, ragacsos arccal próbálva eldönteni, hogy most mi lenne a helyes lépés.

- Szabad? – lépett egyet felém.

- Azt mondtad csak egy tánc – suttogtam.

- Tudom, de nem akarom, hogy vége legyen – rázta meg a fejét és a derekam köré fonva a kezét szorosan magához vont.

Megadva magam a nyaka köré fontam a kezem és a vállára hajtottam a fejem majd észbe kapva, hogy ragacsos a képem elhúzódtam tőle.

- Ne – mormolta.

- Ragacsos az arcom.

- Engem nem zavar – húzta vissza a fejem a vállára majd a hajamba temette a fejét és egy mély levegőt vett. – Te vagy az, tényleg te vagy – ölelt szorosabban magához.

Könnyek peregtek végig az arcom, eláztatva a zakóját. Nem akartam sírni, nem mindenki szeme láttára, de nem tudtam parancsolni a könnyeimnek. Ha azok egyszer megindulnak, akkor semmi sem szabhat gátat nekik. Zoli elhúzódott tőlem és az arcomat megsimítva a szemembe nézett. Vágytam a csókjára, olyan nagyon akartam az ajkamon érezni az ajkát, de nem tudtam elfelejteni azt, hogy bánt velem. Inkább a halál, inkább meghal, mint, hogy velem legyen. Egész testemben reszkettem, ahogy Zolit néztem, akinek az arcára lassan kiült a szomorúság és a fájdalom.

- Mindent elrontottam igaz? – kérdezte megtört hangon.

- Sajnálom – nyögtem ki.