- Sajnáljuk Zoli viselkedését – nézett le rám Zoli édesanyja.

- Nem a maguk hibája – ráztam meg a fejem.

- De igen a mienk! Túl hosszú pórázon tartottuk, ideje megzabolázni egy kicsit – jelentette ki az apukája.

- Csenge kicsim mióta tart ez? Hol vannak a barátaid? – kérdezte anyu halkan.

Lesütöttem a szemem. A szüleim nem tudnak az egészről semmit. Nem mondtam el nekik, hogy minden nap a gúnyolódás céltáblája vagyok. Azt hazudtam nekik, hogy vannak barátaim csak, hogy ne aggódjanak. Volt, hogy azt mondtam a barátaimmal találkozok, de csak festeni mentem egy idősebb ismerősömhöz, akinek volt egy galériája.

- Csenge válaszolj édesanyádnak – szólt rám apu.

- Nem... nem lehetne, hogy ezt otthon megbeszéljük? – kérdeztem halkan.

- Csenge, ha a fiunk tett valamit, azt mi is szeretnénk tudni – kérte Zoli anyukája.

- Minden iskolában ott az iskola lúzere és az iskola menő fiúja – suttogtam. – Igazgatónő szólna Zolinak, hogy kéne a táskám?

- Persze – válaszolta és ebben a pillanatban kinyílt az ajtó.

- Ez nálam maradt – dobta felém a táskámat Zoli.

Azonnal beletúrtam a füzetemet keresve.

- Hol van? – meredtem dühösen Zolira.

- Épp most viszi el a kukás – válaszolta.

- Hogy tehetted? – kiáltottam és rá vetettem magam.

Illetve csak vetettem volna. Pillanatok alatt a hátam mögé csavarta mind két kezem és szorosan a mellkasára húzott.

- Lassan a testel – morogta.

- Eressz el te szemét. Teljes szívemből gyűlöllek – vergődtem a könnyeimmel küszködve.

- Biztosíthatlak, hogy az érzés kölcsönös – lökött el magától.

- Ezt nem tűröm tovább. Ha még egyszer egy újjal is hozzá érsz a lányomhoz – csattant fel apa dühtől elvörösödve.

- Drágám nyugalom – tette a karjára a kezét anyu.

- Milyen iskola ez? Milyen iskola az ahol hagyják, hogy a lányomat terrorizálják? – fröcsögte.

- Azért túlzásokba nem kell esni – mondta Zoli élesen.

- Menj, szedd össze a cuccod, hazamegyünk – szólt rá az apja.

- Az eszem megáll, mindezt egy átkozott füzet miatt – sziszegte.

- Az a füzet Csenge tulajdona volt. Te, hogy éreznéd magad, ha ő összetörné a kupáidat? – kérdezte az anyukája szigorú hangon.

- Azokért a kupákért megdolgoztam, kemény munkával szereztem meg őket, de ez. Néhány firka miatt ennyire kiakadni – csóválta meg a fejét.

- Nem számít, ha téged ez boldoggá tesz, akkor csak gratulálni tudok – töröltem meg a szemem. – Viszlát – köszöntem el majd az ajtó felé indultam.

- Üdvözlöm Damont – kiáltott utánam gúnyosan Zoli.

Hazafelé menet, egy szót se szóltam csak néztem kifelé az ablakon miközben a fülemben éneklő Kasza Tibit hallgattam. A kocsi bekanyarodott a Mcdriveba, mire a szívem kissé elszorult. A szüleim utálták a gyors kaját és most mégis bejöttünk ide.

- Nem vagyok éhes – húztam ki a fülest a fülemből.

- Később még jó lesz – pillantott hátra apa mosolyogva. – Mcchiken jó lesz?

- Igen jó – bólintottam.

Pár perccel később már az ölemben volt a mekis zacskó.

- Amikor én éltem még azt se tudták mi az, hogy McDonald's – szólalt meg Damon.

- 500 év. Nem? – pillantottam rá.

- De igen...

- Vissza akarnál menni? Jobb idők voltak akkoriban? – faggattam.

- Nehéz megmondani. Valamilyen szinten jobb volt, de ugye ott volt a polgárháború és ott sokan meghaltak – nézett ki az ablakon majd visszafordult felém és rám mosolygott. – Büszke vagyok rád tudod-e?

- Büszke? Rám? Miért? – vörösödtem el.

- Mert neki mentél annak a görénynek – válaszolta.

- Nem értem el vele semmit, azonnal megvétózta a támadást, pedig ki akartam kaparni a szemét – mosolyogtam.

- Rossz vagy – kuncogott hozzám hajolva és az ajkamra nyomta az ajkát.

Azonnal a hajába túrtam és magam felé húztam a fejét. Damon ajka hűvös volt, puha és csodálatos. Damon ajka átsiklott a nyakamra, szemfogai megkarcolták a vékony bőrt, épp a nyaki ütőér felett. Éreztem, hogy vér serken ott ahol előbb Damon fogai voltak.

- Csenge ébresztő – szólongatott anya.

Csalódottan nyitottam ki a szemem majd kiszálltam a kocsiból és a ház felé indultam. A mi házunk teljesen elütött a többi utcában lévő háztól. Azok mind paloták voltak, míg a mienk egy két szintes, barátságos ház. A falak halvány barnák voltak, az ablakok alatt anyu muskátlijai tündököltek. Kivéve az enyém alatt. Nálam szemérmes mimóza volt az ablakban. Arról kapta a nevét, hogy amint valaki hozzá ér a leveléhez az behúzza azokat, elvileg azért mert nagyon félénk.

- Szia, Cseng – köszönt a bátyám Bence.

- Szia. Futni mész? – kérdeztem miután alaposan végig mértem.

- Aha, akarsz jönni? – érdeklődött miközben egy helyben kocogott.

- Igen – vágtam rá azonnal.

- Akkor szedd a lábad – borzolta meg a hajam.

Besiettem a házba, a cuccomat ledobtam a nappaliba és már mentem is vissza Bencéhez.

- Készen vagyok, mehetünk – csaptam össze a tenyerem lelkesen.

- Mi bajod van? – vizslatott gyanakodva.

- Semmi miért kérded?

- Talán mert utálsz futni – mutatott rám.

- Nem, nem utálok. Nagyon is szeretek – vigyorogtam.

- Oké, ha te mondod – vonta meg a vállát majd elszaladt, én pedig futottam utána.

A közeli parkba mentünk, ahol vagy ötször körbe futottuk a tavat.

- Időt – tartottam fel a kezem lihegve és levágtam magam az első padra, ami az utamba került.

- Mi van veled Csenge? - ült le mellém Bence.

- Semmi.

- Tudom, mikor hazudsz. Ráadásul még suliban kéne lenned és egy mekis zacskóval állítottatok haza.

- Nincs semmi komoly.

- Tényleg? Akkor gondolom, ez a pukli dísznek van – keményedett meg a tekintete.

A tarkómhoz kaptam a kezem, való igaz, volt ott egy pukli. El is feledkeztem róla.

- Ez semmi – suttogtam.

- Nem veszem be. Mondjad, kit kell agyon verni – szólt rám.

- Csak... csak baleset volt.

- Milyen baleset? Csenge ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőled!

- A lelátón ültem, amikor fejbe talált egy focilabda, amitől eleredt az orrom vére, a fejem pedig hátra bicsaklott és bevertem a felettem lévő padba – foglaltam össze.

- Ki rúgott fejbe?

- Nem ismered.

- Mondd meg a nevét!

- Szatmári Zoli – suttogtam.

- Az a kis seggdugasz – sziszegte Bence ökölbe szorult kézzel. – Volt még valami igaz?

- Elvette a füzetem és kitapétázta vele a folyosót.

- Melyik füzetedet vette el?

- A rajzfüzetem – suttogtam.

- Én megölöm – pattant fel.

- Nem érsz el vele semmit – vontam meg a vállam csüggedten.

- Hol voltak a barátaid? – bámult le rám idegesen.

Az ajkamba harapva lesütöttem a szemem.

- Csenge!

- Nincsenek barátaim – suttogtam.

- De... azt mondtad, hogy...

- Azért mondtam, hogy ne aggódjatok értem. Kilencedik óta kívülálló vagyok.

- Csenge...

- Nem kell semmit se mondanod – álltam fel. – Csak nem akartam, hogy szégyellj engem...

- Már miért tennék ilyet? A húgom vagy!

- Azért mert te mindig a menők csoportját erősítetted. Minden napra volt programod, bulikba hívtak meg, de engem nem. Engem soha senki nem hívott. Mióta csak ott vagyok, mindenki engem gúnyol. Én vagyok a nyomi, akivel senki sem akar barátkozni – suttogtam.

- Csenge, hogy te mekkora hülye vagy – jelentette ki miközben szorosan átölelt. – Sose szégyellenélek, te vagy az én csodálatos kishúgom!

- Csodálatos? Az jobb szó, hogy furcsa – motyogtam a mellkasába temetve a fejem.

- Bárcsak elmondtad volna, kis buta. Segítettem volna.

- Nem tudtál volna semmit se tenni – csóváltam meg a fejem.

- Dehogynem! Bemegyek és szétcsapok köztük – jelentette ki harciasan.

- Mindig nem lehetsz velem – néztem rá szomorú mosollyal.

- Nem érdekel, az én hugommal senki nem bánhat így! Főleg nem egy olyan kis senki, mint Zoli! – villant meg a tekintete.

- Ezt az évet már kibírom, utána meg majd csak megtalálom a helyem – karoltam belé és a park kijárata felé kezdtem húzni.

- Meg kell fizetnie annak a görénynek – szorult ökölbe a keze.

- Már megfizetett, nem járhat foci edzésre, hidd el elég büntetés az neki.

Nem mertem elmondani neki, hogy Zoli megfenyegetett, pokollá teszi az életem. Nem így fogalmazott, de a lényeg ez.

- Az, az iskola büntetése, de nem az enyém – vágta rá.

- Csak még jobban rám fog szállni, ha te megjelensz a suliba...

- Jó, nem csinálok jelenetet, de holnap én, viszlek el – jelentette ki.

- Rendben – mosolyogtam rá halványan.

- Egy fülest lehet, kap...

- Bence!

- Akkor csak neki megyek...

- Nem. Nem fogsz!

- Te most miért is őt véded? Azt ne mondd, hogy bejön neked ez a rosszfiús imázs – cukkolt.

- Akkor sem jönnék össze vele, ha mi lennénk az utolsó két ember a földön és rajtunk múlna, hogy fent marad-e az emberi faj vagy sem – köptem a szavakat.

- Hűtsd le magad – paskolta meg a karom. – Te nagyon utálod ezt a gyereket.

- Már, hogy ne utálnám. Megkeserítette az eddigi 3 évemet – sziszegtem.

- Akkor, ha kinyírom, mindenki békén fog hagyni nem?

- Nem fogod kinyírni! De azt hiszem igen... nem vagyok benne biztos, de talán igen... ő van az egésznek a középpontjában.

- Hagynod kéne, hogy péppé verjem – nézett a szemembe.

- Tudom – biccentettem majd felugrottam a hátára. – Menjünk haza – kértem a nyakába temetve a fejem.

- Nyihaha – nyerített fel mire elnevettem magam.