Az elkövetkező egy hétben nem mentem be suliba. Képtelen voltam rá. A lebukástól való félelemtől teljesen bepánikoltam, ki se mertem menni a szobámból.

- Csenge kicsim – kopogott be anya.

- Nem vagyok itt – kiáltottam és beljebb vackoltam magam a párnáim közé.

- Adél van itt és eléggé határozott – kiabálta Bence. – Áuu – üvöltött fel.

- Mit műveltek? – téptem fel az ajtót és csodálkozva meredtem Bencére és Adélra.

- Ez a barom nem akart felengedni, ezért megharaptam – simította le a haját Adél.

- Én mondtam, hogy senkit ne engedjenek fel – dőltem az ajtófélfának.

- Én viszont nem vagyok akárki – toppantott a lábával Adél.

- Jó gyere be – sóhajtottam fel és beléptem a szobámba.

- Hozzak fel nektek valamit? – ajánlkozott anya.

- Nem köszi, nekem semmit – hárítottam el.

- Én sem kérek köszönöm – mosolygott Adél.

Visszamásztam az ágyamba és nyakig betakarództam.

- Mit akarsz Adél? – kérdeztem.

- Hívtalak, sokszor...

- Tudom...

- Küldtem vagy 1000 sms-t!

- Tudom...

- Itt voltam, számtalanszor!

- Igen tudom.

- És te egyre sem reagáltál. Bocs már, hogy egy kicsit nagyon kiakadtam – vágta le magát a forgósszékembe és fellapozta a rajzfüzetem. – Ezt még nézni is rossz. Sírás... sírás... sírás... ÖNGYILKOSSÁG? TE NORMÁLIS VAGY? – üvöltött fel.

- Halkabban már – csitítottam ijedten.

- Ember mégis, hogy a rohadt életbe vannak neked ilyen gondolataid? Egy olyan faszkalap miatt, mint Zoli? – kérdezte idegesen.

- Nem akarok róla beszélni – ráztam meg a fejem.

- Keresett téged ő is. Tudja, hogy te vagy az?

- Mondtam, hogy nem akarok róla beszélni. A közelébe se tudok lenni anélkül, hogy halálfélelmem ne lenne.

- Már nem is szereted őt?

- Adél!

- Tisztában kell lenned az érzelmeiddel!

- Attól félek, hogy mit tenne, ha megtudná. Ha megmondanám neki, félek, hogy mi lenne a reakciója – suttogtam.

- Talán egészen meglepődnél a reakcióján.

- Engem már ő semmivel nem tud meglepni – ráztam meg a fejem. – Komolyan Adél nem akarok róla beszélni!

- Jó rendben, nem beszélünk róla – egyezett bele. – Meddig akarsz még a szobádba zárkózni? – érdeklődött.

- Örökre?

- Csenge tudom, hogy nem akarsz róla beszélni, de tett valamit, hogy ennyire megijedtél tőle? – kérdezte komoran.

- Ő nem mondta el neked?

- Úgy leráztam, mint a pinty! Hozzám aztán ne jöjjön azok után, ahogy veled bánt! – jelentette ki.

- Valamiért bejött a töri órámra és a tanár mellém akarta ültetni, de azt mondta, hogy inkább áll, mire összeszedtem a cuccom és megkérdeztem tőle, hogy mi lenne, ha én állnék?

- Várj! Hozzá szóltál? Felismert?

- Azt hiszem elkezdett gyanakodni, mert mikor leült mellém elkezdett üzenetekkel bombázni, a telóm meg rezgőn volt, utána meg kérdéseket tett fel egyre dühösebben. Annyira megijedtem, hogy kiszaladtam az óráról, Ádám szerint pánik rohamom volt. A többi órát a gyengélkedőn töltöttem és mikor jöttem el, Zoli ott várt a váróban, a telefonom volt nála. Beszélni akart velem, de én nem akartam vele, féltem, hogy mit tenne... aztán elkeseredetten kérdezte, hogy én vagyok-e az – foglaltam össze a könnyeimmel küszködve.

- Mint mondtál?

- Csak megráztam a fejem és elszaladtam.

- Csenge el kellett volna neki mondanod.

- És akkor mi lett volna. Nem emlékszel? Inkább a halál – idéztem fel.

- Az a hülye nem tudja, miket beszél – nyögött fel.

- Tökmindegy, ha bocsánatot is kér, ezt semmivel se tudja helyrehozni. Mindig bennem lesz a tudat, hogy gyűlöl engem és az, hogy bánt velem a kórházban.

- Őszintén megvallva nem hittem volna, hogy ennyire hevesek az érzelmei az irányodba. Teljesen megkergült.

- Mert gyűlöl engem és engem hibáztat, hogy 2 hónapig vak volt. Megjegyzem jogosan.

- Miért nem tudtok egyszerűen egymásba szeretni? Elmenni moziba vagy valami?

- Nálunk nem létezik az a szó, hogy egyszerű. Zolival kapcsolatban minden nagyon, de nagyon bonyolult.

- Kopp-kopp be szabad jönni? – kopogott be anya.

- Gyere csak – válaszoltam.

- Hoztam nektek Hell-t meg egy kis nasit – mosolygott.

- Mondtam, hogy nem kell – ellenkeztem.

- Le merném fogadni, hogy kell. Tudod, az anyád vagyok – kacsintott rám majd kisétált.

- Hát anyukád gondolatolvasó. Melyik kell a sima vagy az almás? – kérdezte Adél.

- Add az almásat – nyújtottam a kezem.

- Anyukád jó fej – ült le az ágyra.

- Tudom... de néha túlságosan is aggódik.

- Jah... mint Zoli esetében.

- Az az aggodalom talán nem is volt olyan alaptalan – mosolyogtam szomorúan.

- Megbántad?

- Bánni akarom, de nem tudom. Mindennek ellenére szeretem őt, csak nem akarom szeretni. Érted.

- Igen próbálom megérteni – nevette el magát. – Utálod, hogy szereted.

- Pontosan! Olyan más volt, mintha nem is ugyanaz a fiú lenne. Szörnyűnek érzem magam, amiért azt akarom, hogy legyen újra vak, mert akkor minden sokkal jobb volt.

- Azt a Zolit én is jobban csíptem. Nekem soha nem volt vele bajom, a kedvenc unokabátyám, de a mostani viselkedése egy kicsit nagyon felháborító.

- Akkor én mit mondjak? A céltáblája voltam...

- Ezt nem tudom megérteni. Hogy lehetsz ilyen jó? Mármint bántott téged évekig és mégis szerelmes vagy belé.

- Megmentett engem. Ugyan mit számít, hogy annyit bántott? Neki köszönhetem, hogy nem lettem megerőszakolva.

- Ez nemes tett volt tőle, de vajon miért csinálta?

- Nem tudom, mondott valami olyat, hogy ezt nem érdemlem. A festékpatront, a gáncsolást, meg a narancslevet megérdemlem ezek szerint... jah a fenyegetésről nem is beszélve. Csak tudnám, hogy mit ártottam neki, azt nem veszem be, hogy valóban ellenfélnek gondolt – ráztam meg a fejem. – Olyan gyenge vagyok, hogy egy erősebb szél azonnal felkap és elrepít.

- Tökös csaj vagy ezt te is tudod! – ellenkezett.

- Igen az vagyok, ha Zoli rendes velem, de ilyenkor. A suli az ő területe.

- Dehogy az ő területe – horkantott fel.

- Te is tudod, hogy igaza van.

- Akkor tegyünk ellene, hogy ne legyen így! Vegyük át a hatalmat!

- Hajrá, komolyan drukkolok neked, majd mond el, hogy sikerült – nevettem el magam hitetlenkedve.

- Rendben, de téged is húzlak magammal. Kezdetnek be küldöm ezt a rajzodat a suli újságba. Tök szép. Magadtól találtad ki vagy létezik ez a hely? – mutatta felém a füzetet.

- Ne azt ne – kiáltottam rémülten és kitéptem a kezéből.

Adél a homlokát ráncolva nézett rám, majd felismerés gyúlt az arcán.

- Ide vitt el téged ugye? Amikor alibinek kellettem? – szegezte nekem a kérdést.

- Lementünk a partra, na és? – vontam meg a vállam.

- Csakhogy ez nem akármilyen part. Együtt voltatok ott. Zoli ismeri a helyet! Ha megmutatod neki a rajzot, tudni fogja, hogy te vagy és eszébe fog jutni, hogy milyen boldogok voltatok – vigyorgott lelkesen.

- Nem változna semmi! Igen boldogok voltunk, de nem tudta, hogy én vagyok ott vele. Te jó ég, ha tudja, hogy én vagyok le se feküdtünk volna – vörösödtem el.

- Aham – vigyorgott Adél.

A fejemet csóválva sóhajtottam egy nagyot és a párnámba fúrtam a fejem.

- Mi a helyzet a suliban?

- Nem sok minden. Zoli ott hagyta a focicsapatot.

- Micsoda? De egyetemre akart menni! Ösztöndíjra pályázott – ültem fel döbbenten.

- Hát úgy látszik meggondolta magát – vonta meg a vállát. – Talán új hobbit talált magának.

- Nem említette, hogy ilyesmin gondolkodna – haraptam az ajkamba.

- Talán nemrég döntött csak így.

- Igen meglehet...

- Na, szóval holnap este buli lesz... - kezdte.

- Ne is folytasd, nem megyek! Soha nem megyek buliba!

- Nem egyetemistáknak lesz! A suli szervezte az Akváriumba, olyan utó Halloween-i buli – magyarázta.

- Utó Halloween-i buli? – szaladt magasba a szemöldököm.

- Aha, valami miatt elmaradt és most akarják bepótolni.

- Ennek értelme sincs – ráztam meg a fejem.

- Én is ezt mondtam, de ha buli az már csak nekem jó – vigyorodott el.

- Akkor sem megyek el.

- Már pedig eljössz, na... kérlek... felveszünk valami klassz jelmezt. Lehetsz macskanő is – vigyorgott lelkesen.

- Nem leszek macskanő, soha nem vennék fel bőr cuccot – meredtem elborzadva Adélra.

- Akkor – gondolkodott Adél miközben a szobámat figyelte, azon belül a posztereimet. – Igen megvan! – kiáltott lelkesen. – Te, kérlek szépen nem másnak öltözel be, mint Elena Gilbertnek – jelentette be ünnepélyesen.

- Az nem Elena hanem Katherine – javítottam ki miközben követtem a tekintetét.

- Egyre megy – legyintett.

- Egyáltalán nem – kaptam levegő után.

- Jaj, már Csenge! Nem is kell hozzá más csak egy fekete csipkés ruha és egy álarc. Jó, holnapra mindent hozok – bólogatott.

- Soha nem leszek olyan, mint Katherine. Ő dögös...

- Ahogy te is az vagy, csak elrejted – jelentette ki.

- Aj, már... soha egyetlen suli buliba sem voltam. Minek pont most elkezdeni?

- Ideje elkezdeni Csenge! Légyszi kérlek, kísérj el – könyörgött kiskutya szemekkel nézve rám.

- Ki tudsz úgy sminkelni, hogy ne ismerjenek fel?

- Naná – vigyorodott el.

- Akkor rendben, mehetünk – tartottam fel a kezem halvány mosollyal az arcomon.

- Váá imádlak – borult a nyakamba visítva.

Nevetve paskolgattam meg a hátát miközben azon gondolkodtam, hogy remélem, nem fogom ezt megbánni...