Haza akartam menni és soha többé be nem tenni a lábam ebbe az iskolába. Soha többé nem akartam látni Zolit. Bárcsak meg nem történté tehetném az összes csókot, az összes érintést. Bárcsak soha ne szerettem volna belé, bárcsak soha ne adtam volna neki magam. Miért voltam ilyen hülye? Miért hittem el, hogy a dolgok megváltoznak? Hogy mostantól minden sokkal jobb lesz? Hogy többé nem kell úgy végig ülnöm a napot, hogy attól félek, mit talál ki Zoli? Még emlékeztem a csókjára, emlékeztem milyen érzés volt mikor szorosan átölelt, de bár ne emlékeztem volna. Inkább a halál. Ezt mondta nekem, ráadásul a szemembe nézve. Semmi sem változna meg, ha megtudná az igazat, csak még jobban gyűlölne.

- Ott még van hátul egy szabad hely Csenge mellett – zökkentett ki a gondolataimból Pataki tanárnő hangja.

Felemeltem a fejem és rémülten meredtem az ajtóban álló Zolira.

- Inkább állok – vágta rá Zoli mire az osztály felröhögött.

Lesütöttem a szemem majd szótlanul összeszedtem a dolgaim és felálltam.

- Mi lenne, ha én állnék? – szólaltam meg mire Zoli lekapta a napszemüvegét és rám meredt.

- Mit mondtál? – kérdezte halkan.

Keserű mosollyal az arcomon megvontam a vállam és elsétáltam a padtól.

- Mindketten üljetek le. Ez egy iskola! Ide nem való a magánéleti gond! – szólt ránk.

Nem mozdultam, ahogy Zoli sem, csak néztük egymást a terem két végéből.

- Gyerekek! – szólt ránk türelmetlenül.

Vonakodva ereszkedtem vissza a székre és egészen a falig húztam, konkrétan rátapadtam a falra. Zoli engem figyelt, majd vissza tette a napszemüvegét és megindult felém. Táskáját levágta az asztalra, majd a pad másik végébe húzódott és maga elé meredt.

- Köszönöm! – biccentett tanárnő majd visszafordult a tábla felé.

Zoli elővette a mobilját és elkezdte nyomkodni, pár pillanattal később pedig megrezdült a dzsekimbe a telefon. Ökölbe szorult a kezem és a szemem sarkából Zolira pillantottam, aki a kabátomat bámulta és egy újabb üzenetet küldött. A telóm megint rezgett egyet.

- Most azonnal áruld el, hogy miért van nálad az ő telefonja! – szólalt meg vészjós hangon.

- Csendet kérek a telefonokat pedig ide – állt meg felettünk Pataki tanárnő.

- Na, de tanárnő – ellenkezett Zoli.

- Értem én fiatalember, hogy ma jött vissza, de ez nem azt jelenti, hogy mindent megengedhet magának – jelentette ki továbbra is a kezét tartva a mobilunkért.

Némán vettem ki a kabát zsebemből és nyomtam a tanárnő kezébe.

- Miért van nálad a mobilja? – sziszegte Zoli.

Nem válaszoltam csak még odébb csúsztam.

- A fenébe is, válaszolj már – csapott az asztalra.

Össze rezzentem, ajkam sírásra görbült.

- Akkor ne válaszolj az Isten szerelmére – mordult fel.

Rápillantottam majd újra magam elé néztem.

- Neked meg mi a szar bajod van? Miért nem tudsz egyetlen egy kérdésre se válaszolni normálisan? – követelt magyarázatot.

Nem bírtam tovább. Felkaptam a táskám és kiszaladtam az óráról. Az udvarra érve levegő után kapkodva támaszkodtam a falnak, testem minden egyes centije reszketett, a pánik szinte a torkomat fojtogatta.

- Csenge? – hallottam Ádám a suli orvosának a hangját.

- Ne-nem bírom – fontam magam köré a kezem.

- Mi történt? – sietett hozzám.

- Ne-nem kapok le-levegőt. Oly-olyan nehéz – ziháltam.

- Pánikrohamod van – állapította meg. – Gyere, elmegyünk a gyengélkedőre – karolt belém.

Eddig nem tudtam, hogy a szerelembe bele lehet betegedni, de úgy tűnik nekem ez is sikerült. De miért is lepődök meg? Mikor Damonnel társalgok? Damonnel aki egy kitalált karakter?

- Jobban vagy már? – kérdezte Ádám.

- Valamennyire – suttogtam. – Nem tudnál igazolást adni erre az évre? – néztem rá könyörögve.

- Sajnálom, de nem tehetem meg – csóválta meg a fejét.

- A fenébe – döntöttem a fejem a fotel támlájának.

- Csenge elmondod, hogy mi történt?

- Én... nem akarlak ezzel terhelni. Elkövettem egy hibát és most meglakolok érte.

- Milyen hibát?

- Még jobban őrültnek fogsz hinni ha, elmondom.

- Nem hittelek őrültnek - rázta meg a fejét.

- Beleszerettem Zoliba, mialatt ő otthon lábadozott. Csak én látogattam az egész iskolából...

- Értem... és most ő?

- Nem tudja, hogy én voltam az a lány, de ő is szeretett engem, legalábbis ezt mondta. Talán tényleg szeret, de nem engem – mutattam magamra. – Engem soha nem szeretne.

- Ezt ő mondta?

- Úgy fogalmazott, hogy inkább a halál – nevettem el magam keserűen.

- De tudja, hogy te voltál az a lány?

- Nem, de szerintem sejti – motyogtam.

- Hogy én mennyire örülök, hogy már nincsenek ilyen gondjaim – sóhajtott fel és felém nyújtott egy tábla csokit.

- Komolyan nem tudsz igazolást szerezni nekem? Vagy beutalót a diliházba?

- Minek akarnál te diliházba menni?

- Mert oda való vagyok.

- Menj már a fenébe ezzel a hülyeséggel – szólt rám.

- Mindenesetre egy pchiológussal jó lenne beszélni.

- Kár érte kiadni a pénzt.

- Meg fogok bolondulni – nyögtem fel.

- Beszélned kell Zolival! Utána sokkal jobb lesz, nekem elhiheted! A pchiológus is ugyanezt tanácsolná. Mond, el mit érzel igazán, legyél vele őszinte stb... stb.

- Vele nem lehet ezt megbeszélni. Ezzel a Zolival nem.

- Akkor beszélj vele sulin kívül, egy olyan helyen ahova emlékek kötnek titeket.

- Mi értelme lenne? – néztem rá elcsigázottan. – Attól még ugyanaz a Csenge maradok, akit utál.

- És akit szeret – tette hozzá.

Szomorú mosollyal az arcomon álltam fel és kaptam a vállamra a táskám.

- Szia, Ádám – köszöntem el.

- Biztos, hogy menni akarsz? Maradhatsz még – ajánlotta fel.

- Most lesz vége az utolsó órámnak, megyek haza – pillantottam a fali órára.

- Rendben. Itt az igazolás az óráidra – nyújtotta felém.

- Köszi – bólintottam és eltettem a táskámba.

- Ha bármi van, én itt leszek – érintette meg a karom.

Biccentettem egyet majd kiléptem a folyosóra és lefagyva az egyik széken ülő Zolira meredtem.

- Azt mondták, hogy itt vagy – pattant fel mire meghátráltam és vissza siettem Ádámhoz.

- Minden oké? – kérdezte.

- Csenge – hallottam az ajtó túloldaláról Zoli hangját.

- Elküldjem? – nézett rám Ádám mire csak bólogatni tudtam miközben a könnyek végig peregtek az arcomon. – Csüccs, le – érintette meg a karom.

Leroskadtam a fotelbe és a kezembe temettem a fejem.

- Csenge nem akar veled beszélni.

- Nem mintha bármikor is beszélt volna velem. Csak a mobilját akartam neki visszaadni, a teremben hagyta – hallottam Zoli válaszát.

- Rendben, oda adom neki. Még valami?

- Reméltem, hogy tudok vele beszélni...

- Jobb lenne, ha nem tennéd.

- Tele vagyok kérdésekkel és csak ő tudja rá a válaszokat – ellenkezett Zoli.

- Előbb tedd fel magadban azokat a kérdéseket. Lehet te is tudod a válaszokat, csak magadnak sem mered bevallani – tanácsolta Ádám.

- Elmegyek, ha maga Csenge küld el engem – jelentette ki Zoli.

A fejemet rázva álltam fel és mentem ki a folyosóra. Megszorítottam Ádám kezét és a kijárat felé indultam, egy pillantást se vetve Zolira.

- Csenge – sietett utánam Zoli. – Kérlek, állj meg – fékezett le előttem.

Tágra nyílt szemekkel meredtem rá.

- Kérlek te vagy az? Csenge te vagy az? – vette le a napszemüvegét és elkeseredetten nézett rám. – Kérlek, mond meg az igazat!

Szaporán ráztam meg a fejem és elszaladtam.