Végig sírtam az éjszakát, ennek következtében reggelre olyan lettem, mint egy zombi, vörös szemekkel, felpuffadt arccal.

- Pocsékul festesz – suttogta Damon pár centire az arcomtól.

- Pocsékul is érzem magam – súgtam vissza és a párnámba fúrtam a fejem.

- Az én Csengém nem lenne ilyen gyenge – simogatta meg a hajam.

- A te Csengéd mindig is ilyen gyenge volt.

- Ez nem igaz!

- Tényleg nem? Mégis itt vagy és akkor is itt voltál. Bolond vagyok – nyögtem fel.

- Nem vagy bolond, csak szükséged van rám.

- Magamba beszélek, téged látlak, mikor te otthon vagy a feleségeddel és a lányoddal. Nem igazad van, tényleg nem vagyok bolond – nevettem el magam keserűen. – Zolinak igaza van, flúgos vagyok, pchiológusra van szükségem.

- Akkor menj el egyhez. Meséld el neki azt, ami a lelkedet nyomja.

- Aztán meg irány a zártosztály...

- Csenge 2 teljes hónapig minden rendben volt veled.

- Zoli miatt! Mert akkor nem utált engem és akkor nem féltem tőle!

- Most félsz tőle?

- Tegnap féltem tőle – suttogtam magzatpózba kuporodva és Damon hűvös testéhez simultam. – Mintha az elmúlt 2 hónap meg sem történt volna. Olyan boldog voltam Damon olyan nagyon boldog – fúrtam a fejem a mellkasába.

- Akkor mond el neki, hogy szereted. Mond el neki, hogy nem volt más választásod – dörzsölgette a hátam.

- Nem hinne nekem.

- Ha szeret, akkor hisz neked.

- Letaszított a földre. Gyűlölettel a szemében nézett rám. Soha még csak meg se hallgatna engem.

- Csenge – kopogott be a szobámba Bence.

- Jöttél a képembe mondani, hogy: én megmondtam? – kérdeztem halkan.

- Soha nem mondanék ilyet – lépett be a szobámba és mellém feküdt az ágyra. – Elmondod mi történt?

- Nem ismert meg engem. Igaz miért is hittem, hogy megismer? – temettem a párnámba a fejem.

- Nem mondtad el neki az igazat?

- Nem tudtam megtenni. El akartam, de nem tudtam. Aztán meg csak kiszaladt a váróba a nevemet kiabálva, de amikor meglátott dühös lett. A gyűlöletet a szemébe nem tudtam elviselni – sírtam el magam.

- Jaj, húgocskám – ölelt szorosan magához.

- Szeretem, de félek is tőle. Nem akarok bemenni a suliba és látni őt, de be is akarok menni.

- Mit csináljak veled? Üssem ki? Hozzam ide és kényszerítsem, hogy bocsánatot kérjen? Csenge mond és megteszem, de nem akarok tehetetlenül ülni.

- Csak legyél mellettem – kértem szorosan hozzá bújva.

- Inkább megölöm – suttogta.

- Ne. Azt nem akarom – ráztam meg a fejem.

- Hahó – hallottam ekkor Adél hangját.

- Hát te ki vagy? – kérdezte Bence meglepetten.

- Bence ő itt Adél, Adél ő itt Bence – motyogtam. – Mit csinálsz itt?

- Jöttem, hogy kirángassalak az ágyból. Tudtam, hogy ilyen állapotba leszel, de nem hagyhatom, hogy ezt csináld.

- Nem akarom látni őt – néztem rá elkeseredetten.

- Ó dehogynem akarod és... megmutatod neki, hogy ki vagy te igazából. Mutasd meg neki, hogy mit veszít – nyitotta ki a ruhás szekrényem.

- Játszam el, hogy semmi bajom?

- Pontosan. Egy fiú előtt soha ne mutatkozz gyengének! Mert azzal csak hatalmat adsz a kezükbe!

- Azt hiszem itt rám már nincs is szükség – mászott ki az ágyból Bence. – Adél, örülök, hogy létezel – biccentett Adél felé.

- Ezt értenem kéne? – nézett rám a homlokát ráncolva.

- Nem fontos. Csak régen barátokat kamuztam be nekik, hogy ne aggódjanak.

- Nem is furcsálták, hogy évekig senki sem jött ide?

- Mindig sikerült kimagyaráznom. Szigorú szülők stb...

- Aha, értem – biccentett.

Egy zsepit tépkedve néztem, ahogy Adél a ruháim közt válogat, s közben rosszallóan csóválja a fejét.

- Te tényleg mindent megtettél, hogy különcnek nézzenek.

- Hisz az is vagyok.

- Mert hagytad magad! Na, ma ezt fogod felvenni, délután pedig vásárolni megyünk – jelentette ki.

A fekete alapon, sárga virágos ruhára néztem és lassan megcsóváltam a fejem.

- Ebbe meg fogok fagyni.

- A szépségért meg kell szenvedni – kacsintott rám és a ruha mellé dobta a bőrdzsekimet és a magas szárú csizmámat. – Így ni, tökéletes – vigyorodott el.

- Nem fog nekem ez menni – ráztam meg a fejem.

- Dehogynem menni fog! Muszáj mennie!

- Mi ezzel az egésszel a célod? Hogy mutassam meg Zolinak milyen jó csaj vagyok? Neki nem fog megváltozni a véleménye, csak a lány leszek neki, aki megvakította.

- Csenge meg se szólaltál tegnap. Ha mondtál volna valamit, akkor felismeri a hangod...

- És ugyanúgy dühös lett volna rám.

- Nem tudhatod biztosra – ellenkezett.

- Épp ez az, hogy már semmit se tudok biztosra. Nem tudom, hogy szeretett-e egyáltalán.

- Szeret téged Csenge. Ivett mondta, hogy keresett.

- De felhívni nem hívott – vontam meg a vállam.

- Persze, hogy nem mivel ott hagytad a telefonod a kórházban. Zoli találta meg.

- Nála van a mobilom? – kaptam levegő után.

- Nem! Viccelsz? Elvettem tőle.

- Ugye nem látott semmit? A telómba.

- Mákod van, hogy nem tudja a kódodat – dobta felém a telómat.

- Istenem – szorítottam a mellkasomra a kezem. – Mi lett volna, ha az ő fotója van a zárolt képernyőmön? – néztem Adélra ijedten.

- Gondolom összezavarodott volna – válaszolta.

- Mi lenne, ha most beszélnék vele? Ha felhívnám és...

- Azzal mi lenne jobb Csenge? – nézett rám szomorúan.

- Csak hallanom kell a hangját, tudni, hogy szeret engem – lábadt könnybe a szemem.

- De aztán a suliban, ha szemét lesz veled.

- Túlélem, túlélem, mert tudom, hogy szeret, csak ő nem tudja, hogy engem.

- És, hogy tervezed? Soha nem fogsz beszélni nehogy, meghalja? Együtt lesztek, de csak telefonon?

- Ha csak így tudok vele lenni, akkor igen – sütöttem le a szemem.

- Rendben, hívd, fel őt aztán öltözz fel és megyünk a suliba! Nincs ellenkezés!

- Oké – motyogtam miközben remegő kezekkel tárcsáztam Zoli számát.

- Csenge te vagy az? – vette fel azonnal.

- Igen én vagyok – suttogtam a mellkasomhoz ölelve a párnám.

- Hol voltál tegnap? Azt mondtad ott leszel.

- Ott is voltam csak aztán...

- Láttad? A másik Csengét? – kérdezte keserűen.

Hallgattam.

- Csenge bármit is láttál, tudnod kell, hogy veled soha nem bánnék úgy – hadarta.

- Tegyek bármit? – görbült sírásra a szám.

- Tegyél bármit. Csenge szeretlek téged, nagyon szeretlek.

- Én is szeretlek téged Zoli – csuklott el a hangom.

- Szerelmem...

- Most mennem kell, örülök, hogy újra látsz.

- Ugye találkozunk? Az iskolában?

- Igen... biztosan összefutunk majd...

- Mit akar ez jelenteni? Csenge mi most... szakítunk?

- Mondtam neked, hogy rám se néznél, ha látnál... miért lenne most másképp?

- Szerelmes vagyok beléd!

- És vajon akkor is szeretnél, ha tudnád, hogy nézek ki? – pislogtam a plafon felé.

- Csenge...

- Nézd... így mindkettőnknek jobb lesz, és inkább szakítok veled most, mint, hogy te szakíts velem az iskolában mindenki szeme láttára – hajtottam le a fejem rázkódó vállal.

- Ennyire nem bízol bennem? Ennyire nem bízol a szerelmünkben?

- Szeretnék, nem is tudod mennyire, de... nem akarom, hogy fájjon... ennél jobban nem. Szia, Zoli – köszöntem el és kinyomtam a telefont.

Azonnal visszahívott, de nem vettem fel neki. Rezgőre tettem a mobilom és nagy nehezen hozzá láttam a készülődéshez.

- Készen állsz? – pillantott rám Adél.

- Nem – suttogtam az iskolát bámulva. – De ha már idáig eljöttem – nyitottam ki a kocsi ajtót és a jó meleg kocsiból kiszálltam a fagyos hidegbe.

Összébb húztam magamon a bőrdzsekit és a kezemet magam előtt összefonva az iskola felé indultam.

- Mi ez a görnyedt járás? Húzd ki magad – parancsolt rám Adél.

Kelletlenül engedelmeskedtem neki. Az aulába hatalmas csoportosulás fogadott minket, a diákok mind a visszatérő Zolit ünnepelték, aki lazán mosolyogva állt a kör közepén. Görcsbe rándult a gyomrom a napszemüvege láttán.

- Az orvos azt mondta neki, hogy pár hétig még hordania kell, a szemének hozzá kell szoknia a fényekhez – suttogta Adél.

- Értem – motyogtam és elkezdtem átverekedni magam a diákokon. – Bocs, ne haragudj – kértem folyamatosan elnézést, mert óhatatlanul is nekimentem néhánynak.

- Flúgos – suttogta valaki majd felnevetett az illető.

Szorosan összepréseltem a szám.

- Hé, baromarc. Inkább lesz flúgos, mint egy kétszínű görény, aki csak nyal Zolinak. És ez mindenkire vonatkozik. Ugyan hol voltatok mialatt Zoli otthon lábadozott? – érdeklődött Adél gúnyosan.

- Állj le Adél – szólt rá Zoli.

- Te meg se szólalj. Értem, hogy szereted, ha te vagy a középpontba, de elgondolkodhatnál azon, hogy ezek közül ki látogatott meg akár egyszer is. Csak mondj egy nevet – meredt rá. – Az egyetlen embert, aki látogatott téged eltaszítottad magadtól – tette hozzá halkabban majd megfogta a kezem és maga után húzott.

- Ez meg mire volt jó? – kérdeztem.

- Azt ne mondd, hogy te nem ezt tetted volna a helyemben. Kétszínű patkányok – füstölgött.

- Adél állj meg – szaladt utánunk Zoli.

- Mit akarsz?

- Csengére gondoltál igaz?

Automatikusan felé kaptam a fejem és a tekintetem össze akadt azokkal a kék szemekkel.

- Bocs, de lelépnél? – meredt rám ingerülten.

- Igen Csengére gondoltam! Pontosan rá! Mert eltaszítottad magadtól!

- Ő taszított el engem, ma reggel szakított velem.

- Tudom, együtt jöttünk suliba. És a helyében én is ugyanezt tettem volna. Mert te megaláztad volna, ha odamegy hozzád!

- Soha nem tettem volna ilyet vele!

- Ó dehogynem. Mindig is bántottad a gyengébbet. Őt is bántottad volna. Nem igaz Csenge? – fordult felém Adél.

- Neki ehhez semmi köze – fakadt ki Zoli. – Lépj már le – villant rám a tekintete.

Hátráltam pár lépést, ám aztán Adél szavai megtorpanásra késztettek.

- Valóban semmi? Nem tudod ki Csenge igaz? Bárki lehet az iskolából. Akár ő is. Nem lenne furcsa? Éveken át bántottad őt, ő mégis elment hozzád meglátogatott, te jó ég még beléd is szeretett – nevetett fel Adél.

Az idő mintha megszűnt volna létezni. A levegő a tüdőmbe szorult, torkomba hatalmas gombóc keletkezett, szívem ki-kihagyott egy ütemet. Zolit néztem, aki nem tudta eldönteni, sírjon, nevessen vagy dühöngjön. Végül az arca eltorzult és rám függesztette a tekintetét.

- Inkább a halál – közölte majd a fejét rázva elsétált.

Lábaim felmondták a szolgálatot, könnyeim eleredtek.

- Tudtam, mindvégig tudtam – sírtam.

- Csenge ne kérlek – guggolt le hozzám Adél.

- Most már érted miért nem mertem neki elmondani? – kérdeztem elkeseredetten.

- Igen értem, nagyon is – bólintott komoran és átölelt.