Azóta a bizonyos reggeli alkalom óta szó szerint rózsaszín ködbe úszok. Megtörtént! Együtt voltam Zolival és... és valami csodálatos volt. Ha eleinte vad is volt nagyon hamar átváltott gyengéddé, mert rájött, hogy nekem ez új terep. Úgy bánt velem, mint egy hímes tojással és én ettől totálisan elolvadtam. Őszintén megvallva ez idáig úgy gondoltam a szexre, hogy fúj meg undi. Oké igen kíváncsi voltam, de annyira nem, hogy gyakorlatban is kipróbáljam. Ám azóta az együtt léteink Zolival mind olyan varázslatosak voltak. Imádtam, amikor a nyakamat harapdálta, vagy amikor az oldalamat cirógatta. Vagyis igazából mindent imádtam, amit Zoli csinált, tényleg mindent.

Mint gondolom, sejtitek nem mondtam el Zolinak az igazat. Képtelen voltam rá azok után, hogy azt mondta szeret engem. Adél szerint helyesen cselekedtem és bízom benne, hogy tényleg ez a helyes. Bár a hazugság sosem helyes, ebben a helyzetben talán mégis az.

- Megérkeztünk? – kérdezte a mellettem ülő Zoli miközben idegesen babrált a napszemüvegével, amit már nem hordott, amikor kettesben voltunk.

Örültem ennek a haladásnak, el sem tudjátok képzelni mennyire.

- Igen megérkeztünk – mosolyodtam el a barátságos kis családi házat figyelve ahol a nagyiék laktak.

- Még mindig jó ötletnek tartod, hogy megismerjenek engem?

- Egyre biztosabb vagyok benne. Na, Zoli... ne idegeskedj már – tettem a kezem a kezére.

- Nem idegeskedek! – vágta rá.

- Persze, hogy nem – pusziltam meg az arcát. – Imádni fognak megígérem – suttogtam.

- Annyira amennyire én, imádlak téged?

- Hát annyira remélem nem, de kedvelni fognak – ígértem.

- Nem értem, hogy miért előbb nekik akarsz bemutatni...

- Mert a szüleim hajthatatlanok...

- Vagyis utálnak engem!

- Nem! Nem utálnak, csak nem ismernek ezért bizalmatlanok az irányodba. Figyelj, menjünk már be – kértem.

- Úgy sincs más választásom – sóhajtott fel.

- Ne feledd, te akartad megismerni a családom – emlékeztettem.

- Tudom baba, de nem akarok csalódást okozni, nem vagyok formában és...

- Te pontosan most vagy önmagad. Tagadhatod, hogy ez nincs így, de engem nem tudsz átvágni.

- Tetszik, amikor ilyeneket mondasz és tetszik az az ember, aki melletted vagyok – mosolyodott el.

Nyomtam egy hosszú csókot az ajkára mielőtt kiszálltam a kocsiból és segítettem neki is. Abban a pillanatban, ahogy a kapun beléptünk Morzsi azonnal elénk szaladt és farkcsóválva kezdett el körülöttünk szaladgálni.

- Szia Morzsi, megismersz-e még? – vakargattam meg a füle tövét. – Bemutatom a barátomat, Zolit, Zoli ő itt Morzsi az első számú szerelmem – mutattam be őket egymásnak.

- Első számú? Legyek féltékeny? – mosolygott Zoli miközben hagyta, hogy Morzsi össze nyalogassa a kezét.

- Amióta csak megvan az a kutya Csenge szerelmes belé – hallottam nagyi vidám hangját.

- Nagyi – mosolyodtam el és Zolit magam után húzva elindultam a bejárat felé majd a karjaiba bújtam.

Pontosabban ő bújt az én karjaimba, mert már magasabb voltam tőle jó pár centivel, pedig én se vagyok az a hű de magas.

- Csókolom – köszönt Zoli zavartan és vörösen kezdett el égni az arca mikor mama szorosan magához ölelte.

- Már nagyon sok mindent hallottam rólad fiatalember – csivitelte mama.

- Remélem csak jókat – mosolyodott el.

- De még mennyire! Gyertek csak beljebb. Csenge a kedvencedet sütöttem, csokis kekszet – kacsintott rám.

- De nagyi megmondtam, hogy nem kell fáradnod – nyögtem fel ám a vigyor nagyon hamar kiült az arcomra, ahogy megéreztem a csokis keksz isteni illatát.

Nagyapa a nappaliban ült a kedvenc karosszékében és a rádiót hallgatta, miközben az ölében ott terpeszkedett Cilike, aki már évek óta papa kedvence.

- Szia, papa – pusziltam meg a homlokát.

- Szia, Csenge, de régen jártál erre – mosolyodott el. – Csak nem valami ficsúr miatt felejtetted el a jó öreg nagyapádat? – csipkelődött.

- Én, aztán soha nem felejtelek el téged – nevettem el magam. – Szeretném bemutatni a barátomat. Nagyapa ő itt Zoli, Zoli ő itt nagyapa – fogtam meg mindkettejük kezét.

Zoli és papa férfiasan kezet ráztak.

- Szóval neked sikerült végre megkaparintanod a kicsi Csenge szívét – szólalt meg papa.

- Mérhetetlenül hálás vagyok, amiért az unokája méltóztatott rám nézni – bólogatott Zoli mosolyogva.

- Remélem is. Tudod fiam én katona voltam, még mindig van fegyvertartási engedélyem.

- Na, de Viktor – szidta le a felbukkanó mama.

- Én csak vázolom a fiatalembernek, hogy mikre számíthat – tiltakozott papa.

- Az ilyet akkor se szabad. Biztos vagyok benne, hogy tisztességes a fiú. Na, de ne ácsorogjatok ott. Csücsüljetek le és lássatok hozzá – parancsolt ránk.

Magam után húztam Zolit le a kanapéra és a kezébe nyomtam egy kekszet.

- Biztosíthatlak, ha egyszer ezt megkóstolod, akkor örökre ezt akarod majd enni – bólogattam.

- Az nem lenne jó, a végén nem vesznek, vissza a foci csapatba annyira elhízok – ráncolta a homlokát.

- Elmondom neked, hogy mióta te otthon vagy a csapat teljesen szét van esve. Sorra vesztik el a meccseket – söpörtem ki a szeméből a haját.

- Focizol?

- Igen uram, vagyis eddig fociztam.

- Ne add fel a reményt fiam! Rajtam már nem lehet segíteni, de te még fiatal vagy erős szervezetű!

- Nem adom fel uram!

Mosolyogva néztem mamára majd Zoli oldalának dőlve beleharaptam a csokis kekszbe majd élvezettel hunytam le a szemem.

- Hmm... hát ez Isteni – nyögtem fel.

- Örülök neki – mosolygott mama.

- Tényleg nagyon finom – értett velem egyet Zoli. – El kérhetem a receptet?

- Senkinek sem adja meg – legyintettem csalódottan.

- Akadnak kivételek – kacsintott rám mama miközben felállt és kiment, én pedig leesett állal bámultam utána.

- Imád téged – állapítottam meg.

- Ha tudnád... már a dédunokákon gondolkodik – szúrta közbe papa.

- Oh... hát izé... - makogtam.

- Várjon pár évet és nem fogunk csalódást okozni – ígérte Zoli a térdemre csúsztatva a kezét, nekem pedig azt hiszem a pulzusom valahova az egekbe szökött ennek hallatán.

Közös baba? Nekem meg Zolinak? Szatmári Csenge – ízlelgettem a nevet. De az is lehet, hogy Szatmáriné Balogh Csenge leszek. Zoli vállára hajtottam a fejem és hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak a jövő felé. Először mindenképpen egy kisfiút szeretnék, aztán pedig egy kislányt, hogy majd a báty meg tudja védeni a kishúgát a paraszt pasiktól akik, összetörik a szívét. Szerintem amúgy mindenki erről álmodozik titokban. Én szerencsésnek tudhatom magam, mert van egy csodás bátyám, aki mindenre ugrik. Mondjuk, néha túlságba viszi az aggódást, de soha semmi pénzért nem cserélném el őt. Ahogy a szüleimet sem természetesen.

- Min gondolkodsz? – kérdezte Zoli csendesen.

- Honnan tudod, hogy gondolkodok?

- Hallgatag vagy, pedig azt hittem, hogy be se fog állni a szád – kuncogott fel.

- Ha tudni akarod pont azon agyaltam, hogy szerencsés vagyok, amiért van egy bátyám – motyogtam.

- Egy bátyád, aki nem akarja, hogy együtt legyünk.

- Zoli!

- Csak megjegyeztem, nem kell azonnal felkapni a vizet – vonta meg a vállát.

- Nem kaptam fel a vizet csak...

- Csak felkaptad a vizet.

- Jó talán egy kicsit... nekem se jó, hogy apáék nem akarnak elfogadni.

- Az a vicc, hogy nem is tettem semmit, hogy ezt érdemlem. Vagy igen? Tettem valamit, amiről nem tudok? – szegezte nekem a kérdést.

- Nem, nem tettél semmit, de ha tettél volna, nem számítana. Nekem nem – suttogtam az igazsághoz híven.

- Az őrületbe kergetsz az ilyen megjegyzéseiddel – morogta.

- Dettó – pusziltam meg az arcát.

- Olyan aranyosak vagytok – mosolygott mama vidáman. – Várjatok, csinálok fotót – pattant fel lelkesen.

- Nem, nem szükséges – kezdtem.

- De igen szükséges. Kellenek az emlékek és még alig van közös fotónk – jelentette ki Zoli. – Én szeretném, ha lennének, ha ránézek eszembe fog jutni, hogy milyen boldog voltam itt – tette hozzá halkan.

- Na, bújjatok össze – parancsolt ránk mama maga elé tartva a régi típusú Polaroid kamerát.

Miután elkészült vagy 100 fotó és nagyi minden szögből megörökített minket Bence sétált be a nappaliba.

- Itt meg mi folyik? – szaladt magasba a szemöldöke és ellenséges tekintetettek méregette Zolit.

- Gondoltam bemutatom Zolit a nagyiéknak. Talán gond? – kérdeztem ingerülten.

- Azt hiszem, te lehetsz Bence, nagyon örülök – állt fel Zoli a kezét nyújtva előre.

Bence arca grimaszba torzult majd a fejét rázva sarkon fordult.

- A konyhában leszek – vetette hátra a válla felett.

Zoli lassan visszahúzta a kezét és zsebre vágta.

- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha megyek.

- Pontosabban megyünk – javítottam ki a sírás szélén állva.

- Ne, maradj csak... hívok taxit, vagy szólok anyának – hárította el az ajánlatomat.

- Nem! Veled megyek – pattantam fel.

- Csenge...

- Jó volt titeket látni – pusziltam meg papa arcát majd szorosan megölelgettem mamát.

- Ne is törődjetek Bencével, majd megbékél az a fiú – ölelte meg szorosan mama Zolit.

- Az egy dolog, hogy nem kedveli Zolit, de legalább annyi udvariasság lenne benne, hogy kezet fog, ha a másik felajánlja – emeltem meg a hangom, hogy Bence is hallja.

- Majd akkor kezet fogok vele, ha bocsánatot kér tőled – hallatszott a hideg felelet.

Egy pillanat alatt lefagytam, úgy éreztem mintha valaki a nyakamba zúdított volna egy hordó jeges vizet. Kész itt a vége, lebuktam, holt biztos, hogy Zoli nem fogja ezt elengedni a füle mellett és addig fog kérdezősködni, míg már nem bírom tovább és mindent elmondok neki.

- Miért kell bocsánatot kérnem? – hallottam Zoli kérdését, de nagyon távolról.

Kapkodva szedtem a levegőt, a szoba ezerrel forgott körülöttem, levert a víz és a padlón kötöttem ki.