- Értem. – bólintott az igazgatónő majd intett, hogy kövessem.

- Mit akar tenni? – kérdeztem utána sietve.

- Először felhívom a szüleit, utána Szatmári úr szüleit. – közölte majd belépett az irodába. – Foglaljon helyet kedveském. – intett.

Leültem az egyik kényelmes fotelbe és idegesen néztem magam elé. A korábbi bátorságom kezdett alább hagyni és már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet-e ez az egész. Bevallom féltem, hogy mi fog történni ezután, hogy mit fog tenni Zoli. Hosszasan beszívtam a levegőt és lehunytam a szemem. Magam elé idéztem Damont, azt képzeltem, hogy itt van ő is.

- Megölöm! – hallottam meg a hideg hangját.

Elmosolyodtam és kinyitottam a szemem.

- Miért nem változtatsz át és akkor megtehetem én magam is? – kérdeztem.

- Te is tudod, hogy miért. Le akarsz érettségizni, nem rémlik? – érdeklődött miközben nekitámaszkodott az igazgató asztalának.

- Inkább csak szeretnék eltűnni, ezt akarom Damon. Veled lenni, csakis veled! Csak te tartasz életben! – néztem az arcára könyörögve.

- Valóban ezt akarod? – termett hirtelen előttem és legugolt, hogy az arcunk egy vonalba legyen.

- Én téged akarlak! – suttogtam megfogva a kezét és elmosolyodtam, ahogy megéreztem a bőre hűvösségét.

Damon az arcomra simította a másik kezét, tekintetét az enyémbe fúrta.

- Komolyan itt akarod? Ilyen körülmények közt? – hordozta körbe a tekintetét.

- Mit számít a helyszín? Ha te itt vagy minden hely csodálatos!

- Nagyszerű lány vagy, kár, hogy nem ismerhetlek, mert tudod, én nem vagyok valódi. – mosolyodott el szomorúan.

- Ne mond ezt – kértem könnyes szemekkel.

- Ez az igazság, csak a fejedben létezek – suttogta.

- Miért teszed ilyen nehézzé? Miért kell emlékeztetned rá? – kérdeztem elkeseredetten.

- Csenge én csak azt akarom, hogy végre élj!

- Miattad nem adtam fel Damon! Csakis miattad! Ha te nem vagy én...

Az ajkamra nyomta az ujját, hogy elhallgattasson.

- Ne mondj olyat, hogy öngyilkos lennél, ha én nem vagyok. Magad miatt tartasz ki, nekem ehhez semmi közöm!

- Nincs igazad! Te segítesz túlélni. Mert te biztos pont vagy az életemben.

Damon az ajkába harapott, kezével lágyan simogatta az arcom.

- Kérlek Damon, maradj velem – könyörögtem.

- Csak nem rémálmod van? – érdeklődött egy gúnyos hang mire kipattant a szemem és a másik fotelben ülő Zolira meredtem.

Ahogy körbe fordultam láttam, hogy csak ketten vagyunk az irodában.

- Hol van igazgatónő?

- Kiszívtam a vérét és elástam a hulláját – vigyorgott rám. – A vámpírokra buksz nem? Még hasonlítok is Damonre.

- Egyáltalán nem – keményedett meg az arcom.

- Kislány, olyan szánalmas vagy. Hány éves is vagy? 18? 4?

Dühösen meredtem rá.

- Ne nézz így. Inkább válaszolj. Elismerem Ian Somerhalder jó színész, én is szeretem a Vámpírnaplókat, de veled ellentétben nem zúgtam bele egy kitalált karakterbe – hajolt előre széles ördögi mosollyal az arcán.

- Inkább szeretek egy kitalált karaktert, mint egy olyat, mint te vagy a haverjaid – sziszegtem villámló szemekkel.

Zoli hátra vetette a fejét és hangos nevetésben tört ki.

- Jaj, kislány megnyugtatlak, sem én sem pedig a haverjaim nem kérnek a te szerelmedből.

- Mostantól nyugodtan fogok aludni – jelentettem ki hidegen.

- Felvágták a nyelved most, hogy jön anyuci meg apuci – mosolygott. – Megmondtam neked, hogy figyelmeztettelek nem?

- Szarok a focilabdára, engem az érdekel, hogy megloptál – csikorgattam a fogam.

- Most komolyan a rajzok miatt vagyunk itt? – kérdezte értetlenül.

- Te, hogy éreznéd magad, ha kitapétáznám a falat a... szóval azzal – vörösödtem el.

- Édesem – nevette el magát. – Még ki se mered mondani, nem, hogy kitapétázni vele a falat.

- Csak... csak hasonlat volt, nem tenném meg, én nem vagyok olyan, mint te!

- Úgy mondod mintha bűnt követtem volna el. Azok csak rajzok.

- Neked lehet, hogy csak rajzok, de nekem nem. Nekem azok igenis fontosak.

- Személyesek?

- Pontosan!

- Fogadj meg egy tanácsot: nőj fel végre, mert senki nem fog komolyan venni, de ha te életed végéig baszatlan szűzlány akarsz lenni, akkor hajrá – állt fe könnyedén és az ajtó felé indult, ami ebben a pillanatban kinyílt és egy öltönyt viselő férfi, meg egy csinosan öltözött nő sétált be, nyomukba a szüleimmel és az igazgatóval.

- Csenge – sietett oda hozzám anya.

- Szia, anyu – suttogtam. – Apu – pillantottam apára.

Zoli visszahátrált a fotelig és ledobta magát.

- És itt a felmentősereg – vigyorgott Zoli erőltetetten. – A Csenge már nincs egyedül.

- Fiam, te jobb, ha meg se szólalsz – figyelmeztette az öltönyös pasi.

- Jesszus fater, nem csináltam semmit. A kiscsaj kombinál – ellenkezett.

- A lányomról beszélsz – dörrent rá apa.

- Gratulálok uram, nagyszerű gyereket hozott össze – vigyorgott pofátlanul.

- Állj le – sziszegtem felé.

- De még csak most jövök bele – ellenkezett.

- Mindenki maradjon csendben – emelte meg a hangját igazgatónő. – Balogh kisasszony kérem, mondja el mi történt, az elejétől – nézett rám jelentőségteljesen.

- Fejbe rúgott a focilabdával, amitől eleredt az orrom vére, a fejem pedig hátrabicsaklott és bevertem a felettem lévő padba. Utána elállta az utam és elvette a rajzfüzetem. Folyamatosan gúnyolt engem aztán összeestem.

- Azt kihagyta, hogy a lányukat mióta csak ide jár, diáktársai folyamatosan piszkálják és van egy olyan gyanúm, hogy mindennek a középpontjában Szatmári úr áll – tette hozzá igazgatónő.

Elszabadult a pokol. A szüleim üvöltöttek, Zoli és a szülei szintén én meg csak ültem és próbáltam minél kisebbre összehúzni magam.

- Mindez a te hibád – meredt rám Zoli villogó szemekkel. – Ha nem lennél ekkora lúzer senki sem pécézne ki magának.

- Persze az én hibám mi? Meg se kellett volna születnem igaz? – kérdeztem szárazon.

- A számból vetted ki a szót – sziszegte.

- Hogy mondhatsz ilyet? – kapott levegő után Zoli édesanyja.

- Ez a lány manipulál itt mindenkit. Tágra nyitja azokat a nagy szemeit és mindenkit levesz a lábáról. Főleg ha közben könnyes is a szeme.

- Én manipulálok? Mikor te vagy az, aki az egész iskolát irányítja? Mindenki a te parancsodra vár – suttogtam könnyes szemekkel.

- Hagyjuk már, ezt is csak ugyanúgy kitalálod, mint a kamu szerelmedet – mosolygott gúnyosan.

- Miért érdekel téged annyira a szerelmi életem?

- Bocsánat, nem értettem a kérdést. Megismételnéd? – hajol felém.

- Gyerekek abbahagyni. Nem veszitek észre, hogy semmi értelme itt civakodni? – dörrent ránk igazgatónő.

- A mi időnkbe, amikor piszkáltunk egy lányt az azt jelentette, hogy tetszik nekünk az a bizonyos lány. Nem így van Máté? – nézett Zoli apja apumra.

- De igen – értett egyet.

- Mindjárt hányok – morogta Zoli.

- Dettó – vágtam vissza mire a szemembe nézett.

- Kár tagadnod, hogy bejövök neked. Fogadok, hogy már neked is annyi minden megfordult a fejedben velem kapcsolatban.

- Ó, de még mennyire, számtalanszor elképzeltem, hogy hogyan vágok neked vissza és minden alkalommal sírva rohantál el – sziszegtem.

- Hát azt várhatod, én soha nem sírok – nevette el magát. – Léphetek? Edzésem lenne – állt fel.

- Egy ideig nem kell azon aggódnia, hogy elkésik az edzésről – közölte vele igazgatónő.

- Eltilt a focitól? – szorult Zoli keze ökölbe, az arca pedig... nos, halálos volt. Ebben a pillanatban nagyon hasonlított Damonre.

Nem! – szóltam magamra élesen. Damon ezerszer jobb, mint ez a barom! Ezerszer! Mégsem tudtam levenni Zoliról a tekintetem, ugyan én csak oldalról láttam mégis felállt a karomon a szőr, ahogy láttam az arcát. Veszélyes volt. Nem hallottam, hogy igazgatónő mit felel, de Zolinak nem tetszhetett, mert hirtelen felém fordult és felrántott a fotelből.

- Izgalmat akartál? – suttogta a fülembe hideg hangon. – Hát most meg fogod kapni, megadom neked azt az életet, amire annyira vágysz, de nem lesz Damon, aki megment téged, egyedül vagy, teljesen egyedül – sziszegte megszorítva a karom majd hátrahúzódott és a szemembe nézett. – Mi még nem végeztünk – figyelmeztetett majd elengedett, mire visszaestem a fotelbe.

Teljesen megkövülve néztem Zolira, aki gonosz mosolyt villantott rám majd elfordult és kiment az irodából.