- Szia, Zoli – köszöntem belépve a lakosztályába és az ágyon végig nyúló zenét hallgató fiúra néztem.

- Szia – köszönt vissza és felém fordulva elmosolyodott. – Milyen volt a suli?

- Unalmas... lett egy új barátom azt hiszem – haraptam az ajkamba.

- Fiú?

- Nem, lány.

- Akkor jó.

- Zavarna, ha fiú lenne? – vontam fel a szemöldököm.

- Hova gondolsz? – horkantott fel mire elnevettem magam.

- Nekem ez nagydolog... a suliban nem igazán barátkoztak velem, ő pedig új lány – magyaráztam az ágyhoz sétálva és leültem a szélére.

- Azért nem barátkoznak veled, mert irigyek – vágta rá és felém nyújtotta a kezét.

A kezébe csúsztattam a kezem mire azonnal egybe fűzte az ujjainkat és lehúzott magához.

- Irigyek? Ugyan mire? – fúrtam a fejem a nyakába.

- Ők is olyan gyönyörűek akarnak lenni, mint te – suttogta.

- Még meg kell szoknom, hogy bókolsz nekem – motyogtam miközben a nyakát szimatoltam.

Iszonyat jó illata volt csak mondom. Ilyen illatot még sehol se éreztem. Azon se csodálkoznék, ha külön az ő számára készült parfüm lenne.

- Ideje lenne – értett egyet velem. – És milyen az új barinő?

- Normális és ismered is. Adél az – suttogtam.

- Adél? Az unokatestvérem Adél? De ő most ment át a Szent Bernadettbe – ráncolta a homlokát csodálkozva.

- Igen tudom.

- Várj akkor te is oda jársz?

- Igen...

- De akkor miért nem találkoztunk soha se?

- Elkerültük egymást – suttogtam. – Nagy iskola.

- Csenge... - kezdte kétkedve.

- Most mi az? Még mindig azt hiszed, hogy az a másik lány vagyok?

- Túl sok az egybe esés...

- És mi lenne, ha az lennék? Mit tennél, ha ő lenne itt? – kérdeztem hevesen dörömbölő szívvel és az arcát figyelve vártam a válaszára.

- Őszintén? Fogalmam sincs, hogy mit tennék, ha most megjelenne – szólalt meg hosszas hallgatás után.

- Utálod?

- Csenge ez egy olyan dolog, amiről nem szeretnék beszélni – figyelmeztetett.

- Rendben nem erőltetem – bólintottam majd a tekintetem megakadt egy sporttáskán, ami az ajtó mellé volt téve. – Készülsz valahová? – érdeklődtem.

- Hogy?

- Egy sporttáska van az ajtó mellett – magyaráztam.

- Jah, hogy az. Szeretnélek elvinni valahova a hétvégére. Neked kéne vezetni, de...

- Hova akarsz vinni?

- Eljönnél velem?

- Ez nem rajtam múlik, hanem apuékon – ültem fel és a térdemre támaszkodva Zolira néztem.

- Ne legyél már apuci kicsi lánya – gúnyolódott.

- Nem vagyok csak...

- Csak mégis, Csenge már nagykorú vagy. Eldönthetöd hova akarsz menni meg mikor.

- Tudom, csak nálunk ez nem ilyen egyszerű.

- Had beszéljek velük én – kérte.

- Az nem lenne jó ötlet – ráztam meg a fejem.

Zoli halkan sóhajtott egyet.

- Miért van az, hogy valamit tök jól eltervezek és tuti, hogy nem úgy lesz? – kérdezte morcosan.

- Nem mondtam azt, hogy nem megyek! – ellenkeztem. – De nem hiszem, hogy mehetek egész hétvégére.

- Akkor kamuzd be, hogy Adéllal leszel – vágta rá. – Biztos szívesen falaz nekünk.

- Csak ma ismertem meg, nem kérhetek tőle ilyet – ráztam meg a fejem.

- De én igen – vigyorodott el. – Felhívnád nekem?

- Zoli nem! Adél nélkül kell megoldanunk és a hazugság előbb utóbb mindig kiderül.

Mondjuk, ezt pont én mondom, aki eltitkolja Zoli elől, hogy kicsoda igazából. A fejemet rázva hessegettem el ezt a gondolatod.

- Beszélek velük – ígértem.

- Nem lehetne útközben? Bocsánatot sokkal könnyebb kérni, mint engedélyt – ült fel és cukin mosolyogva nézett rám.

Az arcára simítottam a kezem.

- Bele akarsz vinni a rosszba? – érdeklődtem.

- Simán – vigyorodott el.

- Én pedig vakon követlek – suttogtam.

- Én meg vakon vezetlek – fogta meg a kezem és magához vont.

- Ne haragudj, csak olyan könnyű – kezdtem, de a csókja belém fojtotta a szót.

Kellemes borzongás áradt szét a testemben és elfogott az érzés, amit Zoli karjaiban mindig is éreztem. Otthon éreztem magam, mintha mindig ide tartoztam volna az ölelő karjaiba. Hosszú perceken keresztül mást se csináltunk csak csókolóztunk és csókolóztunk.

- Hellóka szépfiú – csörtetett be a szobába Adél. – Hoppá.

- Szia, Adél – köszönt Zoli továbbra is szorosan ölelve engem.

- Szia – köszöntem én is.

- Szia, Csenge – mosolygott rám szélesen. – Én nem is zavarok, nyugodtan folytassátok ahol abba hagytátok – kacsintott.

- Kacsintott igaz? – kérdezte Zoli sóhajtva.

- Öhm igen – bólintottam.

- Sejtettem. Mi járatban?

- Csak gondoltam meglátogatom a kedvenc unokabátyám – vonta meg a vállát.

- Jó, hogy itt vagy, szívességet szeretnék kérni.

- Miről lenne szó? – nyúlt el a kanapén Adél és onnan nézett minket.

- Falazni kéne Csenge szülei előtt.

- Nem kell falazni – ellenkeztem.

Adél felvont szemöldökkel nézett rám aztán a tekintete a sporttákára vándorolt.

- Vagy úgy, romantikus hétvégét akartok kettesben eltölteni távol az ősöktől – bólogatott bőszen.

- Pontosan!

- Hát persze, hogy segítek – vágta rá.

- De nem kell tényleg, beszélek anyuékkal biztos elengednek – ellenkeztem.

- Tényleg segítek. Nyugodtan mondhatod anyudéknak, hogy nálam alszol – mosolygott rám.

Kétkedve néztem Adélra majd Zoli felé fordultam.

- Rendben felhívom őket – bólintottam és kivettem a zsebemből a telefonom majd felálltam és az erkélyre mentem.

- Mondd, Cseng – szólt bele Bence.

- Bence? Azt hittem anyát hívom – ráncoltam a homlokom.

- Őt is, de itthon hagyta a telefonját. Mikor jössz haza?

- Az a helyzet, hogy a hétévégén pizsi parti lenne Adélnál és meghívott engem is.

- Ki az az Adél?

- Ma jött a suliba, új lány – vágtam rá.

- Ugye ez nem megint egy kitalált barát csak, hogy ne aggódjunk érted? – kérdezte gyanakodva.

- Nem dehogy, ha gondolod, beszélhetsz is vele – ajánlottam fel.

- Bízom benned Csenge és remélem, hogy nem Zolival akarod tölteni a hétvégét – szólt szigorúan.

- Dehogy – ráztam meg a fejem. – Akkor el vagyok engedve?

- Majd mondom anyuéknak, hogy én elengedtelek. Haza jössz ruhákért?

- Nem fontos, Adélnak biztos vannak ruhái, amik jók rám – vontam meg a vállam miközben az erkélyre könyököltem.

- Rendben. Akkor mikor tervezel hazajönni?

- Vasárnap délután fele.

- Két napos pizsi parti? Mi a fenét tudtok csinálni?

- Lányos dolgok – vigyorodott el.

- Nem vagyok rá kíváncsi – közölte velem. – Na, szia és jó szórakozást – köszönt el.

- Köszi, szia – mosolyogtam majd kinyomtam a hívást és visszamentem a szobába.

- Na? – kérdezte Zoli.

- A bátyám vette fel, azt mondta el vagyok engedve, majd szól anyuéknak is – tettem zsebre a mobilom.

- Szuper – vigyorodott el Zoli. – Akkor akár indulhatunk is – állt fel.

- De nincs semmi cuccom, se fogkefe, se váltás ruha.

- Lesz minden – nyugtatott meg.

- Áá akkor női ruháid is vannak?

- Nem, de fel veheted az egyik pólómat – ajánlotta fel.

Adél vigyorogva meredt rám, mire vörös arccal néztem vissza rá és próbáltam megölni a tekintetemmel.

- Aha, köszi – motyogtam.

- És hova mentek? – érdeklődött Adél.

- Valahova – válaszolta Zoli szűkszavúan.

- Hej, én leszek az alibi, tudnom kell hova mentek, ha esetleg vészhelyzet lenne – ellenkezett.

- De nem lesz vészhelyzet!

- És ha mégis?

- Nem lesz!

- Na, de ha mégis?

- Adél!

- Jó, na – rántotta meg a vállát. – Csenge van egy perced? – fogta meg a karom és kihúzott a folyosóra. – Nem mondtad el neki?

- Dehogy, nem merném megtenni – suttogtam.

- Csenge ez nála komoly. Ki merem jelenteni minden bizonytalanság nélkül, hogy Zoli szerelmes beléd – nézett a szemembe.

- Úgy gondolod?

- Igen úgy. Látom rajta!

- Nem hiszem, hogy szerelmes lenne belém...

- Csenge mondom, hogy látom rajta – ellenkezett.

- Egyszerűbb lenne megkérdezni ahelyett, hogy találgattok nem? – érdeklődött Zoli.

Adéllal mindketten ugrottunk egyet és Zolira meredtünk. Én rémülten, Adél pedig ingerülten.

- Nem mondták még neked, hogy nem szép dolog hallgatódzni? – kérdezte Adél.

- Hogy ha én vagyok a beszélgetés tárgya, akkor igazán elnézhetnéd nekem – vigyorgott.

- Jó akkor téged kérdezlek. Szerelmes vagy Csengébe!

- Én ezt kijelentésnek éreztem, nem kérdésnek...

- Igaz vagy sem?

Őszintén megvallva fogalmam sincs, hogy mit éreztem, míg Zoli válaszára vártam. Csak álltam ott, teljesen lefagyva és próbáltam nem elájulni. Ha szeret, az mindent megváltoztat, ha nem szeret az is mindent megváltoztat.

- Te Csenge szeretsz engem? – kérdezte Zoli válasz helyett.

- Ez nem tisztességes – nyögtem ki.

- Majd akkor választ adok, ha Csenge is – zárta le a témát Zoli.

- Ó, de túl bonyolítotok mindent – csóválta meg a fejét Adél. – Én léptem – puszilta meg Zoli arcát aztán hozzám lépett és megölelt. – Sok sikert – suttogta.

Néztem, ahogy Adél leszalad a lépcsőn majd Zoli felé fordultam, aki a sporttáska pántjával játszadozott.

- Akkor mehetünk? – kérdeztem zavartan.

- Menjünk – nyújtotta felém a kezét.

- Könnyebben tudnál közlekedni egy vakvezető kutyával nem?

- Könnyebb lenne, de apa nem akar kutyát a házba.

- És mi a helyzet azzal a bottal?

- Azt meg én nem akarok. Már csak egy hónap, azt kibírom. Meg hát minek nekem kutya vagy bot mikor itt vagy te? – szorította meg a kezem.

- De én sem vagyok itt napi 24 órában – emlékeztettem.

- De lehetnél. Miért nem cuccolsz ide? – fordult hirtelen felém, amitől majdnem elesett, de helyette nekem csapódott és a falhoz szorítva találtam magam.

- Tessék? – nyögtem ki.

- Költözz ide – kérte és a lélegzetvétele súrolta az arcom.

- De hát...

- Mindkettőnknek sokkal egyszerűbb lenne így. Nem kéne este hazaautóznod és én nem aggodalmaskodnék folyton azon, hogy rendben haza értél-e – sorakoztatta fel az érveit.

Könny szökött a szemembe, szívem csordultig telt... igen azt hiszem szerelemmel. Ahogy ott álltam szorosan Zoli előtt, az illatával körbe ölelve megadtam magam. Ezúttal végleg. Szerelmes vagyok Szatmári Zoliba és nem fogom többé titkolni!

- Aggódsz értem? – kérdeztem érzelmektől remegő hangon.

- Minden egyes pillanatban – suttogta az arcomhoz érintve az ajkát. – Aggódom, hogy rendben hazaérsz-e, hogy nem ijesztelek-e el túlságosan a nyomulásommal és minden délelőttöm azzal telik, hogy félek vajon jössz-e, hogy hallom- e még valaha a hangod.

A plafon felé pislogva próbáltam visszatartani a kitörni készülő könnyeimet. Még soha senki nem mondott nekem ilyen szépet. Soha senki nem éreztette velem, hogy fontos vagyok neki. Jó a családtagok igen, de a kettő teljesen különbözik. Zoli tarkójára csúsztattam a kezem, ujjaimmal beletúrtam a selymes hajába és a fejét magamhoz húzva megcsókoltam. Azt hiszem ez volt az első alkalom, amikor én kezdeményeztem a csókot, ha nem tekintjük bele azt a csókot, amit a kisházba kapott tőlem, de akkor nem tudtam mit cselekszek. Most viszont tudom! Ó, de még mennyire, hogy tudom!