Amikor festek, képes vagyok mindenről és mindenkiről megfeledkezni. Figyelmemet nem köti le más csak a vászon és a vonalak, amik lassan egy felismerhető képpé állnak össze. Mikor festek, szárnyalhat a képzeletem és boldogsággal tölt el mikor a kész festményeket figyelem, amik nemrég csak a képzeletemben léteztek.

- Nahát, egész ügyes vagy – csendült fel mögöttem egy lány hang.

Ugrottam egyet ijedtemben, majd gyorsan megfordultam és egy barna hajú, barna szemű alacsony lányt pillantottam meg, aki pár könyvet tartott a kezében és a készülő képemet figyelte elismerő tekintettel.

- Köszi – válaszoltam. – A versenyre lesz – intettem a plakát felé.

Az iskolában hirdettek egy versenyt, azzal a címszóval, hogy szerelem. Az eredményt majd Valentin napon hirdetik ki, szóval van még előtte jó pár hónapom, hogy tökéletesítsem. A beérkezett festmények, vagy rajzok már decemberben ki lesznek állítva, hogy a diákok megnézhessék és szavazhassanak. Persze állnév alatt lesz minden kép, hogy ne lehessen az, hogy a barátok a barátokéra szavaznak, hanem mindenki tényleg a saját ízlése szerint. Nekem az elképzelésem egy négy részből álló kép lenne. Az elsőn, amikor randiznak, az lenne az első fázis, a másodikon az esküvő, a harmadikon, amikor az első közös babát várják, a negyediken pedig, hogy egy kandalló előtt ülnek már megöregedve. A címe pedig az lenne, hogy a szerelem négy szakasza. Az ismerkedés, az esküvő, a baba, és a boldogan éltek, míg meg nem haltak.

- Klassz, lehet, hogy majd én is nevezek. Igaz távolról se vagyok olyan jó, mint te – mosolygott rám.

- Mindez csak gyakorlás kérdése – vontam meg a vállam zavartan, miközben nem győztem csodálkozni.

Ez a negyedik évem itt és most először szól hozzám egy diáktársam. Ezt meg kell ünnepelni! Pezsgőt, de tüstént! Persze aztán hamar rájöttem az okára.

- Egyébként Adél vagyok, ez az első napom – mutatkozott be.

- Én pedig Csenge köszöntelek a Szent Bernadettben – mosolyodtam el halványan.

- Köszi, remélem jobb lesz, mint a másik – húzta el a száját.

- Majd csak megtalálod a helyed – húztam el a szám.

- Neked nem sikerült?

- Tessék? – kaptam fel a fejem ijedten.

- Ne haragudj csak... láttam, hogy mennyire elkomorodtál mikor mondtam, hogy remélem jobb hely és láttam az arcodon a csodálkozást is, hogy hozzád szóltam – magyarázta.

- Hát akkor te jó emberismerő vagy – biccentettem.

- Mondták már páran – bólintott majd letette a cuccait és leült mellém.

- Biztos, hogy maradni akarsz? Általában én vagyok a céltábla – néztem rá kétkedve.

- Szerintem meg van a jogom hozzá, hogy eldöntjem kivel akarok lógni – vágta rá.

- Ne feledd én figyelmeztettelek – húztam el a szám.

- Mutatsz pár rajzot? – váltott témát.

- Aha persze – nyújtottam felé a rajzfüzetem.

Míg Adél a füzetemet lapozgatta, egyik ámulatból a másikba esve én a reakcióját figyeltem. Mi van, ha valaki szórakozik velem? Ha valaki megkérte Adélt, hogy barátkozzon, velem aztán árulja el minden titkomat?

- Hé, ez az uncsi tesóm – kiáltott fel izgatottan.

- Micsoda? – kerekedett ki a szemem és hol Adélra néztem hol pedig a képregényemre, ami rólam és ugye Zoliról készült.

- Hát ő, az unokabátyám – bökött a rajzra.

- Az lehetetlen – ráztam meg a fejem rémülten.

- Pedig hidd el, hogy ő az. A barátnője vagy? – nézett rám kíváncsian.

- Nem...

- Akkor te bele vagy zúgva ő pedig nem tud róla? – bökött oldalba.

- Ez... ez bonyolult – túrtam zavartan a hajamba.

- A szerelemben mi nem az? – kérdezte.

A fogaskerekek folyamatosan jártak az agyamban miközben Adélt figyeltem azon gondolkodva, hogy vajon bízhatok-e benne. Zoli unokatestvére ki tudja miket mesélt neki rólam.

- Ez tényleg nagyon bonyolult...

- Mondd már Csenge! – kérte.

- Zoli nem mesélt neked egy lányról, akit úgy hívnak, hogy Csenge? – kérdeztem egy mély levegőt véve.

- De igen mesélt, azt mondta feltűnő egy jelenség és nem lehet elmenni mellette szó nélkül – ráncolta a homlokát.

- Meg persze utál engem – motyogtam.

- Te vagy az a lány? – meredt rám.

- Attól tartok igen – sütöttem le a szemem.

- De hát... te tökre rendes vagy... Zoli meg vak és egy idióta – csóválta meg a fejét.

A kezembe temetve a fejem elsírtam magam.

- Miattam vakult meg, az én hibámból – sírtam.

- Jaj, nem dehogyis.

- De ő engem okol és jogosan. Jogosan gyűlöl engem – bólogattam folyamatosan rázkódó vállakkal.

- Csenge nem miattad vakult meg – tette a kezét a vállamra.

- Mindenki ezt mondja, de tudom, hogy valójában ez az én hibám – néztem rá a könnyeimen keresztül. – Ha én nem vagyok, akkor ő nem lenne vak...

- Csenge ne így fogd ezt fel – kérte.

- Adél ennek semmi értelme – ráztam meg a fejem. – Megfogadtam, hogy jóvá teszek ezért... mikor a szülei megkértek, hogy segítsek Zolinak a tanulásban elvállaltam – néztem rá.

- Szóval akkor te korrepetálod Zolit?

- Aha.

- De akkor annyira nem utálhat ha...

- Nem tudja, hogy én vagyok az – szakítottam félbe.

Adél a homlokát ráncolva nézett rám, az arcán látszott, hogy erősen agyal.

- Hát ez nagyon zavaros – mondta végül.

- Tudom és még zavarosabb lesz, ha megtudod szerelmes lettem belé és együtt vagyunk. Vagyis már volt csók és tök jól elbeszélgetünk – magyaráztam elpirulva.

- És Zoli nem tudja ki vagy? Nem is sejti? A hangodat sem ismeri fel? – faggatott.

- Nem, nem ismer engem... vagyis az elején gyanakodott, sok volt a hasonlóság, de mindig arra a következtetésre jut, hogy én nem lennék olyan hülye, hogy oda menjek. Hát ezek szerint vagyok olyan hülye – túrtam a hajamba és egy kicsit meg is rángattam a fürtjeimet.

- Nem akarod megmondani az igazat?

- Azt kéne tennem, de tudom, mit reagálna. Üvöltözne velem és elküldene melegebb éghajlatra – suttogtam. – Én... én csak szeretném kiélvezni addig, amíg tart. Nem terveztem, hogy megkedvelem azt meg pláne nem, hogy szerelmes leszek belé.

- Azt senki sem tervezi el előre. A szerelem akkor jön, amikor a legkevésbé számítasz rá. Villámcsapásként – mosolygott rám.

- Nem ítélsz el? – néztem rá megtörölve az arcom.

- Ki vagyok én, hogy ítélkezzek feletted? – kérdezte vissza. – Bevallom, míg nem találkoztunk, nem kedveltelek. Tudod, hogy van ez, akit utál az uncsitesóm azt utálom én is, de most, hogy beszélgettem veled piszok rendes csajszi vagy és ezt Zoli is meglátta azért áll veled szóba.

- De régen miért nem? Miért csak most?

- Megvakult Csenge és az sok mindent megváltoztatott. Összejött veled nem? Nem lát téged és mégis veled akar lenni. Ez csak jelent valamit – mosolygott bátorítóan.

- Még ha így is van, ha ő is szeret engem, vagy fog majd szeretni, azonnal gyűlöletté változik amint újra látni fog.

- Nem tudhatod biztosra – kacsintott rám. – Én drukkolok nektek, de történjen, bármi én itt leszek. Ha Zoli meghülyül és eldob téged én, akkor is itt leszek!

- Nem is ismersz engem, hogy lehetsz akkor ilyen kedves? – kérdeztem könnyes szemekkel.

- Zolival ellentétben én azonnal tudom, hogy ki a jó és ki egy áskálódó liba és te Csenge... olyan, vagy mint egy földre szállt angyal.

- Egy angyal, aki megvakított egy srácot – motyogtam.

- Hidd, el nem örülök annak, hogy Zoli megvakult, de most van 2 hónapja átértékelni az életét és változtatni – sütötte le a szemét.

- És talán új barátokat szerezni. A suliban tele volt haverokkal, most viszont egyik sem látogassa. Még csak fel sem hívták őt. Pedig már 4 hete otthon van – sziszegtem.

- Az ilyenek az érdek barátok. Komolyan Csenge téged évekig piszkált mégis mentél és segítettél neki – nézett rám hirtelen.

- Nem tudom, hogy ezt tettem volna, ha nem ment meg azon az estén...

- Tudom, hogy ezt tetted volna!

- Csak tudnám, miért utál ennyire – néztem a félkész festményre, amin a fiú kész volt és kísértetiesen hasonlított Zolira.

- Talán nem is utál – szólalt meg tűnődve. – Lehet, csak azért akar utálni, mert érzéseket ébresztettél benne – pillantott rám.

- Nem. Az ki van zárva – jelentettem ki határozottan.

- Szerintem nem kéne kizárnod ezt a lehetőséget sem – jegyezte meg mire sóhajtva ránéztem.

- Szóval azt mondod, hogy Zolinak valójában tetszek és ezért tette pokollá az életem?

- Jó így kimondva tényleg betegesnek tűnik, de sose tudhatod mi az igazság. Megkérdezted már tőle?

- Meg...

- És mit mondott?

- Hogy mellettem nem lehet szó nélkül elsétálni aztán meg dühösen elcsörtetett. Annyira nem értem, most, hogy nem lát olyan kedves velem. Miért nem tud az lenni a suliban is?

- Erre csak ő tudja a választ. El kéne neki mondanod, hogy ki vagy valójában. Komolyan Csenge mi lesz, ha komolyra fordulnak köztetek a dolgok?

- Úgy is ugyanaz lesz a vége, még jobban utálni fog, mint azelőtt – tártam szét a kezem majd a csengőt hallva elkezdtem összepakolni.

- Figyelj Csenge – kapta el a kezem, amikor felálltam.

- Igen? – néztem le rá.

- Zoli rendes fiú, és ha szeret valakit azért bármire képes. Lehet, hogy dühös lesz rád, ha megtudja az igazat, de ne feledd, szeret téged – nézett a szemembe.

- Köztünk nincs szó szerelemről – csóváltam meg a fejem.

- Vagy csak még egyikőtök sem mondta ki – mosolyodott el miközben felállt és a mellkasához szorította a könyveit. – Mehetünk? – kérdezte vidáman.

Egymás mellett sétálva léptünk ki a folyosóra a nyüzsgő diákok felé.

- Hé, újlány – kiáltotta ekkor Szabi Zoli állítólagos „legjobb barátja" Adélnak.

- Mi az? – kérdezte Adél.

Szabi vigyorogva indult meg felénk, én pedig automatikusan elkezdtem hátrálni, de Adél elkapta a kezem és maga mellett tartott.

- Csenge – villant rám Szabi tekintete.

- Hm?

- Bulit tartok ma, apámék lelépnek. Nem akartok elnézni? – vigyorgott szélesen Adélra.

- Buliba? Hozzád? Hisz nem is ismerlek – dobta hátra a haját Adél.

- Ezen hamar változtathatunk – kacsintott.

- Hát még meggondolom...

- Na és te Csenge? – fordult felém Szabi.

- Más dolgom van – vágtam rá.

- Ne csináld már, nem lesz, ott Zoli nyugodtan gyere – hívott.

- A legjobb haverod, ha jól tudom. Miért nem lesz ott? – húztam össze a szemem.

- Tudod, hogy megy ez. Zoli megvakult, nem tudna semmit se csinálni egy buliban – rántotta meg a vállát és hanyagul a falnak dőlt.

- Szép kis barát vagy mondhatom – mordultam rá majd a vállát megtaszítva elmentem mellette.

- Most meg mi bajod van? Örülnöd kéne, hogy szóba állok veled és, hogy Zoli lelépett – kiáltott utánam, de nem törődtem vele.

Csak én szoktam azon agyalni, hogy mi van ha semmire nem fogom vinni az életben? Mostanában alvás előtt mindig ez jár a fejemben, parázok attól, hogy mi van ha nem találok majd munkát stb... Azt mondják, hogy Magyarországon nem lehet megélni az írásból, de hát basszus én csak ehhez értek. Nem vagyok okos annyira, hogy ügyvéd, vagy tanár legyek. Boltba már dolgoztam nyári gyakszi miatt és utáltam, szalag mögé egy gyárba meg nincs az az isten, hogy menjek. Egyedül talán egy könyvesboltban érezném jól magam, de oda meg nem nagyon keresnek embereket.... :/  Majd lehet itt maradok anyámék nyakán mint valami ingyen élő XD.