Kudarcot vallottam és az az igazság, hogy nem érdekel. Nem érdekel, hogy hetekkel ezelőtt Zoli még utált engem, sőt gyűlölt. Nem érdekel, hogy én is gyűlöltem őt, amiért pokollá tette az életem. Nem érdekelt, hogy megfogadtam soha nem fogok belé szeretni. Egyedül csak a most érdekelt. Az, hogy mi történik ebben a pillanatban. Feladtam a Zoli ellen folytatott harcot, mégis mi értelme visszakozni mikor mindkettőnk számára nyilvánvaló, hogy ami kettőnk közt van az több mint barátság? Valami sokkal, de sokkal több. Igen Zoli nem tudja, hogy ki vagyok valójában, de ugyan mit számít? Az előtt soha nem ismert engem igazán, soha nem beszélgetett velem rendesen, csak a látszat alapján ítélkezett. Most viszont megismer engem, az igazi énemet és azt hiszem, hogy kedvel engem. Igazán kedvel. Azért aki vagyok és nem valami álcámat. Noha nem tudja, hogy én az a Csenge vagyok, mégis magam miatt kedvel. Az miatt, aki vagyok, szóval olyan mintha engem Csengét kedvelne.

- Ébren vagy? – zökkentett ki a gondolataimból Zoli.

Kint ültünk a medence szélén, kiélveztük a szokatlanul meleg októberi délutánt. Olyan meleg volt, hogy kölcsön kértem Ivettől egy bikinit, hogy kifeküdhessek napozni. Ő pedig azonnal nekem adott egy tűzpiros falatnyi kis bikinit.

- Aham – válaszoltam a rajzfüzetemet forgatva a kezemben.

- Olyan pocsék, hogy nem láthatlak – húzta el a száját és felém fordította a fejét.

- Hidd el jobb is – húztam el a szám.

- Miért mondod ezt?

- Mert nem akarnál engem bikiniben látni...

- Mi az, hogy nem? Az minden vágyam – mondta határozottan.

- Hát ne legyen az – vágtam rá.

- Mondjuk most, hogy jobban belegondolok... ruha nélkül látni téged a legnagyobb vágyam – ráncolta a homlokát és perverz vigyor költözött az arcára.

- Esküszöm Zoli, ha nem lennél vak, akkor most belelöknélek a medencébe – kaptam levegő után vörös arccal.

- Az biztos, hogy aprócska vagy, a kezed is olyan pici, kb. az állam alá érhetsz és...

- Elég lesz köszönöm – szóltam közbe.

- Pedig csak most jön a java – kuncogott fel.

- Nem vagyok rá kíváncsi, hogy hogy élek a fejedben!

- Milyen színű a hajad? – kérdezte.

- Barna.

- A szemed?

- Zöldes barna.

- Gyönyörű lehetsz – sóhajtott fel.

- Nem, nem tartanál annak – ráztam meg a fejem.

- Akkor vak lennék. Olyan mit most – nevette el magát keserűen.

- Sajnálom, hogy folyton emlékeztetlek erre – haraptam az ajkamba.

- Nem, nem a te hibád. Igazából folyton itt van a fejemben, nehéz nem észrevenni, ha nem látok soha semmit.

- Teljes sötét? Úgy értem árnyékokat se látsz?

- Csak fényeket meg alakokat, de azt nagyon gyengén. Ha mondjuk, sötétbe vagyok és felkapcsolják a villanyt, azt észre veszem, de semmi mást. Hunyd be a szemed és gyere ide hozzám, akkor meg tudod milyen.

Én pedig úgy tettem, ahogy mondta. Lábamat letettem a napozó ágyról, lehunytam a szemem és felálltam. Kezemet magam előtt kinyújtva tapogatództam és próbáltam nem elsírni magam. Olyan pocsék érzés volt. Hogy tudja ő ezt elviselni? Hogy nem esett depresszióba? Könnyek peregtek végig az arcomon, majd az ujjaim Zoli selymes fürtjeit súrolták, a következő pillanatban pedig elvesztettem az egyensúlyom és rajta landoltam.

- Aucs – nyögött fel.

- Bocsi – suttogtam remegő hangon.

- Ugye tudod, hogy az előbb azt csak úgy mondtam? – érdeklődött.

- Én pedig komolyan vettem – motyogtam.

- Te pedig komolyan vetted – sóhajtott fel. – A jövőben minden mondatom után, amit nem gondolok, komolyan oda fogom tenni, hogy csak vicceltem – suttogta a fülembe.

- Igen az jó lenne. Zoli én...

- Ne, Csenge. Nem akarom azt hallani, hogy milyen rossz lehet nekem... tőled nem. Csak azt szeretném, ha elterelnéd a gondolataimat, ha nem úgy gondolnál rám, mint egy vak srácra, hanem mint egy srácra, aki azért teper, hogy adj neki egy esélyt – csúsztatta a kezét a tarkómra, majd kivette a hajamból a hajgumit, ami lágy hullámokban omlott a vállamra.

Hevesebben kezdett el verni a szívem és behunytam a szemem. Még emlékeztem milyen volt az ajkának érintése, noha akkor ő nem viszonozta a csókom, száját szorosan összepréselte, de emlékeztem, hogy milyen érzés volt. Zoli keze lecsúszott a derekamra, apró köröket rajzolt a bőrömre, míg az ajka a nyakamra simult. Gyengéd csókokat nyomott a nyakamra, fogai karcolták a bőrömet mire egy elégedett sóhaj hagyta el az ajkam.

- Ez tetszik? – kérdezte rekedten.

- Mmm... - mormoltam válasz helyett és úgy fordultam, hogy jobban a nyakamhoz férjen.

Zoli ajka egyre mohóbban tapadt a nyakamra, lágyan szívta a bőrt miközben a kezével a hátamat barangolta be. Szaporább lett a szívverésem, lábam közt lüktetés támadt és muszáj volt Zolihoz simulnom, különben felrobbantam volna.

- Csenge, Zoli itt vagytok? – kiáltotta ekkor Ivett ezzel visszarángatva engem a valóságba.

A szemem kipattant és azonnal ugrottam fel Zoli öléből miközben az arcom vörösben égett.

- Ugye ezt nem gondolod komolyan? – kérdezte Zoli gúnyosan.

- Mit?

- Semmit – rázta meg a fejét.

- Hát itt vagytok. Ricsivel arra gondoltunk, ha volna, kedvetek elkísérhetnétek minket a céges vacsorára – bukkant fel Ivett mosolyogva.

- Én kihagyom – vágta rá azonnal Zoli mielőtt bármit is mondhattam volna.

- Jót tenne neked a társasági élet – ellenkezett Ivett.

- Van társaságom!

- Zoli...

- Mit nem értesz azon, hogy nem? Nem fogok a kirakati bábud lenni, hogy mindenki megbámulhasson és kifejezze a sajnálatát – pattant fel dühösen. – És ha most megbocsátotok, szeretnék felmenni a szobámba!

- Felkísérlek – ajánlottam azonnal.

- Megoldom egyedül is – vágta rá.

- Na persze – motyogtam és ekkor a tekintetem véletlenül, de tényleg csak véletlenül Zoli fürdőnadrágjára esett. Ami, nos, egy kicsit jobban ki volt dudorodva, mint az normális. – Talán tényleg jót tenne neked egy kis buli – próbálkoztam megköszörülve a torkom.

- Jaj, hagyj már békén – fortyant fel és a kezét előre nyújtva a ház felé indult.

- Beszélek vele – néztem Ivettre zavartan.

- Rád úgy is hallgat. Jobban, mint rám – biccentett félrebillentett fejjel tanulmányozva az arcom. – Csenge mond csak alakul köztetek valami?

- Igen csak túlságosan nyuszi ezt bevallani – ordította vissza Zoli.

- Nem vagyok nyuszi – kaptam fel a fejem.

- Ó, dehogynem. Az előbb is ijedős kis nyuszi voltál – vágta rá.

- Fordulj fel – mordultam rá.

- Kihagyom, ha nem haragszol – mosolygott a falnak támaszkodva.

Tanácstalanul széttárva a kezem néztem Ivettre.

- Képtelenség rajta kiigazodni – csóváltam meg a fejem.

- Te beszélsz, akihez használati utasítás kéne – jött a felelet.

- Muszáj hallgatódznod?

- Muszáj makacskodnod?

- Nem makacskodok!

- Folyton azt csinálod!

- Ez nem igaz!

- Hisz most is azt csinálod! Makacsul ragaszkodsz ahhoz, hogy te nem szoktál makacskodni – vigyorgott rám.

- Argh az agyamra mész – fújtattam felé indulva. – Esküszöm ha...

- Ezt már hallottam, ha nem lennék, vak belelöknél a medencébe. Találj ki valami újat – tanácsolta kedvesen.

- Rendben! Azt akarod, hogy adjak neked esélyt? – kérdeztem.

- Nem vágom, hogy ez most, hogy jön ide – ráncolta a homlokát.

- Vigyél el vacsorázni. Ma este – fontam össze a kezem magam előtt.

- Értem mire megy ki, de nem fogok elmenni arra a céges vacsorára. Majd rendelünk pizzát, ha velem akarsz vacsizni.

- Hú, de romantikus vagy – gúnyolódtam.

Zoli ekkor felém nyúlt, megragadta a derekam és magához vont.

- Legalább te megérthetnéd, hogy miért nem akarok menni – suttogta.

- De jót tenne – súgtam vissza.

- Csenge... én veled akarom tölteni az estémet. Pizzát enni miközben beszélgetünk, hallani a hangodat, téged ölelve elaludni – mormogta a nyakamba fúrva a fejét.

- Zoli ne – kezdtem.

- Ne érezd magad kellemetlenül anya miatt – motyogta apró puszikat nyomva a nyakamra.

- De igen kellemetlenül érzem magam – sütöttem le a szemem.

- Akkor gyere, komolyan Csenge kínzol... felizgatsz, aztán meg egyedül hagysz – nyögött fel.

- De én... nem állt szándékomban és – dadogtam.

- Ó fogd már be – suttogta és az ajkamra simította az ajkát.

Ahogy megéreztem az ajkát az ajkamon, lábaim felmondták a szolgálatot és összecsuklottam volna, ha Zoli nem ölel szorosan a mellkasához és tart meg engem. A testem olvadásnak indult, az agyam felmondta a szolgálatot és egyedül csak egyetlen egy épkézláb gondolat volt a fejemben, az pedig az, hogy nem akarom, hogy vége legyen. A karjaiba simultam, fejemet hátra hajtottam, ajkam elnyílt a csókja alatt. Zoli nyelve utat talált a számba mire a lábaim eszeveszetten kezdtek el remegni. Soha nem hittem volna, hogy valamikor is ilyen érzelmeket fog belőlem kiváltani Zoli csókja. Pont Zolié! A srácé, aki évekig gúnyolt és sértegetett. Mi még nem végeztünk – hallottam ekkor a hideg hangját mire ledermedtem. Mégis mit művelek? Miért hagyom, hogy csókoljon?

- Minden oké? – kérdezte halkan.

- Engedj el, kérlek, engedj el – remegett meg a hangom.

- Nem – jelentette ki és a karja szorosabban szorult a derekam köré.

Pánikba estem. Muszáj szabadulnom, bántani fog engem!

- Ne – kértem a sírás szélén állva.

- Csenge, hé – érintette meg az arcom lágyan. – Ne sírj – kérte csendesen.

- Akkor engedj el – könyörögtem.

- Mi a baj? Csenge valami rosszat tettem?

- Nem, nem te... csak...

- Bántott valaki Csenge? – kérdezte harciasan. – Ezért félsz tőlem? Mert emlékeztetlek valakire?

- Ó Istenem Zoli – zokogtam fel és a mellkasába temettem a fejem.

Őszintén megvallva nem értettem a viselkedésem. Először minden rendben van, a mennyországban érzem magam a csókja miatt, aztán eszembe jut a múlt bepánikolok és végezetül hozzá bújva elsírom magam. Ki érti ezt? Mert én aztán nem az tuti...

- Mondd, már mi az könyörgöm! – szólt rám türelmetlenül miközben megnyugtatóan dörzsölgette a hátam.

- Én... én...

Nem! Nem mondhatom meg neki az igazat! Nem tudhatja meg, hogy ki vagyok valójában! Hogy én vagyok az a Csenge, akit ő annyira utált. Azt nem bírnám elviselni, belehalnék, ha gyűlölettel a hangjában beszélne hozzám. Többé nem bírnám...

- Mondd már és ígérem, meglakol. Őrült az, aki téged bánt – suttogta a homlokomhoz érintve az ajkát.

A helyzet ellenére majdnem felnevettem. Szóval őrült vagy Zoli? Ha elítéled, hogy valaki bántson egy lányt akkor te miért tetted? Miért bántottál éveken keresztül? Soha nem voltam az utadban, soha egyetlen rossz szót nem mondtam rólad. Akkor miért? Mondd miért?

- Régen volt – mondtam halkan.

- Kétlem, ha most itt bepánikoltál – rázta meg a fejét.

- Tényleg régen volt, csak tudod, a sebek lassan gyógyulnak – suttogtam lehunyt szemmel szívva magamba az illatát.

- Akkor engedd, hogy begyógyítsam, engedd, hogy elfeledtessem veled a múltat – kérte halkan.

Kinyitottam a szemem és felnéztem az arcára. Semmi értelme hátráltatnom az elkerülhetettlent. A fenébe is miért ne élvezhetném addig, amíg tart? Utána meg... utána meg valahogy talpra állok. Felemeltem a kezem és Zoli arcára simítottam. Zoli a tenyerembe simította az arcát és halkan sóhajtott egyet. Másik kezemmel a napszemüveg felé nyúltam, de elhúzta a fejét.

- Ne – suttogta.

- Miért ne?

- Ugyan már Csenge, nincs ott semmi látnivaló – húzta el a száját.

- Eldönthetöm én? – érdeklődtem.

- Nem játsszuk ezt! – csóválta meg a fejét.

- Csak azt akarom, hogy tudd, előttem nem kell szégyelned magad – motyogtam.

- Tudom, hogy nem kell, de nem akarom, hogy láss. Bámuld a hasamat vagy a farkamat, de a szememet ne!

- Az utóbbit inkább kihagyom – vörösödtem el.

- Sejtettem – biccentett.

- Komolyan nem akarsz elmenni a vacsorára?

- Komolyan egy puccos vacsorára akarsz menni tele dög unalmas ismeretlen emberek közé ahelyett, hogy itthon maradnál velem? – kérdezte vissza.

- Dög unalmasak?

- Ne tudd meg mennyire – vágta rá.

- Ki mondta, hogy téged nem tartalak dög unalmasnak?

- Látom már semmi bajod – tolt el magától felháborodva.

- Amúgy se maradnék estig...

- Miért nem?

- Mert haza kell mennem. Holnap suli – magyaráztam.

- Nem késed le a sulit, ha este 10-re érsz haza, 7 helyett – válaszolta.

- Zoli anyáék már így is ki vannak akadva, amiért órákat itt vagyok. Azt hitték, hogy csak leadom az anyagot és megyek is haza – sóhajtottam fel.

- Szóval nem kedvelnek engem?

- Mert nem ismernek téged!

- Megváltozna, ha megismernének?

- Meg hát! Azt hiszem... talán...

- Vagyis nem – mosolygott gúnyosan.

- Ezt talán nem itt kéne megbeszélni, percek óta a teraszajtóban ácsorgunk – fontam össze a kezem magam előtt.

- Nem árt meg egy kis álás, csak javul tőle az állóképességed – vonta meg a vállát.

- Jó rendben – adtam meg magam. – A családom nem nagyon nézi jó szemmel, hogy elkezdtem pasizni.

- 18 vagy nem tudom ebben mi a meglepő. Azt akarják, hogy apáca legyél vagy mi? Te jó ég! Ugye nem akarsz apáca lenni? – kérdezte rémülten.

- Mi? Nem dehogy. Festő akarok lenni vagy grafikus, amelyik bejön – vágtam rá azonnal.

- Festő? Festesz?

- Aham, meg rajzolok – bólintottam az arcát figyelve.

Mi van, ha túl sokat árultam el ezzel? Ha rá fog jönni ki vagyok? Zoli pár pillanatig hallgatott, arcáról semmit se tudtam leolvasni. A fenébe már. Miért van ennek ilyen jó pókerarca?

- Tudod te is emlékeztetsz valakire – szólalt meg.

- Arra, akit múltkor mondtál? Hogy hülye lenne ide jönni? – kérdeztem halkan.

- Igen rá – bólintott. – De mint mondtam, ő hülye lenne ide jönni.