- Csenge ébren vagy már? – kopogott be Bence.

Nyöszörögve húztam a fejemre a takarót.

- Csenge tíz perc múlva nyolc – dörömbölt be.

Az agyamig csak lassan jutott el, hogy ez pontosan mit is jelent. Azt, hogy 10 perc múlva kezdődik a tanítás. Hogy másszak ki az ágyból 10 perc alatt készüljek el és menjek be a suliba? Hah... sehogy...

- Csenge – üvöltötte.

- Jól van, na – kiáltottam vissza lerúgva magamról a takarót és felültem az ágyba.

- Hogy fogsz te beérni nyolcra?

- Sehogy – válaszoltam a grafitos kezemet figyelve majd lehajoltam a füzetemért, ami az éjszaka folyamán leeshetett a földre.

Az utolsó oldalra lapoztam és halkan sóhajtottam egyet. Tegnap mikor nyolc óra felé hazaestem azonnal a szobámba jöttem és bezárkóztam. Nem volt egy barátnőm, se akinek elmondhattam volna a történteket, a szüleimnek inkább nem mondok ilyeneket, Bencének pláne nem így maradt a jól bevált rajzolás. Képregénybe csináltam meg azt, ami történt, onnantól kezdve, hogy megláttam őt tök pucéran. Mondjuk azt a részt kisatíroztam. Megdörzsöltem a szemem, letettem a füzetet az éjjeli szekrényre és kimásztam az ágyból.

- Csenge mi van veled? – nyitott be Bence.

- Semmi – pillantottam rá.

- Az a ruha van rajtad, amiben tegnap suliban voltál ráadásul este nyolcra estél haza – fonta össze a kezét maga előtt.

- Igen az. De elmúltam 18, nem tartozok elszámolással – dörzsöltem meg az arcom.

- Nem ismerek rád. Mi van veled? – szaladt magasba a szemöldöke.

- Semmi, csak fáradt vagyok – néztem rá ingerülten.

- Nem lennél fáradt, ha időben hazajöttél volna. Hol voltál? Várj, kitalálom, Zolinál – villant meg a tekintete.

- Igen nála és akkor mi van, beszélgetni sem lehet? – kérdeztem egy oktával hangosabban.

- Van köztetek valami? – szegezte nekem a kérdést.

- Tessék? – hőköltem hátra kikerekedett szemekkel.

- Nos?

- Nincs köztünk semmi az Isten szerelmére! – kiabáltam.

- Hát pedig nem úgy viselkedsz, teljesen megváltoztál. Hogy bírtad elfelejteni, hogy éveken át átgázolt rajtad?

- Nem fogok ebbe megint belefolyni. Nagylány vagyok már, tudok magamra vigyázni!

- Össze fogja törni a szíved! – mordult fel.

- És akkor mi van? Nem a te szíved – morogtam az ajtó felé tolva őt.

- Nem küldhetsz el – vetette meg a lábát.

- Szeretnék felöltözni oké? A második órára szeretnék beérni a suliba – meredtem rá dühösen.

- Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. Azt hittem, hogy legalább neked több eszed van – nézett rám.

Szó nélkül csaptam be az ajtót előtte majd a szekrényemhez léptem, hogy ki válaszam a ruhámat.

Fél órával később már Zoli szobája felé tartottam. Útközben döntöttem úgy, hogy egye fene nem megyek be a suliba, hanem Zolival töltöm a napot. Ennyi szabadság nekem is jár. Bekopogtam Zoli lakosztályának az ajtaján majd vártam pár másodpercet csak aztán léptem be az ajtón.

- Szia, Zoli – köszöntem fülelve hátha megint éppen zuhanyzik, de csak a fali óra ketyegését lehetett hallani.

Beljebb sétáltam és a fülemet megütötte Zoli halk horkolása mire az ágy felé fordultam és elmosolyodtam. Az oldalára fordulva aludt, feje alá gyömöszölt párnával és keresztben az ágyon. El kéne mennem – gondoltam, de nem tettem helyette odamentem az ágyhoz és letelepedtem a szélére. Tekintetem Zoli arcát figyelte, a hosszú irigylésre méltó szempillákat, a szemébe hulló haját, az enyhén elnyílt ajkait. Azonnal elkapott a jól ismert alkotási vágy. A táskámba túrtam a füzetemért és kinyitottam egy tiszta oldalon. A kezembe fogtam egy ceruzát és mindenről megfeledkezve elkezdtem rajzolni. Az idő csak repült s közben egyre jobban felismerhető lett a papíron lévő arc. Tehetséges rajzos voltam, de azt, hogy Zoli valójában milyen édes nem tudtam lerajzolni. Azt nem lehet lerajzolni, azt csak itt ülve lehet látni. Olyan 2 óra elteltével becsuktam a füzetet és ledőltem Zoli mellé. Fejemet a tenyerembe támasztva néztem őt és képtelen voltam betelni a látvánnyal. Hogy lehet, hogy féltem én ettől a fiútól? Hogy lehet ez a fiú olyan kegyetlen, hogy lányokat bántson. Kinyújtottam a kezem és az ujjaimat lágyan végig futtattam a selymes fürtjein. Zoli megmozdult kezével felém nyúlt mire ösztönösen elhúzódtam, de ő addig mozgolódott, míg a feje a hasamon nem nyugodott, karjaival átölelve engem.

- Ébren vagy? – kérdeztem halkan.

- Itt vagy szóval nem – súgta.

- Pedig itt vagyok – válaszoltam zavartan miközben azon gondolkodtam, hogy mégis mit tegyek a kezemmel. Végül a hajával kezdtem el játszadozni, cserébe pedig kaptam egy mosolyt.

- Jó, hogy itt vagy akkor – motyogta.

- Honnan tudtad, hogy én vagyok?

- Megismertem a hangod, meg az illatod – válaszolta.

- Értem – suttogtam.

- Az egész napot végig aludtam, hogy már itt vagy?

- Nem, én jöttem egy kicsit korán.

- Mennyi az idő?

- Fél tizenegy.

- Suli nincs?

- Elaludtam és már nem volt kedvem bemenni – vontam meg a vállam.

- Rossz kislány – vigyorodott el majd a hasamba fúrta a fejét és közelebb bújt hozzám.

Halkan sóhajtottam egyet és az egyik párnának döntöttem a fejem.

- Mi volt ez a drámai sóhaj? – kérdezte.

- Semmi, semmi – legyintettem.

- Mi jár a fejedben Csenge?

- Csak az, hogy ma csúnyán összekaptam a bátyámmal, nem tetszett neki, hogy későn értem haza...

- Szarni rá... már nagylány vagy – vágta rá.

- Én is ezt mondtam neki, mire hozzám vágta, hogy biztos van köztünk valami, mert rám se ismer – forgattam meg a szemem.

- És van köztünk valami?

- Fogalmam sincs – hagytam abba a játszadozást a hajával.

- Ne hagyd abba – kérte mire folytattam a hajával való játszadozást.

- Mi van köztünk Zoli? – kérdeztem halkan.

- Mit szeretnél, mit mondjak erre? Nem akarlak elijeszteni – suttogta.

- Az igazat szeretném hallani.

- Több mint barátság ezt az elejétől kezdve éreztem, ahogy meghallottalak. Azonnal egy hullámhosszon voltunk és hiába voltam bunkó az elejétől kedvellek – hadarta. – Ez is miattad van, soha nem voltam ilyen érzelgős, de te... fogalmam sincs, hogy mit teszel velem és ez idegesít ugyanakkor meg is nyugtat.

Éreztem, hogy mosoly kúszik az arcomra, a szívem környékére pedig melegség költözik.

- Mondj már valamit – sürgetett.

- Nem hittem volna, hogy valaha is ilyet fogsz nekem mondani – motyogtam.

- Én se hittem volna, hogy valaha ilyet fogok bárkinek is mondani – vágta rá.

- Három nap...

- Pont ez az, hogy három nap és még sehol se tartunk – bökött oldalba.

- Jaj, már – forgattam meg a szemem.

- Csak ugratlak, nekem ez tökéletesen elég – mondta csendesen és egy puszit nyomott a hasamra.

Szorosan lehunytam a szemem, hogy vissza tartsam a könnyeimet. Nem szerethetem őt! Nem lenne helyes, nagyon nem lenne! Nem tudnám elviselni, ha 2 hónap múlva nem lehetne többé az enyém. Mert nem lenne. Amint újra látni fog... újra én leszek a céltáblája. Mi van, ha mégsem? Ha időközbe megkedvel téged annyira, hogy akkor is kellj, neki mikor rájön ki vagy valójában? – kérdezte a fejemben egy hang. Pontosabban Damon hangja. Damon! Három napja nem is láttam őt. Miért nem? És, hogy lehet, hogy nem hiányzik nekem? Hogy túlélek nélküle egy napot? A válasz a rajtam fekvő Zoli volt. Miatta nem látom Damont, mert most kedves velem és nem bánt. Damon csak akkor van, ha Zoli nincs.

- Mihez lenne kedved ma? – kérdeztem.

- Így feküdni – válaszolta. – Olyan kényelmes – suttogta.

- Szóval puha vagyok? – kuncogtam fel.

- Pihe puha – bólintott átvetve rajtam a lábait.

- Te viszont nehéz vagy – jegyeztem meg.

- Akkor bújj hozzám te – kérte és hátrébb húzódott.

- Nem hiszem, hogy...

- Kérlek Csenge... megdumáltuk, hogy több mint barátság – mondta halkan.

- Tudom csak...

- Csak mi?

- 2 hónap az egész, utána te ott folytatod az életed ahol abba hagytad.

- Azt hiszed, a műtét után hátat fordítanék neked?

- Tudom, hogy így lesz – mosolyodtam el szomorúan.

- Hát nem lesz így!

- Még azt se tudjuk mi ez az egész kettőnk közt.

- Veled akarok lenni érted? Csókolni akarlak, míg azt is elfelejted, hogy ki vagy. Téged ölelve akarok aludni, érezni akarlak minden porcikámmal, megadni neked azt, amire vágysz – ült fel.

- Hát nem érted? – ültem fel én is.

- Nem, te nem érted! Mitől félsz Csenge? Miért félsz az érzelmeidtől?

- Én nem félek csak...

- Csak mégis félsz – jelentette ki.

- Mert tudom, hogy rám se néznél, ha látnál. Szó nélkül mennél el mellettem az utcán.

- De most itt vagyunk Csenge és nem az utcán!

- Tudom – bólintottam lesütve a szemem.

- Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha nem agyalnál feleslegesen – morogta lehajtva a fejét. – Ide adod a napszemüvegemet?

- Nem kell feltenned, engem nem zavar – nyúltam a keze felé.

- Add ide!

- Oké – suttogtam és felvettem az éjjeli szekrényről a szemüvegét majd a kezébe adtam.

- Kösz – motyogta feltéve.

- Hamarosan már nem kell ezt hordanod, 2 hónap és mindenkit el tudsz varázsolni azokkal a kék szemekkel – fürkésztem az arcát.

- Úgy beszélsz, mintha biztosra tudnád, hogy sikeres lesz a műtét.

- Bízom benne, hogy az lesz – jelentettem ki.

- Hol voltál te eddig? – kérdezte hosszas hallgatás után.

Pont az orrod előtt – akartam volna mondani, de nem mondtam helyette odamásztam hozzá és szorosan átöleltem. Zoli megragadta a derekam, az ölébe húzott és a nyakamba fúrta a fejét.

- Most itt vagyok – suttogtam, válaszul pedig még szorosabban ölelt.