Másnap délután már azzal az elhatározással kopogtattam be Zoli otthonába, hogy én bizony ma távolságtartó és hideg leszek az irányába. Az éjjel volt időm gondolkodni és rájöttem, hogy ez lesz a helyes. Nem haverkodhatok Zolival, legfőképp nem zúghatok bele. Nem lenne helyes, egyáltalán nem.

- Flóra, szia – köszöntött Magdi sugárzó mosollyal mikor ajtót nyitott nekem.

- Jó napot – mosolyogtam vissza rá.

- Zoli a szobájában van, menj csak fel hozzá.

- Rendben.

- Ma már maradsz vacsorára?

- Nem, sajnálom, nem lehet – haraptam az ajkamba.

- Kár, de had mondjak valamit. Zoli nagyon szomorú volt tegnap, amiért egyszer csak elment – nézett rám jelentőségteljesen.

- Attól tartok, hogy egy olyan lányt kedvel, aki nem is létezik – mondtam alig hallhatóan és a lépcső felé indultam.

Lassan sétáltam fel a lépcsőn s közben erőt gyűjtöttem az elkövetkező pár percre, órára. Fejben végig vettem a lehetséges válaszokat vagy éppen csípős visszavágásokat. Bekopogtam Zolihoz majd a választ meg se várva beléptem a szobába.

- Szia, Zoli – kiáltottam.

Válasz nem érkezett viszont hallottam, hogy csobog a víz, ahogy azt is, hogy Zoli a zuhany alatt énekel. Mosoly kúszott az arcomra, ami azonnal le is olvadt. Mit mosolygok én itt? Miért találom édesnek, hogy Zoli a zuhany alatt énekel? Na és? Had énekeljen, engedd el a füled mellett az Isten szerelmére! A fejemet rázva huppantam le az egyik bőrkanapéra és a táskámból elővettem a rajzfüzetem. Egy tiszta oldalra lapozva elkezdtem rajzolni, magam se tudom, hogy mit. Csak rajzoltam és hagytam, hogy száguldjon a fantáziám. Percekkel később közeledő lépteket hallottam mire megfordultam és rémülten felvisítottam.

- Te szent Isten – ordított fel Zoli is, de arra nem vette volna a fáradságot, hogy eltakarja magát.

- Te pucér vagy – visítottam tágra nyílt szemekkel.

- Nem mondod? Nem számítottam látogatóra – vágott vissza.

- Tudtad, hogy jövök – nyögtem eltakarva a szemem, hogy ne bámuljam folyamatosan a... szóval a férfiasságát.

- De azt nem, hogy mikor. Jesszus azt hittem megáll a szívem – morgolódott.

- Még te beszélsz?

- Jaj, hagyjuk már. Te legalább szépet láttál – kuncogott fel.

- Szépet? – hüledeztem.

- Ne legyél már ennyire szendeszűz, nyugodtan nézz meg.

- Jó ég Zoli, undorító vagy – borzongtam meg. – Vegyél, már fel valamit könyörgöm!

- Akkor hozz nekem ruhát – válaszolta.

- Hogyne feleségül ne vegyelek? – kérdeztem ingerülten.

- Nem kérném a segítséged, ha látnék valamit – mondta komoran mire lesütöttem a szemem.

- Sajnálom – suttogtam és felálltam a kanapéról. – Milyen ruha kell? – kérdeztem tétován.

- Bármi jó, csak illjen össze – válaszolta miközben a padlóra meredt.

Elmentem mellette és a gardrób szoba felé indultam. Félrehúztam az ajtót majd beléptem a szobába és körbe hordoztam a tekintetem. Választásom végül egy szürke melegítőre esett, fehér pólóval. Visszamentem Zolihoz, aki ugyanott állt mire a tekintetem akaratlanul is a fenekére vándorolt. Milyen formás – tágult ki a szemem csodálkozva és azonnal elvörösödtem.

- Tessék – adtam oda Zolinak.

- Kösz – motyogta továbbra is a padlót nézve.

- Miért nem nézel rám?

- Talán mert nem látlak? – nevetett fel keserűen.

- Komolyan kérdeztem – suttogtam összefonva magam előtt a kezem.

- Láttál már vak embert kislány?

- Igen – sütöttem le a szemem és magam előtt láttam Zoli szemeit azon a bizonyos bulin.

- Nem akarom, hogy láss ennyi az egész – jelentette ki. - Ha annyira a szememet akarod nézni, akkor keress egy fényképet.

- Zoli...

- Mi van?

- Azt hiszed, hogy undorodnék? Vagy, hogy sikítva elrohannék? – kérdeztem a karjára téve a kezem megfeledkezve arról, hogy még mindig anyaszült meztelen.

- Flóra állj le – rázta le magáról a kezem.

- Csak azt akarom, hogy megértsd, nem fogok elszaladni...

- Pedig azt akarom, hogy elszaladj – vágta rá.

- Tudom – bólintottam. – Öltözz, fel aztán tanulunk, ma már tényleg!

Zoli nem mondott semmit, csak továbbra is állt a padlót bámulva.

- Segítsek? – kérdeztem végül hosszas agyalás után.

Vigyor terült el Zoli arcán.

- Általában a lányok levetkőztetni szoktak, nem felöltöztetni.

- Nem fenyeget az a veszély, hogy én levetkőztesselek – vágtam rá piros arccal.

- Dettó – biccentett. – Elég, ha csak a kezembe adod, úgy ahogy fel kell venni, a többit megoldom.

- Rendben – suttogtam és elvettem tőle a ruhákat majd a kezébe nyomtam az alsónadrágot s közben a tekintetem véletlenül a férfiasságára esett. Mit ne mondjak jó naggyal áldotta meg a sors.

- Nézel – suttogta.

- Micsoda? – tágult ki a szemem és vékonyodott el a hangom.

- Érzem, hogy nézel, ahogy azt is, hogy mit nézel.

- Hát akkor rosszul érzed, ugyanis a telefonomat nyomkodtam – hazudtam.

- Rosszul hazudsz – röhögött fel.

- Csak öltözz, már fel kérlek és essünk túl rajta – könyörögtem.

- Nem is tudom... olyan kényelmes így... szellőzik meg minden – lóbálta a kezében az alsó nadrágját.

Ökölbe szorult a kezem, éreztem, hogy egyre jobban felmegy bennem a pumpa. Velem nem játszhatja ezt! Én nem olyan lány vagyok, mint azok... azok, akikkel együtt volt. Mit képzel ő, hogy itt áll előttem egy szál semmiben és húzza az agyam?

- Tudod mit? Én léptem. Semmi szükségem egy kanos pasi társaságára. Ha annyira szexelni van kedved, akkor hívd fel az egyik ribanc exedet azok úgy is azonnal ugranak neked – akadtam ki hozzá vágva a ruháit majd sarkon fordultam és a táskámat felkapva az ajtó felé indultam.

- Most mit sértődtél be? – szólt utánam csodálkozva.

- Még kérdezed? – pördültem meg a tengelyem körül.

- Igen.

- Talán azért kedves Casanova, mert én nem olyan lány vagyok, mint akikkel neked eddig dolgod volt. Én nem vagyok a ribancaid egyike, nem fogom térdre vetni magam előtted úgy, ahogy ők tennék. Nekem vannak elveim – kiabáltam dühtől remegve.

- Veled viccelni se lehet? – érdeklődött.

- Csak gratulálni tudok, ha neked ez vicc – tapsoltam meg. – Nekem ez nem fog menni, én nem azért vagyok itt, hogy ágyba bújjak veled, vagy, hogy hallgassam a kétértelmű megjegyzéseidet. Nekem ez túl sok – tartottam fel a kezem. – Szia – köszöntem el majd lenyomtam a kilincset és kiléptem a szobából.

- Vissza se gyere – morogta.

- Nem is fogok, csak had mondjak még valamit.

- Nem vagyok rá kíváncsi – mordult rám.

- Attól én még elmondom. Sikerült elüldöznöd az egyetlen embert, aki látogatott volna téged az elkövetkező 2 hónapban. Mert a barátaid nem fognak jönni Zoli, nekik így már nem vagy menő, csak egy lúzer. A szemükben olyan lettél, mint azok, akiket te is piszkáltál – suttogtam.

- Nem tudsz te rólam semmit!

- Igazad van – bólintottam. – De hol vannak a barátaid? Miért nem látogattak meg a kórházban?

- Khm... - köszörülte meg a torkát Ivett mellettem.

- Ó helló – köszöntem meglepetten. – Én már itt sem vagyok – motyogtam.

- Össze vesztetek? – nézett hol rám, hol a fiára.

- Ő pukkadt be aztán meg olyanba ütötte az orrát, amihez semmi köze – tartotta fel a kezét védekezve Zoli.

- Már megbocsáss de...

- Igen? – mosolyodott el gúnyosan.

- Gyerekek – sóhajtott fel Ivett. – Zoli légyszi vegyél fel valamit, nem csoda ha Cse... Flóra kiakadt – javította ki magát sietve.

- Mit mondtál? – kapta fel a fejét Zoli.

- Hogy nem csoda, hogy Flóra kiakadt – vágta rá.

- Nem! Azt akartad mondani, hogy Csenge!

- Az a másik nevem és igazából azt használom, de édesanyád mondta, hogy egy Csenge nevű lányt nem nagyon kedvelsz, és gondoltam nem örülnél, ha én mit Csenge tanítanálak, ezért mondtam anyukádnak, hogy inkább Flórának szólítson – hadartam sápadt arccal.

Zoli arcát nézve vártam, hogy mikor gyúl felismerés az arcán és kezd el üvöltözni, hogy takarodjak a házból, de nem tette. Hosszú percek teltek el így, én pedig egyre idegesebb lettem.

- Szóval Csenge vagy? – kérdezte végül.

- Igen azt a nevet használom – bólintottam.

- Akkor Csenge leszel – rántotta meg a vállát. – Amaz nem olyan hülye, hogy be tegye ide a lábát.

Ó, dehogynem – gondoltam magamba miközben szomorú, de egyben megkönnyebbült mosoly terült el az arcomon.