A fák takarásában álltam és onnan figyeltem a hatalmas házat. Mi is elég jó környéken laktunk, na, de Zoli otthona az felért egy milliomoséval. Lehet, hogy azok is. A hatalmas villát vagy inkább palotát figyelve a gyomrom görcsbe rándult. Talán mégsem olyan jó ötlet ide jönni, haza kéne mennem. Azt is tettem volna, ha nem pillantom meg Zolit, ahogy az anyukája segítségével kimegy az erkélyre. Napszemüveg volt, rajta ami azt a hatást keltette bennem, hogy... nos mintha meg se történt volna az a baleset. Sóhajtva beindítottam a kocsit és bekanyarodtam a kocsibeállóra. Az ablakot leengedve kihajoltam az autóból és megnyomtam a csengőt.

- Ki az? – hallottam egy élénk, vidám hangot.

- Jó napot... a nevem Cse... Flóra. Már várnak engem – köszörültem meg a torkom.

- Cseh Flóra? – kérdezte vissza.

- Igen, igen, Cseh Flóra – helyeseltem megkönnyebbülve attól, hogy nem buktam le. Csak nehogy Zoli előtt szóljam majd el magam. Neki szerintem nem kerülné el a figyelmét.

Behajtottam a kapun, amit kinyitottak nekem és követtem a fákkal szegélyzett utat, míg egy kisebb parkolóba nem érkeztem. Beálltam Zoli piros Toyotája mellé majd a hátizsákomat felkapva kiszálltam a kocsiból. Az ablak üvegén a tükörképemet fürkésztem. Világosbarna hajam egy kócos kontyba fogva, kék szemem izgatott volt és ijedt, arcom kipirult, mint aki épp most futotta le a maratont.

- Nem érdekel, hogy velem egykorú. Küld el a francba – hallottam Zoli bosszús hangját mire a szívem lódult egyet.

- Akkor hajrá – suttogtam és felsiettem a lépcsőn.

Mielőtt kopoghattam volna az ajtó kitárult és egy alacsony, vidáman mosolygó hölggyel találtam szembe magam.

- Jó napot – köszöntem.

- Szervusz, kedvesem, gyere csak beljebb – invitált.

A ház ugyanolyan impozáns volt belülről is, mint kívülről. Jobbra pillantva az ebédlő egy részét láttam, bal oldalt pedig a nappalit, hatalmas teli ablakokkal, velem szemben pedig egy csigalépcső vezetett fel az emeletre, amit piros szőnyeg borított. A lépcső mellett pedig egy lift volt.

- Azta – leheltem. – Ez gyönyörű.

- Köszönöm – hallottam Zoli édesapjának a hangját.

- Jó napot – mosolyodtam el. – Ez a ház... tényleg nagyon gyönyörű – néztem körbe.

- Örülök, hogy tetszik. Könnyen ide találtál?

- Igen.

- Remek, adhatok valamit inni vagy már fel is mész Zolihoz?

- Szeretnék túl esni rajta, ahogy hallottam nem nagyon vár engem – húztam el a szám.

- Rossz napja van – húzta el a száját.

- Azt hiszem, már hozzá vagyok szokva – sóhajtottam fel és elindultam a lépcső felé.

- Csenge tudom, hogy ez mennyire nehéz neked, tényleg örülnék, megfizethetnélek.

- Nem a pénz miatt csinálom, ennyivel tartozom Zolinak – ellenkeztem. – Merre kell menni?

- Fel a lépcsőn aztán fordulj balra és ott is vagy – válaszolta.

- Köszönöm – bólintottam.

Felmentem a lépcsőn és minden lépés után egyre idegesebb lettem. Balra fordulva egy nyitott ajtót pillantottam meg ahonnan hangok szűrődtek ki.

- Szeretném, ha kedves lennél vele – hallottam Zoli anyjának a hangját.

- Jaj, anya hagyj már. Le merném fogadni, hogy valami dagadt, fogszabályzós csajt rendeltél ide – morgolódott Zoli.

- Akinek zsíros haja van, szemüveges és tele van kráterekkel a feje – léptem be a szobába kuncogva.

- Ebben az esetben örülök, hogy nem látok, különben rosszul lennék tőled – vágta rá Zoli.

- Ó abban biztos vagyok – értettem vele egyet miközben a berendezést csodáltam.

Nem is szobába voltam, hanem inkább egy lakosztályban ahol a fekete fehér szín dominált. Jobbra volt a háló, fekete huzattal és díszpárnával, vele szemben a Tv. Bal oldalt egy kisebb nappali, fekete bőrkanapékkal, egy hatalmas hifivel és rengeteg bakelit lemezzel. Gondolom, ha tovább mentem volna, akkor találok egy fürdőt, gardróbszekrényt és talán még egy mozi szobát is.

- Tetszik a lakosztályod – jegyeztem meg elismerően.

- Repes a szívem, hogy elnyerte a tetszésed – hallatszott a gúnyos felelet.

- Zoli elég – szólt rá az anyja. – Szia, Flóra – köszöntött széles mosollyal mikor kiléptem az erkélyre.

- Jó napot – mosolyogtam vissza.

- Én magatokra is hagylak titeket – állt fel.

- Öhm... rendben – biccentettem.

- Csak nem zavarba vagy? Nyugi nem fenyeget a veszély, hogy letámadlak.

- Tudom – suttogtam.

- Zoli tényleg viselkedj.

- Én csak beszélgetek! – ellenkezett.

- Akkor beszélgess normálisan – vágta rá majd mosolyogva megsimította a karom és magunkra hagyott.

Egyik lábamról a másikra álltam miközben Zolit figyeltem, aki az egyik székbe nyúlt el, fejét hátra hajtotta és hát nézte a semmit.

- Flóra vagyok – köszörültem meg a torkom.

- Egészségedre.

- Muszáj ilyen taplónak lenned?

- Muszáj itt lenned?

- Nem, nem muszáj – sóhajtottam fel.

- Mennyit fizetnek neked? Nyugodtan elmondhatod. Ki vele. Mennyit érek meg nekik?

- Nem fizetnek semmit, nem kell nekem a pénz.

- Akkor mit keresel itt?

- Na, tanulhatunk? – kérdeztem leülve a másik székre.

- Terelsz.

- Azért vagyok itt, hogy ne maradj le a tanulásban. Ha jól tudom, egyetemre akarsz menni – motyogtam.

- Fölösleges előre tervezni, az élet úgy is keresztbe tesz mindig – horkantott fel keserűen.

- Kell lennie valami célnak, különben az ember folyamatosan egy helyben tengődne – haraptam az ajkamba.

- Tudod mi az én célom? Hogy túléljem ezt a 2 hónapot, amit veled kell töltenem.

- Felőlem gúnyolódhatsz, ahogy csak akarsz, már megedzettem magam. Egyik fülemen be a másikon ki. Szóval akkor történelem.

- Olyan kis hülye vagy, hülye vagy – kezdett el Zoli énekelni.

- Jó akkor énekóra, nekem nyolc – tartottam fel a kezem. – Hajrá énekelj nekem valamit – bíztattam.

- Ez most komoly? – kérdezte hitetlenkedve.

- Teljesen. Adjak alapot? Mit akarsz énekelni? Kasza Tibi? Majka? Horváth Tomi?

- Bármit megadnék, hogy most lássam, szórakozol velem vagy komolyan gondolod – jegyezte meg elvigyorodva és felém fordította a fejét.

Noha tudtam, hogy nem lát engem elvörösödtem.

- Akkor most már nem zavar, hogy rosszul leszel a látványomtól? – ugrattam.

- Dehogynem – vágta rá.

- Na, gyerünk, énekelj!

- Jó keresd meg nekem Gray Julestől a Mad Worldöt – kérte.

- Nocsak, nem nézem ki belőled az ilyen fajta zenéket.

- Ugyan miért? Mert piszok helyes vagyok? – nevette el magát.

- Ne legyél annyira eltelve magadtól – paskoltam meg a karját.

- Ne nyúlj hozzám, leprás leszek – rántotta el a karját.

- Hogy te mekkora idióta vagy – kaptam levegő után.

- Nyugodtan elmehetsz – ajánlotta kedvesen.

- Örülnél mi?

- Egy álmom válna valóra – vágta rá.

- Miért nem lepődtem meg? – forgattam meg a szemem. – Tessék, dalolj – indítottam el a Mad World egy olyan változatát, amin csak az alap zene ment.

- Régóta nem énekeltem – jegyezte meg.

- Azért csak hajrá.

Hátra dőltem a széken és lehunyva a szemem a nap felé fordítottam az arcom. Nem tudom mire számítottam, de ilyenre egyáltalán nem. Zoli hangja tele volt ki nem mondott fájdalommal és szomorúsággal. Kipattant a szemem és a mellettem ülő fiúra néztem. Olyan rossz lehet neki, egyik napról a másikra megvakulni. Könnyek peregtek végig az arcomon. Zoli keze után nyúltam mire abba hagyta az éneklést és felpattant.

- Ne haragudj – kezdtem.

- Nem kell a sajnálatodból oké? Megvagyok nélküle is – mondta dühtől remegő hangon.

- Rendben. Ha gondolod, most magadra hagylak, én felvettem hangrögzítőre az anyagot, itt hagyom az éjjeliszekrényeden – álltam fel.

- Minek jöttél fel akkor? Elég lett csak volna odaadnod Magdinak.

- Azért, hogy köszörülhesd rajtam a nyelved, gondoltam jól esne egy olyan társasága, akit kedvedre piszkálhatsz. Azt mondják, ahhoz nagyon értesz.

- Ki mondod neked ilyet? – kérdezte hidegen. – Egyáltalán ki olyan hülye, hogy elébe megy a piszkálásnak és gúnyolódásnak?

- Hát úgy tűnik, hogy én – vontam meg a vállam.

- Miért?

- Mit miért?

- Miért vagy itt valójában?

- Már mondtam...

- Nem hiszek neked! Nem is ismerjük egymást!

- Ez igaz, de még megismerhetjük egymást.

- Flóra válaszolj a kérdésemre.

- Emlékeztetsz valakire, akit régen ismertem – suttogtam.

- Volt fiú?

- Nem. Csak valakire, aki segített nekem régen és nem háláltam meg neki.

- Ezért most rajtam vezeted le a bűntudatod?

- Ahogy te is rajtam vezeted le a dühödet. Szóval egálba vagyunk.

- Én nem vezetek le rajtad semmit!

- Jó, legyen, így ahogy gondolod – sóhajtottam fel.

- Kérlek, ne hagyd rám, mint egy hülyére – sértődött meg.

- Szia, Zoli – köszöntem el felkuncogva.

- Szólj már anyának, hogy kísérjen vissza a szobába – kérte.

- Én is bekísérhetlek.

- Hogy leprás legyek? Nincs az az Isten!

- Kösz – csóváltam meg a fejem majd vigyorogva odaléptem hozzá és megöleltem. – Szia.

- Ne, ne már – tolt el magától grimaszolva. – Hé, te vékony vagy – kiáltott fel. – és a hajad se zsíros – túrt az ujjaival a hajamba.

- Öhm aha – hümmögtem vörös arccal ácsorogva a karjaiba.

Zoli ekkor az arcomra csúsztatta a kezét, ujjai végigsiklottak a homlokomon, az arcomon és az ajkamon.

- Nem is vagy pattanásos – dünnyögte.

- Nem – értettem vele egyet.

- Fogszabályzó?

- Nem az sincs.

- Csúnyán átvertél – szidott le.

- Szerintem túléled. De most már elengedsz? – kérdeztem.

- Nem – vigyorodott el.

- Nem?

- Nem!

- Miért nem?

- Csak mert nem!

- És meddig akarsz így maradni?

- Fogalmam sincs.

- Zoli én erre nem érek rá. Mennem kell haza – motyogtam.

- Lefogadom, hogy sokkal szívesebben vagy itt, mint otthon – jelentette ki.

- Macsókám nekem ez a duma nem jön be – csaptam a karjára.

- Nem? – kérdezte halkan.

- Figyelj, azért vagyok itt, hogy segítsek a tanulásban és semmi egyéb.

- Én se gondoltam másra.

- Nem? – kérdeztem összezavarodva.

- Nem hát, csak húzom az agyad – nevette el magát.

- Miért van olyan érzésem, hogy rendesebb lettél, csak mert vékony vagyok?

- Te sem állnál szóba egy dagadt sráccal, aki bűzlik az izzadságtól.

- Attól, hogy kövér még lehet normális.

- Hagyjuk már ezt, az első benyomás mindenkinek ugyanaz. Undorító, aztán ha van, gyomrod haverkodsz a taggal, ha meg eszed van, akkor sarkon fordulsz.

- Szörnyű vagy – állapítottam meg.

- Látom, jól elvagytok – szólalt meg Zoli édesapja.

- Hát persze épp most akartunk dugni egy kiadósat – válaszolta Zoli szemtelenül.

- Mi? Jaj, dehogy – vörösödtem el és hátráltam pár lépést, aminek következtében átestem a széken és a földön landoltam.

- Elestél? – forgolódott Zoli.

- Jah – nyögtem ki.

- Szívás – röhögte el magát. – Segítenék, de tudod, nem látlak – mondta sajnálkozva.

- Semmi probléma – tápászkodtam fel. – Én megyek is, ezt itt hagyom neked – nyomtam Zoli kezébe a potya telefonom.

- Kösz – biccentett. – A soha viszont nem látásra – köszönt el.

- Neked is, szia – forgattam meg a szemem majd Zoli apukájára pillantottam. – Viszlát – köszöntem el és gyorsan kisiettem a szobából.

- Maradj vacsorára – kiáltott utánam az apukája.

- Ne, ne maradj – ordította Zoli.

- Nem is maradok – kiáltottam vissza és az ebédlő felé vettem az irányt.

- Csenge... vagyis Flóra – javította ki magát Zoli anyukája.

- Semmi gond. Öhm a férje meghívott vacsorára – tűrtem a fülem mögé a hajam.

- Nagyon helyes. Nemsokára kész a csirke – mosolygott rám. – Na?

- Szerintem kedvel. Nem mondja, de kedvel – ráncoltam a homlokom. – Tudja, amikor szívjuk egymás vérét, de mindketten tudjuk, hogy a másik csak viccel, és ha meg is sértődünk azt csak játékból. Fura, de kedvelem – sóhajtottam fel zavartan piszkálva a szalvétás.

- Zoli rendes fiú, csak meg kell ismerni őt – mosolygott rám kedvesen.

- Tudja... - kezdtem.

- Elég a magázásból, nyugodtan szólíts csak Ivettnek, nem vagyok én még olyan öreg – szólt rám.

- Rendben, szóval Ivett... a családom nem nagyon díjazza, hogy itt vagyok. Azt hiszik, a szőke herceget látom Zoliban – köszörültem meg a torkom.

- És így van?

- Nem dehogy! Hálás vagyok neki, de nem vagyok szerelmes – ráztam meg a fejem.

- Az bármikor kialakulhat, úgy is, hogy észre se vetted – mosolygott rám.

- Láttam, hogy a suliban Zoli, hogy bán a lányokkal, mintha a trófeái lennének – fintorogtam.

- Ezért kell mellé egy olyan lány, aki észhez téríti – vágta rá.

- Kívánom, hogy megtalálja.

- Kész a vacsora – dugta ki a fejét a konyhából az a néni, aki ajtót nyitott nekem nyomában pedig Isteni grill csirke illat érkezett.

Összefutott a nyál a számban, gyomrom hangosan megkordult. Vörös arccal csaptam a hasamra a kezem.

- Úgy hallom valaki éhes – hallottam Zoli hangját.

Megfordultam és Zolira néztem, aki az apja mellett állt, lezserül a falnak támaszkodva.

- Vendégeink vannak?

- Nem nincsenek.

- Biztos? Ő már elment ugye? – ráncolta a homlokát Zoli.

- Szeretnéd, hogy elmenjek? – kérdeztem halkan.

- Tudtam, hogy itt vagy. Érzem az illatod – kiáltott fel diadalittasan.

- Az... az illatom?

- Igen zöldalma – biccentett.

Zavartan nyúltam a hajamhoz és igazítottam meg.

- Elmegyek, ha akarod. Nem akarok zavarni – indultam meg felé, azzal a szándékkal, hogy elmenjek mellette.

- Felőlem maradhatsz, de akkor én a szobámban eszek – rántotta meg a vállát.

- Nem foglak megfosztani a családi vacsorától, megyek haza – jelentettem ki.

Zoli elkapta a csuklómat és maga felé húzott.

- Magam se tudom miért, de nem akarom, hogy elmenj – suttogta a fülembe úgy, hogy csak én halljam.

- Talán kedvelsz – tippeltem hevesen verdeső szívvel.

- Álmodozz csak – kuncogott fel.

- Nem fogod bevallani ugye?

- Nem vallok be olyat, ami nem igaz – válaszolta és az ajka mosolyra húzódott. – Maradj Flóra – kérte csendesen.

A név azonnal visszarángatott a valóságban. Igazából ő Flórát kedveli és nem engem, Csengét. Ha tudná, hogy most én vagyok, ilyen közel hozzá dühös lenne. Nagyon dühös. A tudat, hogy engem soha nem fog kedvelni szomorúsággal töltött el és ez megijesztett.

- Sajnálom, de nem lehet – húztam el a karom. – Otthon már várnak – tettem hozzá kapkodva majd sarkon fordultam és elszaladtam.

A bejárati ajtóból még egyszer visszanéztem Zolira és nagyon rossz előérzetem támadt. Mi van, ha valóban kezdek beleszeretni?

Tényleg így lenne? Csenge valóban kezd beleszeretni Zoliba? Abba a pasiba aki éveken keresztül bántotta és megalázta őt? Tényleg minden rosszat el lehet feledni csupán egy jó cselekedet miatt?