Zavartan néztem Bencére és szólásra nyitottam a szám, de nem tudtam megszólalni.

- Csenge mire véljem ezt a hallgatást? – kérdezte ingerülten.

- Szeretném, ha nem akadnál ki...

- Min?

- Zoli szülei megkértek, hogy korrepetáljam őt addig, míg meg nem műtik. Nem akarják, hogy lemaradjon és csak engem találtak megfelelőnek.

- Merem remélni, hogy nem vállaltad el – sziszegte, és ha természetfeletti képessége lett volna, akkor most villámokat lövelt volna ki a szeméből.

- De igen elvállaltam – motyogtam.

- Hát te nem vagy normális – fakadt ki. – Azok után, ahogy az a görény bánt veled képes lennél még segíteni neki? Azok után, hogy az egész iskola előtt megalázott?

- Ami nem jött össze neki! Rémlik? Iannel barátok lettünk!

- De az volt a szándéka, hogy megalázzon! Vagy említsem azt az esetet, amikor fejbe rúgott? Vagy amikor kitapétázta a sulit a rajzaiddal? Vagy amikor megvert engem? Amikor flúgosnak nevezett? És még ki tudja, mennyiről nem tudok – emelte meg a hangját.

- Mindez eltörpül az mellett, hogy megmentett!

- Azért hálásak is vagyunk neki, de biztos vagyok benne, hogy volt vele valami hátsó szándéka. Megmentettelek cserébe feküdj le velem vagy valami.

Ekkor elpattant bennem valami és olyat tettem, amit eddig még soha nem. Pofon vágtam Bencét, aki döbbenten lépett hátra miközben az arcához emelte a kezét.

- Soha... soha nem feküdnék le valakivel hálából! Ha megteszem, azt csak szerelemből fogom. Ennél már azért jobban ismerhetnél – csuklott el a hangom majd kiléptem a liftből és a kijárat felé siettem.

- Csenge várj már – sietett utánam Bence.

- Hagyj békén légyszíves! – kértem.

- Ne, már – kapta el a kezem. – Húgocskám ne haragudj már, tudod, hogy nem úgy gondoltam.

- Hát pedig szerintem úgy gondoltad. Már nem kislány vagyok Bence, meg tudom magam védeni. Az Istenit 18 múltam!

- Lehet, most ezt mondod, de mi lesz, ha bántani fog téged?

- Nem fog!

- Miből gondolod?

- Abból, hogy nem fogja tudni, hogy én vagyok az.

- Mi van?

- Tudom, hogy nem tűrne el, ha tudná, én vagyok az, ezért nem lesz neki megmondva. Előtte nem Csenge leszek, hanem Flóra.

- Nem fogja felismerni a hangod?

- Ha igen akkor lelépek ennyi, de egy próbát megér...

- Szerintem meg egy próba se kellene. Mondd, hogy mégsem tudod elválani. Nem tudom elhinni, hogy a nagy Szatmári Zolinak nincs egyetlen haverja, se aki tanítgatná őt.

- Pedig nincs... csak érdekbarátokkal van körbe véve, még senki se ment be hozzá látogatni – suttogtam. – Talán legbelül ugyanolyan magányos, mint én...

- Ne, hogy kitaláld, rokon lelkek vagytok – horkantott fel.

- Lehet, hogy egy szörnyeteg, de neki is van egy olyan oldala, ami jó, ha nem lenne, akkor... nos, tudjuk, mi lenne. Mindenki megérdemel egy második esélyt.

- Képes lennél minden rosszat elfelejteni egyetlen jó miatt?

- Fiú vagy, te ezt nem értheted – csóváltam meg a fejem és megálltam a kocsim mellett.

- Nem tetszik ez nekem – csapott a motorháztetőre ingerülten.

- Ha tetszik, ha nem ez van – jelentettem ki.

- Csenge nyugtass meg, komolyan nyugtass meg, hogy nem zúgtál belé! Az ilyenek kíméletlenül gázolnak át rajtad és törik össze a szívedet!

- Több kell nekem ahhoz, hogy beleszeressek valakibe és magamtól is tudom, hogy nem jó egy olyan fiút szeretni, mint Zoli.

- Helyes – biccentett.

És én még azt hittem, hogy Bencét lesz a legnehezebb meggyőzni, hát tévedtem. A szüleim voltak a nagy mag. Hajthatatlanok voltak, és ha ők elterveznek valamit, akkor az úgy is lesz.

- Szó sem lehet róla – jelentette ki apa amint elújságoltam a dolgot. – Veszélyes annak a fiúnak a közelébe lenned.

- Már hogy lenne veszélyes mikor vak?

- Jobban féltelek én a lelki sebektől. Tudom milyen vagy. Nem kell megütnie ahhoz, hogy bántson elég, ha csak a szavaival teszi és te máris padlón vagy!

- Jó lenne, ha végre nem úgy kezelnétek, mint egy kislányt! – fakadtam ki.

- Akkor ne viselkedj úgy!

- Hisz pont, hogy felnőttként viselkedem! Túl teszem magam a sérelmeken és segítek egy olyannak, aki miattam vakult meg és segítségre szorul! – kiáltottam felháborodva.

- Ne kiabálj velem kisasszony – villant meg apa tekintete.

- Bocsánat – sziszegtem. – de ez akkor is igazságtalan. Miért ne vállalhatnám el? Ráadásul mondtam, hogy nem fogja tudni én, vagyok az. Anyu, legalább te állj mellém. Te tudod mennyit jelent nekem, hogy nem erőszakoltak meg. Ez... egy lánynak... nőnek felbecsülhetetlen érték.

- Én értelek Csenge és tudom, hogy miért akarsz segíteni, de nem lenne szabad elfelejtened, hogy ez a fiú évek óta bántott téged.

- Nem felejtettem el! De tartozom neki annyival, hogy segítek ebben a 2 hónapban! Nem is kell vele olyan sokat lennem, felmondom hangrögzítőre a leckét aztán ő meg fülesen meghallgatja.

- És szerinted fog egyáltalán tanulni?

- Egyetemre akar menni apa!

- Nocsak – szaladt magasba a szemöldöke.

- Jó tudjátok mit? Gondoljatok, amit akartok én akkor is segíteni akarok neki, mert az én hibámból vakult meg! Ez a minimum, amit meg tehetek! – pattantam fel az asztaltól és a szobámba szaladtam.

Hangosan vágtam be magam mögött az ajtót és az ágyra vetettem magam. Egy idő után a kezembe vettem a telefont és rámentem Zoli Facebook oldalára. A képeit nézegetve azt hiheti, hogy Zoli élete boldog, tele van haverokkal, a csajok folyton a nyomában. Azok a haverok és csajok, akik most a bajban sehol sincsenek – gondoltam keserűen. Tovább lapoztam a galériában és megálltam egy olyan fotónál, ami talán a nyolcadikos ballagásán készülhetett. Már akkor nagyon helyes volt. A kék szemeibe mélyedve eszembe jutott, hogy hogy nézett rám utoljára azokkal a szemekkel. Akkor dühös volt, elszánt és aggódott értem. Könnybe lábadt a szemem. Látom-e én még valaha azokat a szemeket? Látom-e még valaha a szemében a gúnyos csillogást és azt, hogy mennyire szórakoztatja, hogy piszkálhat. Igen voltak durvább húzásai, de voltak pillantok, szócsaták, amikor elevennek éreztem magam. A telefonomra érkező értesítés szakította félbe a merengésemet. Az értesítés Iantől jött. Megnyitottam az Instagrammot és az ajkam széles mosolyra húzódott. „2 csodás és eseménydús nap Magyarország leggyönyörűbb csajszijával aki nem mellesleg átkozott jól rajzol jah és a barátom;)" A fotókat nézve, amiket feltöltött a mosolyom még szélesebb lett. Volt pár fotó a rajzaimról, pár közös és egy Ianről ahogy a szobámban áll a többi önmaga közt. Belájkoltam a bejegyzést, reagáltam rá aztán letettem magam mellé a telefont és a párnába temettem a fejem.

Sziasztook! Ne haragudjatok, hogy ilyen ritkán teszem fel a fejezeteket, de az utóbbi időbe semmire sem volt normálisan időm. Egyszerre akarok csinálni mindent és semmit. De most, hogy újra korlátozások vannak és nem kell suliba mennem, több időm lesz mindenre. Ti, hogy vagytok az online oktatással? Személy szerint nekem egy hatalmas nagy áldás, akik pedig utálják azoknak kitartást erre az időre!  Megcsináljuk megint! Na jó nem akarok itt ömlengeni, meghagyom másoknak :D. Olvassátok szeressétek Csenge és Zoli történetét. Én imádtam írni ;)