Útban a kórház felé egyre csak Ian megjegyzése járt a fejemben. Ne hagyd, hogy összetörje a szívedet. De hát én nem is vagyok Zoliba szerelmes. Nem tudnék egy olyan fiút szeretni, aki bántott engem és annyi időn át folyamatosan megalázott. Hálás vagyok. Igen! Sajnálom őt. Igen! De ez még nem azt jelenti, hogy gyengéd érzelmeket táplálok iránta. Akaratlanul is felrémlett előttem a kép, ahogy én a kanapén fekszem, Zoli pedig az ajtóban állva néz rám. Vajon mit gondolhatott akkor? És te jó ég megcsókoltam őt! Képes voltam megcsókolni és könyörögni neki, hogy érjen hozzám! Vörös pír költözött az arcomra. Hogy lehettem ilyen komplett idióta? Oké, hogy be voltam lőve, de basszus mégiscsak Zolinak kínálkoztam fel. Sóhajtva tekertem fel a rádió hangerőjét, de még ez se tudta elterelni a gondolataimat Zoliról. Gondolj Damonre – parancsoltam magamra, de továbbra is csak Zolit láttam magam előtt. Oké, akkor bediliztem, vagy olyannyira hálás vagyok Zolinak, hogy képtelen vagyok rajta kívül bárki másra gondolni. Vagy tényleg bekattantam és most én hülye valóban a szőke herceget látom benne, na, jó inkább Damont. Ki nőttem már a szőke hercegből, ráadásul nekem Damon a szőke herceg, vagyis fekete... aj, mindegy... mondom, kezdek becsavarodni...

A kórházba beérve minden oda nem illő gondolatot félre tettem és csakis Zolira és a szüleire koncentráltam.

- Jó napot – léptem oda a recepciós pulthoz.

- Miben segíthetek? – nézett rám a recepciós mosolyogva... hm... talán inkább vicsorogva.

- Meg tudná mondani, hogy melyik Szatmári Zoltán szobája? – kérdeztem.

- Nem fogadhat látogatókat – vágta rá azonnal.

- Nézze, tegnap beszéltem a szüleivel és ők azt mondták, hogy ma bejöhetek – mondtam idegesen.

- Hogy hívják? – vonta össze az összenőtt szemöldökét.

- Balogh Csenge – vágtam rá.

A nő lepillantott a papírjaira aztán bólintott egyet.

- Rendben felmehet. 4. emelet, balszárny, hetes ajtó – hadarta el.

- Nagyon köszönöm – mosolyogtam és sietve a lift felé indultam.

A liftbe belépve megnyomtam a negyedik emelet gombját és türelmetlenül vártam, hogy felérjek. A másodikon azonban megállt és két idős házaspár lépett be, akik lefelé tartottak. Szóval még egyszer lementem a földszintre és csak azután sikerült feljutnom a negyedikre. Az liftből kilépve azonnal görcsbe rándult a gyomrom. Égési osztály... miattam van itt, én juttattam ide Zolit. Könnyek lepték el a szemem, ahogy remegő lábakkal elindultam, majd a tekintetem megakadt Zoli szülein, akik egymás mellett ültek egy-egy műanyag széken. Feléjük indultam.

- Jó napot – köszöntem halkan és megtöröltem a szemem a kézfejemmel.

- Csenge, szia – köszönt Zoli édesapja.

- Örülök, hogy itt vagy – állt fel Zoli édesanyja és egy futó pillanatra magához ölelt.

- Annyira sajnálom – tört ki belőlem. – Mondjanak bármit, kérjenek, bármit megteszem!

- Ez nem a te hibád!

- De igen, nem hallgattam rá és most ez van.

- A fiam egyszer az életben jól cselekedett. Megvédte egy ártatlan lány becsületét – jelentette ki.

- De milyen áron? Ott kellett volna maradnom vele! Belekapaszkodni és nem engedni, de én hülye elszaladtam, mert annyira féltem és annyira zavart voltam.

- Már semmi értelme azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha másképp cselekedünk – válaszolta Zoli apukája.

- Hogy van? – kérdeztem a kezemet tördelve.

- Nincs jól... nem lát, de még van remény... csak ahhoz idő kell... el kell telnie 2 hónapnak, hogy meg tudják műteni... aztán vagy sikerül, vagy pedig nem – mondta az anyukája.

- Értem – nyögtem ki.

- Nyugodtan bemehetsz hozzá – érintette meg a karom.

- Rendben – bólintottam.

A lezárt részhez érve megnyomtam a csengőt, mire azt kinyitotta egy nővér.

- Szatmári Zolihoz jöttem – mondtam.

A kezembe nyomtak egy kék kezeslábast, egy hajhálót és egy szatyorszerűt, amiket ráhúztam a cipőmre. Ahogy a hetes számú szoba felé tartottam, egyenesen előre néztem, hogy még véletlenül se nézzek be a nyitott ajtók valamelyikén. A hetes szám előtt megtorpantam és vettem egy mély levegőt. Az ajtó itt is nyitva volt, láttam Zolit az ágyban feküdni kötéssel a szemén. Vajon alszik? És ha nem? Nem számít, csak köszönetet akarok mondani és bocsánatot kérni aztán el is megyek. Beléptem a szobába és behajtottam az ajtót.

- Ébren vagy? – kérdeztem halkan, ahogy az ágyhoz léptem.

Csend volt a válasz. Tekintetem végig járt Zoli alakján. Az oldalán feküdt, egyik keze a feje alatt, míg a másik a háta mögött. Elmosolyodtam, nekem is így a legkényelmesebb aludni.

- Ó Zoli annyira sajnálom – sóhajtottam fel és a szemembe könny szökött. – Egyszer az életben normális voltál velem és cserébe én megvakítottalak. Azt akartam, hogy tudd, soha nem bocsátom meg magamnak, amiért nem hallgattam rád, vagy amiért ott hagytalak. Erősködnöm kellett volna, hogy velem gyere. De én gyáván elfutottam. Tudom, hogy ezek után csak még inkább utálni fogsz – sütöttem le a szemem. – és igazad is lesz, én is utálom magamat, ha vissza csinálhatnám, hidd, el megtenném, akár helyet is cserélnék veled, én senki se vagyok, téged viszont mindenki szeret – pillantottam a... teljesen üres szekrényre. – Biztos vagyok benne, hogy a barátaid előbb utóbb bejönnek, ha meg nem akkor nem voltak igaz barátok – hadartam majd bizonytalanul megérintettem Zoli arcát. – Köszönöm – suttogtam majd lehajoltam és megpusziltam az arcát. – Szia, Zoli – köszöntem és felegyenesedtem.

- Ki vagy? – hallottam meg ekkor az álmos hangját.

Hevesebben kezdett el dörömbölni a szívem.

- Tudom, hogy van itt valaki, hallom a lélegzetvételed – szólalt meg újból.

Elhátráltam az ágytól egészen az ajtóig.

- Bocsánat szobát tévesztettem – nyögtem ki és gyorsan kisiettem.

Az előtérben Zoli szülei ugyanúgy ültek, csak most mindketten kávét kortyolgattak.

- Ébren volt? – kérdezte az anyukája.

- Nem, aludt – suttogtam.

- Csenge szeretnénk tőled kérni egy szívességet – kezdett bele Zoli édesapja.

- Mi lenne az? – néztem felváltva rájuk.

- Tudjuk, hogy ez neked sem lesz könnyű, ahogy Zolinak sem, de megszeretnénk kérni téged, hogy az elkövetkező két hónapban korrepetáld Zolit a tanulásban. Nem szeretnénk, ha lemaradna, és csak téged ismerünk, aki jó tanuló.

- Nézzék, igazán szeretnék segíteni, de ezt nem vállalhatom. Zoli nem fogadna el, együtt se tudnánk működni – ráztam meg a fejem sápadtan.

- Megmondjuk neki, hogy nincs más választása. Ahhoz meg, hogy egyetemre menjen tanulnia, kell! – jelentette ki az apukája.

- Miért nem tudnak egy tanárt felfogadni mellé?

- Lesz az is. Egy olyan, aki megtanítja Zolit a Braille tábla olvasására, de úgy gondoljuk, kell mellé valaki, aki vele egykorú.

- Mi van a barátaival? – kérdeztem.

- Zolinak nem voltak rendes barátai, mióta bent van egyik se telefonált, hogy hogy van. Pedig biztosra veszem, hogy ott voltak a buliban és tudják, hogy mi történt.

- Zolinak nem fog tetszeni, utál engem...

- Vagy csak az utálattal próbálja palástolni a vonzalmát – vetette fel az apukája.

- Bántott engem, éveken át a célpontja voltam. Ez lenne számára a szerelem? Vagy a vonzalom?

- Sosem tudhatod.

Halkan sóhajtottam, kezemet összefontam magam előtt miközben erősen gondolkodtam.

- Rendben. Benne vagyok, de csak akkor, ha Zoli nem fogja tudni, hogy ki vagyok valójában – szólaltam meg végül.

- Ezt, hogy akarod megoldani? – ráncolta a homlokát az édesapja.

- Maguk nem mondják meg neki, hogy én fogom korrepetálni őt, ahogy én se mondok semmit.

- És ha felismeri a hangodat?

- Akkor elmegyek. Nem fogja hagyni, hogy napi szinten ott legyek vele...

- Végül is ez is jobb, mint a semmi. Ha minden jól megy, jövőhéten suli után be is nézhetnél – mosolygott rám az anyukája.

- Rendben – bólintottam az ajkamba harapva.

- Természetesen nem hagyunk fizetség nélkül – kezdte az édesapja.

- Nem, nem fogok pénzt elfogadni – jelentettem ki.

- Csenge tudjuk, hogy milyen nehéz ez neked, nem várhatjuk el, hogy ingyen...

- Akkor sem. Nem tartom helyesnek, biztos méreg drága a műtét is, inkább költsék arra, de ne rám – ellenkeztem.

- Biztos vagy benne?

- Száz százalékosan – biccentettem.

- Mit mondjunk Zolinak, hogy hívnak?

- Mondják azt, hogy Flóra és ennyi. És nem egy iskolába jártunk eddig azért nem ismer.

- Rendben, de biztos, hogy jó így neked? Talán mégsem fogadna téged olyan rosszul.

- Azon a napon, felébredt és azt mondta takarodjak. Ő már soha nem fog engem kedvelni – vontam meg a vállam.

- Elnézést a fiúk felébredt és minden áron haza akar menni – sietett hozzánk az egyik nővér.

- Bemegyünk. Csenge akkor hétfőn – biccentett felém az édesapja.

- Köszönöm – ölelt meg az anyukája majd mindketten elsiettek, egyedül hagyva engem.

A lift felé indultam, és amikor az kinyílt meglepetten pillantottam Bencére.

- Hát te? – kérdeztem meglepetten.

- Eljöttem eléd. Gond?

- Nem dehogy. Ian elment?

- Aha, kb. most száll fel a gépe – biccentett.

- Az jó - motyogtam és beszálltam a liftbe.

- Na, minden oké? – fürkészte az arcom Bence.

- Persze.

- Zoli egyben van?

- Jah, csak nem lát...

- De fog?

- Remélhetőleg, 2 hónap múlva lesz egy műtét, ha sikerül, akkor sikerül, ha nem, akkor talán örökre vak marad.

- Szuper... mármint, hogy meg lehet műteni. Meg az is, hogy 2 hónapig nyugtod lesz miatta.

Az ajkamba harapva, szememet lesütve kaptam el róla a fejem.

- Csenge?!