- Csenge biztos jó ötlet oda menned? – kérdezte apa miközben aggódva vizslatott.

- Ez a legkevesebb, amit tehetek! – jelentettem ki.

- De hát az a fiú évek óta bántott téged – ellenkezett.

- Annak a fiúnak neve is van! Úgy hívják, hogy Zoli – villant meg a tekintetem.

- Rendben, akkor Zoli, de ez még nem teszi semmisé a tényt, hogy terrorizált téged!

- Ha nincs ő, akkor most én itt lennék veled szemben megerőszakolva! Neki köszönhetem, hogy nem lettem bemocskolva – suttogtam. – És most MIATTAM megvakult!

- Ne magadat hibáztasd. Megtehette volna, hogy utánad megy!

- Te ezt nem érted – ráztam meg a fejem és felálltam.

- Csenge – szólalt meg mögöttem Bence.

- Igen? – fordultam meg.

- Gyere, dumáljunk – intett a fejével a bejárati ajtó felé.

- Nem akarok dumálni, mert tudom, hogy mit akarsz te is! Hogy ne menjek be Zolihoz a kórházba – fakadtam ki.

- Igen azt akartam...

- Hát ne fáradj vele... úgyis be megyek! 18 vagyok már felnőtt!

- Efelől semmi kétségünk, de Csenge attól, hogy egyszer megmentett még nem lett egy csapásra a szőke herceg fehér lovon. Ne vakítson el az iránta érzett hála – nézett a szemembe.

- Én is nagyon jól tudom, hogy nem ő a mesebeli herceg, sokkal jobban hasonlít Damonre.

- Öhm... jó reggelt – köszönt ekkor Ian. – Rosszkor jöttem? – hordozta körbe a tekintetét és álmosan nézett ránk.

- Nem, dehogy. Én éppen indulni készültem. Velem tartasz? – kérdeztem.

- Hova megyünk? – kérdezte vissza miközben belekortyolt a kávéba, amit apa nyújtott felé az előbb.

- A kórházba. Zolihoz.

- Minek akarsz bemenni hozzá? Megalázott az egész iskola előtt – komorult el a tekintete.

- Azt hittem, hogy legalább te megértesz – kaptam fel a vizet azonnal.

- Én, megértelek, bűntudatod van, ez oké. Küldj egy csokor virágot, de minek akarsz személyesen odamenni? Nem akar látni, ezt te is tudod.

- Tartozom neki ennyivel!

- De ő nem kér belőled!

- Tisztába vagyok vele! Ahogy azzal is, hogy még mindig utál engem! – csattantam fel. – Én léptem – kaptam fel a táskám meg a kocsi kulcsot és kifelé indultam.

- Várj már – sietett utánam Bence.

- Nem kell kíséret – mondtam morcosan.

- Csak gondoltam szólok Ian ma haza megy. Nem akarsz elköszönni tőle? – kérdezte.

- Azt hittem, hogy még marad – biggyesztettem le a szám.

- Neki is van élete – mutatott rám.

- Tudom, csak... - kezdtem. – mindegy, megyek, el köszönök – indultam vissza a ház felé.

Ian az asztalnál ült, éppen reggelizett.

- Gyors voltál – vigyorgott rám.

- Bocs, hogy kiakadtam – motyogtam.

- Ugyan, nem gond – legyintett.

- De igen az! Soha nem hittem volna, hogy megemelem veled szemben a hangom, nem is értem mi jött rám – néztem a cipőmet folyamatosan.

- A barátok már csak ilyenek – érintette meg a karom mire felnézett.

- Barátok vagyunk? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.

- Hát persze!

- Akkor nem csak egy vagyok a millió rajongóid közül?

- Annál te több vagy – ölelt magához.

Szorosan viszonoztam az ölelését, fejemet a mellkasába temettem.

- Fogunk még találkozni? – kérdeztem halkan.

- Tuti, ha itt járok első dolgom lesz becsörtetni hozzád – ígérte.

- Akkor jó – mosolyodtam el.

- Aztán meg te is meglátogathatsz ám minket.

- Repülőre kéne ülnöm? – kerekedett ki a szemem.

- Attól tartok igen – nevette el magát.

- Hűha... hát akkor legközelebb találkozunk, ha itt jársz – mosolyogtam.

- Kár pedig gondoltam szívesen megnéznéd Mystic Fallsot élőben és élőben pózolhatsz Damon Salvatoréval. A kedvedért meg is borotválkozok – mosolygott.

- Tudod te, hogy mivel tudsz zsarolni – csóváltam meg a fejem mosolyogva.

- Kiismertelek – kacsintott rám.

Rámosolyogtam majd még egyszer megöleltem.

- Jó utat – suttogtam.

- Reménykedtem benne, hogy kikísérsz a reptérre – pillantott rám.

- Szeretném, de megígértem, hogy megyek...

- Nem tudsz később menni?

- Nem, sajnálom.

- Hát jó – sóhajtott fel majd magához vont egy újabb ölelésre. – Ne hagyd, hogy összetörje a szívedet – suttogta a fülembe.

- De én nem...

- Sose tudhatod. Vagy alig pár órája gondoltad volna, hogy most készülsz bemenni hozzá a kórházba? – érdeklődött mire az ajkamba haraptam.

- Az nem lenne helyes – motyogtam. – Szia és örülök, hogy megismerhettelek. Mintha nem is két nap lett volna.

- Mozgalmas két nap volt – mosolyodott el. – Szia, Csenge – puszilta meg a kézfejem.