A lelátón ültem, teljesen belefeledkezve a rajzolásba, fülemben fülhallgatóval. Az eleinte felismerhetetlen vonalak, mostanra egy arcot ábrázoltak, pontosabban Damon Salvatore arcát. Damon volt az én pasim, persze csak elméletben, gyakorlatban nehezebb lett volna, de jó volt azt képzelni, hogy van egy vámpír pasim, aki megvéd az iskola összes tanulójától. Hogy értsétek, miért mondom ezt, bemutatkozok. A nevem Balogh Csenge, nemrég töltöttem be a 18-at és végzős vagyok a Szent Bernadett gimnáziumba. Ide az olyan gyerekeket veszik fel, akik kiemelkedően teljesítenek valamiben. Magyarul az iskola csak azt nézi, hogy kikből tud pénzt csinálni, finoman fogalmazva. Én azért kerültem be, mert tehetségem van a rajzolásban és a festésben. Mások jók voltak különféle sportokban és így tovább. Mint minden iskolában itt sem hiányozhattak a klikkesedések. Voltak a kosaras srácok, meg a pomponlányok, voltak az okosok, akik minden versenyen részt vettek, akkor voltak az átlagosak, akiket mindenki kedvelt, voltak a nyomik és ott volt a kemény mag, a tipikus rosszfiúk bandája és voltam én az egyedülálló, aki nem tartozott sehova és ezért én lettem a célpont. Mindenki engem szekált, akkor, amikor csak lehetőségük volt rá. Igen még a nyomik is, de ők gondolom, azért mert féltek a többségtől. Vannak napok, amikor egyszerűen elengedem a fülem mellett a megjegyzéseket és vannak napok, amikor már egyetlen csúnya szótól sírva fakadok. Nem tudom, hogy ez milyen nap lesz. Eddig minden oké, ebédidő van és még senki nem kötött belém. Ez a részemről hatalmas nagy haladás. A fülesemben ekkor felcsendült Calvin Harris – Feel So Close című dala mire mosoly terült el az arcomon. Szívesen lettem volna Elena helyében, nem is tudja milyen szerencsés. Oké rengetegszer az életére törtek, de neki legalább voltak barátai és két vámpír is őt akarta, két piszok helyes vámpír. Lenéztem a Damonről készült rajzra és halkan sóhajtottam egyet. Bárcsak lenne olyan képességem, hogy éltre tudnám kelteni azokat, akiket lerajzoltam. Végig húztam az ujjaimat Damon arcán majd felpillantottam és ebben a pillanatban egy focilabda csapódott az arcomba. Hátrabicsaklott a fejem, tarkómat becsaptam a felettem lévő padba. Felkiáltottam az égető fájdalomtól, kezemet az orromhoz kaptam, míg a másikat a tarkómhoz. Vér cseppent a füzetemre, éppen Damon arcára. Sietve túrtam bele a táskámba egy zsebkendő után, de pechemre nem volt nálam. Kezemet az orromhoz szorítva felkaptam a füzetem és a táskám és sietve a lépcső felé indultam, de az utamat elállta egy izmos izzadságtól csillogó fedetlen mellkas. Lefagytam és felemeltem a fejem, hogy megnézzem ki áll az utamba. Mikor a tekintetem találkozott a jegeskék szempárral, éreztem, hogy elönt a düh. Tudhattam volna, hogy Szatmári Zoltán ilyen szívtelen, hogy fejbe rúgjon egy labdával. Farkasszemet néztünk, egyikünk se szólt, aztán ő fintorogva megrántotta a fülesem, mire az kiesett.

- Te magadnak keresed a bajt?

Döbbenten meredtem rá.

- Ne bámulj így! – mordult rám.

- Te rúgtál fejbe, szóval ne neked álljon feljebb. – motyogtam.

- Ha nem dugtad volna be a füled, akkor tudnád, mondtam, hogy vigyázz. – mosolyodott el gúnyosan.

- Tök mindegy, félre tudnál állni? – kérdeztem.

- Nem, nem terveztem. Ez mi? – nyúlt a füzetem után.

- Ne merészeld! – rántottam el és a lendülettől hátra estem volna, ha nem kap el.

- Ez csak egy füzet. – nevetett.

- Nem, nem csak egy füzet! – jelentettem ki és elrántottam a kezem.

- Kíváncsivá tettél. – tépte ki a kezemből és belelapozott. – A helyedben elmennék a gyengélkedőre. – vettette oda miközben kényelmesen elterpeszkedett a padon és belelapozott a füzetembe.

- Ad vissza! – kértem utána nyúlva.

- Mit vagy úgy oda? – nézett fel rám. – Ilyet bárhol látok. – bökött egy rajzomra, ami egy vérfarkast ábrázolt. – Látom, csíped a természetfelettit.

Tehetetlenül néztem le Zolira, szemem előtt pontok kezdtek táncolni, a fájdalom erősödött a tarkómon. A szemem sarkából észrevettem, hogy népes tömeg gyűlt össze a pályán és mindenki minket nézett. Visszanéztem Zolira, aki még mindig a füzetemet tanulmányozta, arcán egyre szélesebb mosollyal, ahogy a képregényemet nézte, amit egyik éjjel írtam felindulásból. Rólam szólt és Damonről, ahogy mindenkin bosszút áll, aki bántott engem aztán vámpírrá változtat és örökre együtt maradunk.

- Rosszul vagyok! – szólaltam meg aztán minden sötét lett.

A gyengélkedőn ébredtem fel, hideg vizes borogatással a homlokomon. Pislogtam párat, míg a látásom ki nem tisztult, aztán fintorogva felültem.

- Végre már, hogy magadhoz tértél. Csúnya ütést kaptál. – köszöntött a doki, aki amúgy egy 25 éves srác volt.

Ha valamiért is örültem a gyengélkedőnek az csak miatta van. Ő legalább mindig kedves velem.

- Gondolom, ha elájultam. – motyogtam.

- Ezt nyomd oda. – adott a kezembe egy adag rongyba csomagolt jeget.

A tarkómhoz nyomtam és fintorogtam.

- Meddig voltam kiütve? – kérdeztem.

- 10 percig. – válaszolta miközben csokit nyomott a számba, amit készségesen megrágtam. – Mi történt?

- Csak a szokásos. – motyogtam és lesütöttem a szemem, hogy ne lássa a könnyeimet.

- Csenge! – tette a kezét a vállamra.

- Ne, semmi bajom, tényleg! – bizonygattam ám a hangom elcsuklott.

- Hé, nézz rám! – kérte és megemelte a fejem.

- Mi a baj velem? – kérdeztem elkeseredetten.

- Semmi, az égvilágon semmi! – jelentette ki.

- Na, persze. Akkor mégis, hogy lehet, hogy megint itt vagyok? Hogy lehet, hogy a lelátón fejbe rúgtak egy labdával, majd az iskola legnagyobb seggfeje belenézett a füzetembe és gúnyolódott velem? – sírtam el magam.

- Zoli?

- Az! – sziszegtem.

- Annyi emberség volt benne, hogy idehozzon téged miután állítása szerint, egyszer csak ráestél. – idézte.

- Bárcsak csontja tört volna. – motyogtam.

- Velük szemben miért nem vagy ilyen bátor?

- Nem tudom. – ráztam meg a fejem. – Órára kell mennem. – másztam le az ágyról.

- Biztos? Nem akarsz inkább hazamenni? – kérdezte megfogva a könyököm miután kissé megszédültem.

- Biztos. – jelenttetem ki. – Hol a táskám? – fordultam körbe.

- Táskád? – kérdezte vissza értetlenül.

- Nálam volt a táskám mikor... - kezdtem, aztán elhallgattam. – Én megölöm! – csikorgattam a fogam és Szabi kezébe nyomtam a jeget.

- Csenge, nem kéne! – kezdte, de addigra már kirontottam a gyengélkedőről és átrohantam a suli épületébe.

Az ajtó visszhangot vert a kihalt aulában, a portás szúrós szemekkel nézett rám, de jelen pillanatban magasról leszartam őt. Felszaladtam a másodikra és jobbra fordulva halálra vált arccal fagytam le. A rajzaim, az összes rajzom közszemlére lett téve. Bármerre néztem a képregényem nézett vissza rám. Könnyek peregtek végig az arcomon, kezem ökölbe szorult. Nem tudtam mit tegyek, tomboljak vagy sírva elrohanjak.

- Balogh kisasszony miért nem van órán? – hallottam az igazgató éles hangját.

- Én... én. – dadogtam, próbálva valami értelmeset kinyögni.

- Mi van magával? Miért véres a ruhája? – kérte számon rajtam, amikor megkerülve elém állt.

- Vérzett az orrom.

- Csak úgy magától eleredt? Ugye nem megint diákcsíny áldozata lett?

- Miért lepődik meg ezen igazgatónő? – kérdeztem csüggedten. – Ez is az ő műve. – suttogtam a képregényemre nézve.

- Nézze Balogh kisasszony, ez így nem mehet tovább, kénytelen leszek szólni a szüleinek. Ez már nem játék, kérem, mondja meg, hogy ki tett ezt! – vágta csípőre a kezét.

- Számít bármit is?

- Persze, hogy számít! Intézkedni fogunk, hogy a jövőben ne fordulhasson elő ilyesmi! Már akkor kellett volna, amikor elkezdődött ez az egész. – morogta.

- Akkor csak még inkább rám fognak szállni, ha árulkodok. – suttogtam.

- Balogh maga fél attól, aki ezt tette? Mondja el, ebben az iskolában nem tűrjük az erőszakot!

- Nem erőszak volt. – suttogtam. – Csak a focilabda...

- Na, jó, mondja meg, hogy ki az! Ha azt akarja, hogy ennek vége legyen, akkor elmondja!

Tudtam, hogy nem lenne szabad, hagynom kéne, hogy minden úgy menjen tovább, ahogy eddig, de nem tudtam hallgatni. Zoli eltalálta a legérzékenyebb pontomat, nem úszhatja ezt meg! Végig hordoztam a tekintetem a folyosón, meg a suliboxokon aztán igazgatónő felé fordultam.

- Zoli volt az. Szatmári Zoli.