Egy lágy viola hajnalon
ketten ültünk a padon.
Te néztél, én csevegtem,
zavaromat lepleztem.

Rám meglepően hatott,
hogy érdeklek egy ilyen fiút,
(hírhedt voltál, te is tudod)
aki velem akart épp randevút.

Szerelmed hírtelen tört elő,
gyors volt és meglepő,
mint Polaroidon a színek,
könnyű vágyaid előtűntek.

Közös epekedésünk soha
nem kötött minket gúzsba,
nem volt hervadó ígéret,
sem szemrehányó tekintet.

Ha felém jártál, benéztél,
párás-fülledten öleltél.
De féktelen volt a lelked,
mint a messzefutó rétek.

Tudom, valahol rám vársz,
ahogy régen, készen állsz,
hogy felkerülhessen újra
szenvedélyünk a Polaroidra.