Úgy még sose féltem

mint akkor.

Vétket vallani jöttem,

álltál az ajtóban, rám

vártál

éppen. Ha odadobnám

mindenem, meg tudnál

bocsátani

énnekem? Valamit mondjál!

Nem könnyítetted a lelkem

hagytad,

hogy eleget szenvedjen,

néztél a kék szemeiddel

vádlón,

küszködtél a könnyeiddel.

Tudtam, hogy mennem

kell majd,

rám szükséged nincsen,

tudtam, utoljára látlak,

hiába

emészt fel a bánat,

nekem megbocsájtás

nincsen.

Semmilyen újrajátszás,

már döntöttél rólunk

kincsem.

Nincsen jövőnk, és immár múltunk

sincsen...