Vasárnap reggel,

lábad köré tekeredve

a fehér takaró,

olyan, mint a hó,

fekszel az ágyamban,

az éjjeli mámorban,

úszunk még mind a ketten,

te tetted, vagy én tettem,

mindegy, de élveztem

és nem kérdeztem.

Simogatóan érint,

csupasz bőrömön siklik

tovább a kezed,

tenyered szorít,

tovább bolondít

az érzés, az éjjel,

nélkülem ne menj el,

megyek veled a végtelenbe,

együtt a képtelenbe,

a képtelen érzelmekbe.

Evezz be velem

a szerelem mély tengerébe,

a sötét mélység vizébe.

Hagyd, hogy elragadjon

az érzés, ami nagyon

eleven és vibrál,

hogy megkaptál.

Telj be velem,

ezen éjjelen,

tedd meg nekem,

hogyha kérem,

simuljunk össze,

egy éjjel és örökre,

ne férjen közénk

senki és semmi

együtt legyünk,

együtt szálljunk

tovább a végtelen

csillagok közti fekete égen.

Hagyd, hogy égjem,

hagyd, hogy a lángod

elérjen,

egészen felemésszen,

hagyd, hogy átjárja testem,

felfalja egészben a lelkem.

Hagyom, hogy megtedd velem,

amit kérsz, s te nekem

amit kérek,

mindig legyen

egy kedves szó egy ölelés,

a fortyogó körítés:

a testiség.

A lelkedet vágyom,

de a tested kívánom,

bújj belém, légy enyém

egyetlen ezen a világon.

Bújj belém, légy enyém

túl a fantáziámon!