Kibomlottam, szárnyra keltem,

éjnek éjén lepke lettem,

vonz a hold nagy tányérja

a sötétségben világítva,

elindulok a messzeségbe,

megnézni, vajh' elérem-e?

Szárnyam félve rebben,

hímpor száll körülöttem.

A fehér por leszóródik

egy fűszálra telepedik,

mint a púder a szép lányra

finom makeup az arcára.

Testem remeg, a szélben

megyek, megyek, hogy elérjem,

elérjem a hold testét,

érezhessem ölelését.

Megyek, megyek nem bánom,

karcol az ág, legalább három

helyen szakad át a szárnyam

de nem kímélem magam,

oda kell jutnom, oda fel

a hold vonz, ő a minden

ami nekem kell. Ilyen

szerelmet még nem látott az ég,

fekete semmi teste borul

körém, sem fa, sem bokor

nincs mellettem, a semmibe

szállok, fel a végtelenbe.

Síri a csend körülöttem,

hova megyek, honnan jöttem,

nem számít, csak azt akarom,

hogy elérjem, oda kell jutnom.

Akarom, hogy eggyé váljunk,

ne legyen, hogy te meg én,

kráter leszek a felszínén,

odaérek, elporladok,

odaleszek, ha rá szállok,

elemészt a saját szerelmem,

a fénye iránti vágyam végtelen,

ez a mindenem, a lelkemben

sajdul, hogy együtt legyél velem.

A lepke én vagyok a hold meg te,

elmerülök a fényedbe, örökre...