Szürke takaróját magára húzta a világ,

zöld, sárga ruhát öltöttek körülöttem a fák,

csupasz sötét ágak merednek fel az égre

mint vádló, csontos ujjak, fel a fellegekre,

a felhők bánatosan lejjebb hullnak, betakarnak,

néhány esőcseppet magukból fájón kicsavarnak,

az esőcseppek kibomlanak, elengedik

felhő-anyjuk szertő, ölelő kebelét,

hullanak a végtelenbe egy röpke életért,

földet érnek, vagy vízbe hullnak,

egy rozsda levélről legurulnak;

a szél felkap egy bánatos levelet,

mit unatkozva tovagörget,

eső áztatta avar szőnyegen

fekszem egyedül, csöndesen.

Az ősz szomorú szépsége megrészegít,

belesajdul a szívem, hogy nem vagy itt...