Hallgatom a várost éjszaka,

nem csöndes, van zaja,

beszűrődik az ablakon,

egy kutya ugat valahol

hangosan vakkantva,

hogy gazdája meghallja.

Vijjog egy mentő sietve

valakinek ettől függ élete,

az ablak alatti motor zúgása

a mentő zaját felváltja.

Hova indulhat ilyen későn,

tán szerelméhez siet érzőn?

Én is akarok vele menni,

talán innen menekülni.

A kérdés, mit az előbb feltettem,

itt lebeg bent a semmiben.

A szobádban súlyos a csend,

szád nem mozdul, nem felel...

A térről valaki hangosan szól,

reszelősen az elfogyott bortól,

élesen mérges hang válaszol rá:

„Hol a francba voltál? Későre jár!"

A férfi valami pardont dörmög,

felesége csak magában dühöng.

Dohányfüst szagát érzem,

fent valaki kiment éppen

rágyújtani, álmot űzni,

vagy talán épp azt keresni.

Forró nyári éjszakán a hangos

város mégis mély magányt hoz.

Feléd fordulok, nézem ahogy lélegzel,

én meg küszködöm a könnyekkel.

Mondd, mi volt ma közöttünk,

megint átkozottul összevesztünk

valami hülyeségen, valami semmin,

szerelmünk lassan elmúló roncsain.

Halkan annyit kérdeztem: Szeretsz?

de a kérdésre még mindig nem felelsz.

A hallgatásod súlyos és mély,

sötét, mint a holdtalan éj.

A szád nem nyílik, nem szól,

csak a város zaja válaszol.