- Beszélni szeretnék önnel. Nem akarom bántani sem önt, sem a lányát, se senkit. De szükségem van valakire ebben a városban, akiben megbízhatok.

- Sajnálom, nem leszek olyan bolond, hogy behívok egy vámpírt a lakásomba.

A nő ránk zárta az ajtót, mi anyával pedig összenéztünk és gúnyosan elmosolyodtunk. Akkor következzék a manipuláció.

- Akkor gondolom semmit nem akar tudni Scarlett Reyesről.

Az ajtó ismét kinyílt, a nő pedig szigorú tekintettel nézett ránk.

- Mit tudnak Scatlettről?

- Ismertük őt - mondtam - Illetve én nem, de anyám igen.

A boszorkány latolgatta az esélyeit, és végül úgy döntött, beenged minket a lakásába, ami kívülről csak egy egyszerű fehér falú ház, belülről azonban egy igazi varázslótanya. Mindenhol növények, ládák, üvegcsék és érdekes tárgyak voltak, akárcsak a biológiateremben. Csak ezúttal sokkal több volt a mágiával kapcsolatos tárgy, mint az állati maradék.

A nő bevezetett minket a konyhába és töltött nekünk egy kis teát. Anyával egyszerre ittunk bele és egyszerre köptük is ki. Fuldokolva támaszkodtunk rá az asztalra, már épp azon voltunk, hogy felállunk és egyszerre támadjuk meg a boszorkányt, amikor is mentegetőzve nevetgélni kezdett.

- Bocsánat, elfelejtettem, hogy vasfűvel készítem a teát. Hadd készítsek egy újat.

Miközben teát ittunk anyám mesélni kezdett arról hogyan ismerkedett meg Scarlett Reyessel, akinek Evie anyja, Eloise, az ükunokája. Olyan történet volt ez, amelyet még én sem hallottam teljes egészében. Minden akkor kezdődött, amikor apám 1852-ben Gartownba érkezett, mint az akkori városvezetés egyik családtagja. Az akkori polgármester unokabátyjának állította magát, fiatal és helyes férfi volt, amikor megismerkedett anyámmal - aki akkor huszonkét esztendős volt - könnyedén az ujjai köré tudta őt csavarni. Bár arra nem számított, hogy ő is halálosan beleszeret az anyámba. Mielőtt még teherbe esett volna velem megtudta apám titkát, miszerint egy vámpír, már akkor eldöntötték, hogy anyámat is át fogja változtatni. És ekkor jött képbe a város szélén élő titokzatos nő, Scarlett Reyes. A boszorkány megtette azt a szívességet a szüleimnek, hogy készített nekik két varázserejű gyűrűt, amely olyan hatalommal bír, mint az apámé. Azonban ennek ára volt, amikor egy csapat városi ember rájött, hogy Scarlett egy boszorkány és máglyára akarták őt vinni, akkor apámnak segítenie kellett abban, hogy megvédje őt.

Scarlett életben maradt, de elmenekült a városból. És amikor a születésem után apám vámpírrá változtatta anyámat mindketten hordani kezdték a gyűrűt, hogy az megvédje őket a napfénytől. Apám régi gyűrűjét nekem rakták félre, hogyha egy napon én is vámpírrá változnék engem is meg tudjanak majd védeni.

Én sosem láttam Scarlettet, viszont híreket hallottunk róla anyámmal azután, hogy mi is elmenekültünk Gartownból. Született egy lánya, de őt és sok más boszorkányt elkaptak és máglyán elégettek. Azonban a Reyes vérvonal tovább élt Scarlett lányában Vivianban. A boszorkányság lány gyermekről lány gyermekre szállt, anyám pedig elárult Eloise-nak egy olyan dolgot, amire a boszorkány már régóta keresi a választ. Hogy hol halt meg Scarlett.

- Messze Gartowntól, Montanában. Egy bizonyos Medve-hegynél, ott található a boszorkánytemető. De mondd csak, ez miért fontos neked?

- Kapcsolatba akarok lépni vele.

- Scarlettel? - kérdeztem csodálkozva.

- Igen - bólintott Eloise. - Lenne néhány dolog, amit örülnék, ha elárulna.

- És ez lehetséges? Mármint, hogy beszélj egy halott boszorkánnyal?

- Vámpír vagy, nem jöttél még rá, hogy minden lehetséges ezen a világon? - mosolyodott el gúnyosan a boszorkány és a konyha bejárata felé vette az irányt. Evie megérkezett, tágra nyílt szemekkel nézett bennünket.

- Anya! Ők vámpírok! Beengedted őket a házba?!

- Tudom, hogy vámpírok és igen, beengedtem őket.

- Nekem még lenne egy kis megbeszélnivalóm veled - nézett anyám Eloisra. - Esther, te addig menj el valamerre ezzel a fiatal boszorkával.

- Mégis hova?

- Evie, vidd fel a szobádba! - intette őt az anyja.

- De anya...

- Vidd fel!

Evie mérgesen összehúzta a szemét és intett nekem, hogy kövessem. Mielőtt még utána mentem volna hátra fordultam, hogy felvegyem a szemkontaktust anyámmal. Egy szót se szólt, mégis értettem mit akar.

Anyám és az anyaboszorkány beszélgetni kezdtek, ha szerettem volna odafent is kihallgathattam volna miről, de nem tettem, mert biztos voltam benne, hogy utána anya úgyis elmondja.

Evienek nem tetszett, hogy az anyáink összehoztak minket, felvezetett ugyan a lépcsőn egészen a szobájáig, de nem úgy tűnt, mint aki beszélgetést akar kezdeményezni velem.

- Menő - böktem meg egy polcon pihenő üvegcsét, amiben rózsaszín kristálydarabok voltak.

- Ahhoz ne nyúlj hozzá! - szólt rám Evie. - Semmihez ne nyúlj hozzá.

- Bocsánat - tettem fel a kezem és érdeklődve összehúztam a szemem. - De mégis mi ez? Milyen kristály?

- Ásvány - javított ki Evie és belátva, hogy nem fogom békén hagyni odalépett hozzám és leemelte az üvegcsét a polcról. - Thulit.

- Ezzel nem mondtál sokat.

- Akkor meg minek kérdezősködsz?

- Mert érdekel. Nagyon sok érdekes dolog van itt.

És valóban, a fiatal boszorkány szobája felér egy természettudományi múzeummal. Mindenhol kristályok, növények és olyan dolgok, amikről sejtésem sincs, hogy micsodák.

- A thulit alapjába véve egy gyógyító hatású kristály, hát, ha még megtoldjuk egy kis mágiával - mondta titokzatosan. - Ha a megfelelő bűbájt használjuk rá, akkor olyan hatása is lehet, mint a vámpírvérnek.

- Ohó, az azért nem semmi - biccentettem elismerően és levettem valami mást a polcról. - És ez mi?

- Farkasölő sisakvirág - válaszolta Evie, pedig látta rajtam, hogy pontosan tudom mi az.

- Csak nem vérfarkasok járkálnak Gartown városában? - húztam gúnyos mosolyra a szám.

- Jelenleg nem, de jártak már erre.

- Úgy hallottam kihaló félben vannak, egyre csak fogyatkoznak.

- Ellenben ti, egyre csak szaporodtok - nézett rám Evie és összehúzta a szemét. - Mondd csak, ha átváltoztattok valakit vámpírrá, akkor azt miért teszitek?

- Ennek több oka is lehet - tettem vissza a csomóba kötött farkasölő növényt a polcra. - A leggyakoribb az, hogy szeretünk valakit, és azt akarjuk, hogy velünk legyen az örökkévalóságig. De az is megtörténhet, hogy szimplán csak unatkozunk.

- Undorító szörnyetegek vagytok egytől egyig.

- Miért mondod ezt? Mégis mi bajod van neked meg az anyádnak a vámpírokkal? Épp egy vámpírnak, történetesen az apámnak köszönhetitek, hogy Scarlett megmenekült, és hogy a vérvonalatok nem halt ki.

- De ugyanakkor egy vámpír ölte meg az apámat.

- Sajnálom. Ezt nem tudtam.

- Kérlek ne gyere ezzel az együttérző szöveggel, hogy átérzed a fájdalmam. A te apád vámpír.

- Volt - vágtam rá. - Vámpír volt. De meghalt. A szemem láttára ölték meg.

- Oh - biccentett kínosan és leült az ágyra. - Akkor úgy látszik tényleg egy cipőben járunk.

- A vámpír, aki megölte apádat még mindig a városban van? - kérdeztem és leültem az ágyra Evie mellé.

- Igen.

- Ellene védekeztek vasfűvel.

- Talált, süllyedt.

- De mégis ki az?

- Én nem fogom elárulni. Talán majd az anyám a tiednek igen.

Meg kell hagyni elég felhősen kezdődött a kapcsolatunk Evie-vel - meg akartam ölni az iskola lánymosdójában - azonban ezalatt a délután alatt egy kicsit jobban megnyíltunk a másiknak és ez megadta a kezdőlöketet egy barátság felé. Barátság, ráadásul igazi.

Evie még mindig ellenszenvesen viselkedik egy csöppet, de attól még megengedte, hogy belátást nyerjek az igéskönyvébe - amit tanórák alatt olyan nagy beleéléssel olvasgat - és megmutogatta a kristályait és a boszorkányos, mágiás tárgyait is.

- Ebben az igéskönyvben még kezdő varázslatok vannak. Gyertyagyújtás, toll lebegtetés - magyarázta Evie. - Valamint azok az ásványok, növények és ehhez hasonló dolgok, amikkel a leggyakrabban találkozhat az ember lánya, ha boszorkány.

- Érdekes - bólogattam. - Ezek szerint te még kezdő boszorkány vagy.

- Igen, de ne hidd azt, hogy könnyen elbánsz velem. Tapasztalhattad már mire vagyok képes.

- Én viszont még semmit nem mutattam meg magamból - mosolyodtam el. - De ne harcoljunk. Ha anyáink szövetséget kötnek nekünk is jóban kell lennünk.

A fiatal boszorkány egy unott nézéssel jutalmazta meg a beszédem, nekem pedig nevetnem kellett ezen az üveges tekinteten. Evie személyisége hasonlít az enyémre, csak sokkal zárkózottabb, rejtelmesebb és... Varázslatosabb.

Egy idő után meguntuk egymás társaságát, miután befejeztem egy történetet arról hogyan szorítottam sarokba egy boszorkányt még akkor, amikor Brazíliában éltem, kimentünk a szobájából és elindultunk le a lépcsőn.

- A vérét adja, és onnantól neked kell cselekedned - ez volt az első dolog, amit meghallottam anya és Eloise párbeszédéből. Ezt a mondatot anyám mondta, és nem tudtam mire vélni. Ráadásul mikor meghallotta, hogy megérkeztem az emeletről abbahagyta a beszédet. - Megismétlem, hogy nem kötelező, de azért én szívesen együttműködnék veled. És ne feledd, te is ugyanúgy számíthatsz az én segítségemre.