A zötyögő busz ablakának támasztottam a fejem és miközben az egymással versengő esőcseppeket bámultam csak azon tudtam gondolni, hogy mégis mi vár rám. A jármű éles kanyarokat vetett a csúszós aszfalton, a fejem pedig rendre beütődött, úgyhogy nem tudtam koncentrálni és gondolkodni. Mellettem ült anyám, aki unottan lapozgatott egy magazint, amit a buszmegállóban sóztak ránk. Miatta csinálok mindent. Miatta és apám miatt, mert ő is ezt szeretné.

A család szent, nekem annyira, hogy képes voltam visszatérni a világkörüli utamról, a mesés Las Vegasból Észak-Kalifornia egyik eldugott sarkába, ahol mostantól anyával élni fogok. Nem olyan idegen ez a hely, itt születtem, csakhogy bizonyos dolgok miatt el kellett költöznünk – de mondhatjuk úgy is, hogy menekülnünk – szóval ezer éve nem voltam itt. De tényleg.

Gartown az én szülővárosom, egyszerre voltam izgatott és egyszerre rettegtem a visszatérés miatt, bizonyára minden megváltozott én pedig fel se fogok ismerni semmit. A telefonom haszontalan számomra, ezen a tekervényes úton a nagy fák között nincs térerő. A telefon, micsoda találmány, hihetetlen mennyit fejlődött a technika a születésem óta. Senki sem gondolta volna, hogy egy ilyen élet vár ránk a jövőben.

– Esther – szólított meg anya, ezzel végleg megakadályozva azt, hogy elmélkedni tudjak a rám váró időszakról.

– Hm? – pillantottam rá féloldalasan.

– Mindjárt ott vagyunk.

– Érzem – bólintottam kelletlenül. – Az a kellemetlen érzés, ami akkor honolt bennem, amikor szekérrel jöttünk el innen visszatért. Végig kúszik a gerincemen és nem hagy nyugodni.

– Tudom, hogy nem kellemes, de idővel megszokod majd. Nekem is borzasztó rossz volt, amikor a ház miatt visszajöttem.

– Ugye megnézzük apa sírját? – kérdeztem miközben felhúztam a térdem a mellkasomhoz.

– Megnézzük – simította meg a karamellszőke hajam anya mosolyogva.

Amikor elsuhantunk az „Üdvözöljük Gartown-ban!" tábla mellett tudtam, hogy már nincs visszaút. Végig viszem, amire vállalkoztam, anyáért, apáért, a családért, és talán egy kicsit magamért is.

A fehér busz megállt a város szélén lévő megállóban, az üléseken pihenő emberek pedig rögtön szedelőzködni kezdtek. Örültem, hogy megszabadulok a nőtől, aki a fél utat végig telefonálta és csak arról tudott panaszkodni, hogy a férjének székrekedése volt és hogy azért kellett elmennie a nagyvárosba, hogy vegyen neki gyógyszert, mert az itteni gyógyszertárban nem volt. Na meg attól a pasastól, aki elaludt, de álmában dünnyögött és sóhajtozott. Ezeket senki nem hallotta csak én, meg persze az anyám, de őt már teljesen hidegen hagyja az ilyesmi, csak akkor hallgatózik, ha muszáj.

Miután anya kiengedett a belső ülésről levettem a táskáinkat a fejünk felől és el is indultam az ajtó felé. Az eső itt már nem esett, de a talaj nedves volt a viharfelhők pedig ellepték az eget. A barna nadrágomat és a sötétzöld kabátomat találtam a legkényelmesebbnek az utazáshoz, ráadásul igazán erdei hangulata volt, szóval úgy gondoltam miért is ne vehetném fel. Felvettem a baseball sapkám is, így pedig kellően eltakartam az arcom az emberek elől. Jöhetnék azzal a szöveggel, hogy úgyse érdekeltem senkit, de ez nem így volt, mert ahogy anyámmal egyre beljebb haladtunk a városban, úgy egyre több ember nézett utánunk. Újak vagyunk itt, ez pedig a legtöbb embernek feltűnt, csak remélni mertem, hogy nem jön oda hozzánk senki és nem kell kínos beszélgetéseket folytatnom. Gyűlölöm az embereket.

– Minden olyan más lett – suttogtam anyának és tátott szájjal felnéztem a mellettünk lévő templomra.

Amikor utoljára láttam a nők terebélyes ruhákban igyekeztek a lépcső felé, a kúpos tető csúcsán pedig tisztán fénylett a színarany kereszt. Mára egy kopott falú, inkább múzeumként üzemelő épület volt csupán, aminek legszebb része a lépcső melletti virágágyás volt.

Ahogy tovább mentünk megláttam egy épületet, amiről pontosan tudtam, hogy micsoda. Régen ez volt az iskola, ide jártam a barátaimmal és mosolyogva ugrottam apám karjaiba, aki elvitt a kocsmába Rosalyn-hoz, hogy igyunk egy kis meggylevet, utána pedig hazamentünk anyához. De szép idők is voltak, kis tudatlan voltam, sejtelmem sem volt arról kik is a szüleim valójában.

Akaratlanul is elérzékenyültem, emlékek százai cikáztak a fejemben, kísértő hangok suttogtak a fülembe és úgy éreztem mindjárt felrobbanok.

Anyám szorítását éreztem meg a kezemen, segíteni próbált és sikerrel is járt, mert megnyugodtam. Vettem egy mély levegőt és a baseball sapkámat egy kicsit feljebb csúsztatva a fejemen tovább indultam az úton. A barna táskámon összeütköztek a kitűzők, így minden lépésem után halk összekoccanó hangokat hallattak. A város olyan csendes volt, hogy ez még egy embernek is túl hangos, nemhogy nekem.

– Nézd csak édesem. Ott van a ház, ahol megszülettél. A ház, ahol mindenünk van. Ami minket illet, és amit erőszakkal vettek el tőlünk – mutatott anyám a távolba én pedig követtem a tekintetét. És valóban.

Kissé arrébb a várostól, egy utca végén van egy hatalmas fehér ház, nagy kerttel és kerítéssel elkerítve. Gombóc szökött a torkomba, ugyanis nem sokáig láttam magam előtt ezt az énjét a háznak. Mintha csak hirtelen idő utaztunk volna egyet, láttam magam előtt a kertből kigördülő szekereket, amit lovak húztak. Két nő bujkál a szekérre pakolt ládák és pokrócok között. Egy anya és egy kislány. Egy tizenöt éves kislány, akinek könny áztatja arcát és csak homályosan látja az egyre csak távolodó otthonát. A szeme láttára ölték meg az apját, látta ahogy az erek kidagadnak a nyakán, az arcán, a bőre pedig kiszárad és kifehéredik.

– Esther! – rántott vissza a valóságba anya.

– Megyek már – mondtam halkan és elkaptam a fejem a házról. Megrázó élmény volt újra látni pedig, ha véghez akarom vinni, amiért itt vagyok akkor be is kell lépnem majd az ajtón. Az pedig nem lesz piskóta.

Anyám, amikor kitalálta és eltervezte, hogy hogyan is fogunk visszaköltözni Gartownba egy olyan ház mellett döntött, ami teljesen megfelel egy anyának és a lányának, akik hosszú távollét és utazások után visszatérnek szülőhazájukba. Csak semmi feltűnés, egyszerű emberek vagyunk, akik próbálnak új életet kezdeni. Meg néhányat elvenni, de az részletkérdés.

A kis apartman fehér ajtaja hangosan nyikorogva kinyílt. Mielőtt beléptem volna a küszöbön megtorpantam és ijedten anyára néztem.

– Ne aggódj, ez a mi házunk. Nyugodtan bejöhetsz.

A lakás talán már túlzottan feltűnésmentes és unalmas. Sima barna padló, fehér és bézs falak, néhol régi bútorok és büdös függönyök az ablakokra aggasztva. Az egész lakást átjárta a dohos szag, undorodva indultam meg a lépcső felé, hogy felfedező túrát tegyek, de anyám elállta az utam.

– Idelent van a konyha, a nappali és a fürdő, odafent pedig a két szobánk. Ennyi a lakás, de pont megfelel nekünk nemde?

– De igen – bólintottam és kikerülve anyát felléptem az első lépcsőfokra. Ezt a mozdulatsort egy hangos nyikorgás kísérte. – Na akkor vajon mi öregebb? Én vagy a ház?

Anyám halkan felnevetett és intett a kezével, hogy menjek fel nyugodtan, addig ő is belekezd a pakolásba.

Az emeleten valóban nem volt más, csak két szoba, nekem pedig arra esett a választásom, aminek az ablaka nem az utcára, hanem a házunk mögött lévő erdőre néz. Igen, a házunk mögött már csak egy erdő van, lehet gyakran eljárok majd arrafele sétálni. Vagy vadászni, ha egy kis emberbarát étrendre vágyom. De nem, én nem vagyok képes követni Poe barátom étrendjét, hihetetlen, hogy nyúl és pocokvéren él.

A szobám szinte teljesen üres, van egy nagy fehér keretes ágy, egy szekrény, egy nagy tükör és egy szék a sarokban. Összeráncolt homlokkal forgolódtam a szobámban, de végül úgy voltam vele, hogy hiába nézem, akkor sem fog olyan látványt nyújtani, mint a Dubai luxushotel, ahol jártam.

Háton fekve végig terültem az ágyon és szuggerálni kezdtem a plafont. Semmi különös, csak egy fehér, unalmas és lehangoló plafon. Tudom, hogy sokkal komolyabb dolgom van ebben a városban, de nem engedhetem meg magamnak, hogy egy ilyen szobában, éljek, úgyhogy kénytelen leszek otthonosabbá tenni egy kicsit. Már amennyire egy vámpír otthonosan tudja érezni magát bárhol is.

És itt is lennék a legújabb könyvemmel, remélem tetszeni fog nektek. Kommenteljetek bátran, sokkal többet jelent nekem, mint a vote-ok, vagy a megtekintések! 💟💟💟