Ahogy az első hópelyhek megérintették az arcomat, megálltam a fenyőfák között, és mély levegőt vettem. A hideg, tiszta levegő csípte az orromat, és a friss hó illata betöltötte a világot. A kis domboldal, ahonnan lefelé néztem Felix családjának házára, úgy festett, mintha egy karácsonyi képeslap elevenedett volna meg. A meleg fények az ablakokból kiszűrődtek, és a tetőn vastagon megült hó csillogott a holdfényben.

– Miről álmodozol, Kislány? – hallottam Felix hangját mögöttem. – Remélem, hogy rólam.

Felé fordultam, és már megint ott volt az a magabiztos mosoly az arcán, amit egyszerre imádtam és utáltam. Egy pufi, fekete kabátot viselt, a feje tetején pedig a szokásos, kissé kócos hajával. Mintha a havazás is csak egy lehetőség lett volna neki, hogy még jobban nézzen ki.

– Nem álmodozom, csak élvezem a látványt – mondtam, megpróbálva nem elpirulni, ahogy közelebb lépett hozzám.

– Hát, ha mégis rólam álmodozol, csak szólj – Felix kacsintott egyet, és a szokásos vigyora most is ott ült az arcán.

– Te tényleg képes vagy minden pillanatot tönkretenni egy ilyen beszólással? – sóhajtottam, de éreztem, hogy a szám sarkában ott bujkál egy mosoly. – Egoista.

Felix felnevetett, aztán közelebb húzódott, és átkarolta a derekamat. Az érintése meleg volt a kabáton keresztül is, és mielőtt tiltakozhattam volna, az ajkai lágyan érintették a homlokomat.

– Ezt nem lehet tönkretenni, Kislány – suttogta, aztán elengedett, mintha mi sem történt volna.

A szívem őrült tempóban kalapált. Mindig ezt csinálja. Tudja, hogyan hozzon zavarba egyetlen mozdulattal vagy egy mondattal, én pedig egyszerre akartam elbújni és megcsókolni.

– Gyere, Aurora vár minket! – szólt rám, miközben elindult a ház felé.

Aurora! Az apró kis energiabomba, aki valószínűleg a világ legcukibb gyereke volt. Mikor nyáron először találkoztam vele, azonnal megtaláltuk a közös hangot, mintha mindig is ismert volna. Mostanra olyan lett, mintha a saját kishúgom lenne.

Ahogy beléptünk a házba, az ajtóból már hallottam a nevetését. Aurora a nappali közepén ugrált, miközben egy hatalmas plüss rénszarvast tartott a kezében. A karácsonyfa már majdnem teljesen feldíszítve állt mellette, csak a csúcsdísz hiányzott.

– Luna! – kiáltott fel, amikor meglátott. A rénszarvast félredobta, és szinte nekem szaladt.

– Szia, csöppségem! – hajoltam le, hogy megöleljem. A karjai meglepően erősen fonódtak körém.

– Már vártunk! Segítesz feltenni a csúcsdíszt? Felix azt mondta, nem elég magas hozzá! – mondta csillogó szemekkel.

Felix erre csak a szemét forgatta.

– Nem mondtam, hogy nem vagyok elég magas, csak hogy... nem értem el kényelmesen – magyarázkodott.

– Értem, tehát nem vagy elég magas – vágtam vissza mosolyogva, amitől Felix arca elégedett fintorba fordult.

Aurora azonban már a kezemet húzta, és a fa felé vezetett. A dísz egy gyönyörű, arany csillag volt, amit a tenyerembe nyomott.

– Ez a kedvencem! Apa szerint varázslatos – suttogta.

Felnéztem a fára, és Felix már ott állt egy létrával, amit az apja valahonnan elővarázsolt.

– Na, gyere, tegyük fel együtt! – mondta Felix, miközben felsegített a létrára.

A szívem még mindig kalapált tőle, de próbáltam nem foglalkozni vele. Miközben a csúcsdíszt a helyére igazítottuk, éreztem, hogy Felix keze finoman a derekamon pihen, hogy megtartson.

– Kész! – kiáltott fel Aurora boldogan, amikor leértünk a létráról.

A család tapsolt, Felix édesanyja pedig odalépett hozzánk egy tálca süteménnyel.

– Ugye, megkóstoljátok a mézeskalácsot, amit sütöttem? – kérdezte kedvesen, miközben Aurora már le is csapott egy darabra.

Bob közben a kandallónál szöszmötölt, hogy újra fellobbantsa a tüzet. A karácsonyfa fényei visszatükröződtek az ablaküvegen, és a szoba megtelt nevetéssel, melegséggel.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy ebben a házban valami varázslatos történik. Ez nem csak egy egyszerű család. Itt mindenki törődött a másikkal, mindenki mosolygott, és még Felix is egy másik, gyengédebb oldalát mutatta meg.

Mikor Felix édesanyja mellém lépett, rám mosolygott.

– Nagyon örülünk, hogy itt vagy velünk, Luna – mondta, miközben megsimította a vállamat.

– Én is örülök, hogy itt lehetek – válaszoltam őszintén.

Felix közben már a kanapén terpeszkedett, és intett, hogy üljek mellé. Mikor leültem, közelebb húzódott, és átkarolta a vállamat.

– Na, Luna, mit gondolsz? Elég karácsonyi a hangulat? – kérdezte halkan.

Felemeltem a fejem, és ránéztem. A szemében valami lágy csillogást láttam, amit ritkán mutatott meg.

– Tökéletes – válaszoltam.

Erre csak elmosolyodott, majd lassan közelebb hajolt. A csókja meleg volt, édes, és teljesen elfeledtette velem, hogy rajtunk kívül még bárki is van a szobában.

Talán ezért szerettem annyira őt. Mert minden pillanatot varázslatossá tudott tenni.

Ahogy Felix ajkai elváltak az enyémtől, még mindig zsongott a fejem, és valószínűleg úgy néztem ki, mint egy rák.

– Mindig ilyen hatással vagyok rád, vagy most valami különlegeset csináltam? – suttogta, csak hogy még jobban zavarba hozzon.

– Ne legyél ennyire beképzelt – vágtam vissza, próbálva leplezni az arcomon terjedő pír.

Felix már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Aurora közénk vágott.

– Hé, hé! Én is szeretnék ölelést! – mondta, és már mászott is fel Felix ölébe, hogy a karjait a nyaka köré fonja.

Felix nagyot sóhajtott, de közben láttam, hogy elmosolyodik. Mindig olyan magabiztosnak és nagyképűnek mutatja magát, de ha Aurora a közelében van, szinte teljesen megváltozik. Az a Felix, akit akkor látok, melegszívű, gondoskodó és – bár sosem ismerné be – teljesen rajong a húgáért.

– Jó, te nyertél, kis szörnyeteg – nevetett, miközben megölelte Aurorát.

Roberta eközben a konyhából szólt ki nekünk:

– Gyerekek, segíthetnétek megteríteni az asztalt! Nemsokára kész a vacsora.

– Én segítek! – pattant fel Aurora, és már szaladt is a konyhába.

Felix rám nézett, és lustán elnyúlt a kanapén.

– Kislány, neked biztosan van kedved segíteni. Én addig itt tartom a frontot – mondta, miközben úgy tett, mintha túl fáradt lenne megmozdulni.

– Oh, ne aggódj, Felix, segítek én is! – vágtam vissza szarkasztikusan. Aztán, mielőtt észbe kaphatott volna, megragadtam a karját, és lerántottam a kanapéról.

– Hé! – tiltakozott nevetve, de nem ellenkezett igazán.

A konyhában Felix édesanyja már előkészítette a tányérokat, a poharakat és a szalvétákat. Az illatok betöltötték a helyiséget: fahéj, szegfűszeg, sült hús és frissen sült kenyér illata keveredett.

Felix apja a tűzhely mellett állt, és valami szószt kavargatott, miközben fél szemmel figyelte Felixet és engem.

– Felix, kérlek, ne csak álldogálj ott, fogd meg ezeket a poharakat, és vidd ki az asztalhoz – mondta neki egy félmosollyal.

Felix halkan sóhajtott, de azért engedelmeskedett. Miközben a poharakat vette át, rám kacsintott, mintha azt akarná mondani: „Látod, milyen kemény az életem?"

Én felkaptam egy tál evőeszközt, és követtem őt a nappaliba, ahol a hosszú, elegánsan megterített asztal már csak ránk várt. Felix szórakozottan rendezgette a poharakat, de láttam, hogy inkább engem figyel, mint a munkáját.

– Tudod, hogy így sosem lesz kész, igaz? – kérdeztem, miközben lehelyeztem az evőeszközöket.

– Én csak biztos akarok lenni benne, hogy jól végzed a munkádat – felelte, mire egy halvány mosolyt villantottam.

Mire mindennel elkészültünk, a vacsora is tálalva volt. Aurora lelkesen magyarázott a kedvenc karácsonyi ételeiről, Felix pedig közben folyamatosan megpróbálta elcsenni az ő adagjából, amit Aurora vékonyka karjaival próbált megvédeni.

– Felix, viselkedj! – szólt rá az anyja, de közben elmosolyodott.

Az este folyamán az asztal körül mindenki nevetett és mesélt. Felix apja egy vicces történetet osztott meg arról, amikor Felix kiskorában véletlenül összetörte a karácsonyfa egyik legértékesebb díszét, és megpróbálta eltüntetni a bizonyítékot.

– Nem igaz! Az Aurora volt! – tiltakozott Felix, de senki sem hitte el neki.

– A húgod még meg sem született akkor! – vágta rá Bob, mire mindenki egy emberként nevetett fel.

Az anyja közben rám nézett, és kedvesen megkérdezte:

– Luna, nálatok milyen karácsonyi hagyományok vannak?

Egy pillanatra meghökkentem. Nem számítottam erre a kérdésre. Az én családomban sosem voltak igazán különleges hagyományok. Csak mi hárman voltunk: anya, apa és én. Aztán már csak én, és anya. A karácsonyt mindig szépnek és meghittnek tartottam, de nem volt olyan vidám és zajos, mint itt.

– Hát... általában csak együtt vacsorázunk, és filmet nézünk. Talán egy kicsit csendesebbek vagyunk – vallottam be félénken.

Felix anyja bólintott, és egy pillanatra megérintette a kezemet.

– Akkor örülök, hogy most itt lehetsz velünk. Remélem, jól érzed magad.

– Nagyon – mosolyogtam rá, és teljes szívemből így is gondoltam.

A vacsora után Aurora ragaszkodott hozzá, hogy társasjátékozzunk. Felix természetesen mindent megtett, hogy megnyerje a játékot, de Aurora annyira ügyesen játszott, hogy végül ő győzött.

– Látod, Felix, én vagyok az igazi bajnok! – kiáltotta diadalmasan, miközben Felix bosszankodva dőlt hátra a kanapén.

– Ez csalás volt. Tudom, hogy anya segített neked – jelentette ki Felix, mire az anyja csak nevetett.

Már késő este volt, amikor végül elcsendesedett a ház. Aurora álmosan dőlt az anyja ölébe, Felix apja pedig a kandalló előtt üldögélt, és a tűz játékát nézte.

Felix rám nézett, és halkan megszólalt:

– Gyere, mutatok valamit.

Kíváncsian követtem őt a kabátunkért, majd kiléptünk a hóborította kertbe. A hideg szinte azonnal átjárta a testemet, de Felix meleg keze az enyém köré fonódott, és már nem is éreztem a hideget annyira.

– Mit akarsz mutatni? – kérdeztem.

– Csak gyere.

Felmentünk egy kis domb tetejére a kert végében. Innen az egész ház jól látható volt, ahogy a fények az ablakokból kiszűrődtek a hóra. Felix mély lélegzetet vett, majd felém fordult.

– Tudod, hogy nem vagyok jó ezekben a dolgokban, Luna. Nem vagyok az a típus, aki szép szavakat mond...

– Felix, miért hangzik ez úgy, mint egy nagy vallomás kezdete? – kérdeztem gyanakodva.

Elmosolyodott, de aztán komolyabbá vált.

– Csak azt akarom mondani, hogy... te vagy a legszebb ajándék, de komolyan.

A szívem összeszorult, és mielőtt bármit mondhattam volna, Felix közelebb hajolt, és újra megcsókolt. Az éjszaka csendes volt körülöttünk, csak a hó ropogott a lábunk alatt, és a csillagok ragyogtak felettünk.

Ez volt a legszebb karácsony, amit valaha átéltem.

***

A nap első fényei beszűrődtek az ablakon, és a szoba még mindig tele volt a karácsony illatával. Ahogy felébredtem, éreztem, hogy valami meleg takaró van rajtam. Felix anyja valószínűleg betakart, miután elaludtam a kanapén.

Felix már ébren volt, és az asztalnál ült, ahol egy bögre kávét kortyolt. Amint meglátta, hogy felébredek, elmosolyodott.

– Jó reggelt, álomszuszék.

– Jó reggelt – mondtam, miközben kinyújtóztam. – Mióta vagy fenn?

– Ó, nem régóta. Csak azóta, hogy anyám kikényszerítsen egy adag palacsintasütésre, ha már reggeli előtt keltem – felelte vállat vonva.

Felnevettem, és odaléptem hozzá.

– Szóval te csináltad a reggelit? Ez egy új oldalad?

– Hát, nem minden nap jön át a barátnőm karácsonyra. Ki kell használnom az alkalmat – mondta nevetve. – Ez is specialitásom, mint a melegszendvics.

Felix anyja közben felénk fordult egy újabb tányér palacsintával.

– Jó reggelt, Luna! Remélem, éhes vagy, mert Felix kicsit túltolta a mennyiséget – mondta, miközben letette az ételt az asztalra.

Aurora is megjelent a szoba ajtajában, a hajában néhány karácsonyi masnival, amit valószínűleg éjjel próbált magának feltenni.

– Luna, csinálhatunk hóembert ma? – kérdezte izgatottan.

– Persze, miért ne? – válaszoltam mosolyogva.

Felix közben hátradőlt a székében, és játékosan megszólalt:

– Remélem, velem is tervezel időt tölteni.

– Csak ha te is csatlakozol a hóemberépítéshez – vágtam vissza.

Felix látszólag gondolkodott egy pillanatig, majd bólintott.

– Rendben, de csak egy feltétellel.

– Mi lenne az? – kérdeztem gyanakodva.

– Te fogsz nekem segíteni megnyerni a hógolyócsatát.

Aurora azonnal közbevágott:

– Nem ér! Luna az én csapatomban lesz!

Felix felnevetett, és széttárta a karját.

– Hát jó, úgy tűnik, ma egyedül kell helytállnom.

A nap hátralévő részében játszottunk, nevettünk, és együtt élveztük a friss hóval borított tájat. Felix folyamatosan próbált „csalni" a hógolyócsatában, de Aurora és én minden próbálkozását meghiúsítottuk.

Ez a nap is bebizonyította, hogy Felix mennyire képes boldoggá tenni, még a legapróbb dolgokkal is. Minden pillanat, amit vele töltöttem, különleges volt, de ezek a karácsonyi napok különösen emlékezetessé váltak.

Ahogy a nap végén újra a kandalló mellett ültünk, és a fáradtságtól alig tudtam nyitva tartani a szemem, Felix átkarolt, és halkan megkérdezte:

– Szóval, Luna, hogy érezted magad?

Rápillantottam, és elmosolyodtam.

– Nagyon jól. Ez volt a legjobb karácsony, amit valaha átéltem.

Felix arca ellágyult, és egy pillanatra mintha el is pirult volna. Nem szólt semmit, csak szorosabban magához húzott, és én tudtam, hogy ez a pillanat, ez az egész ünnep, örökre a szívemben marad.