Ma igazán nehezen ébredtem fel, mert tegnap még megnéztem a sorozatom utolsó nyolc részét, így csak az után aludtam el. A meló hátulütője, hogy így nyáron is korán kell keljek, és nem aludhatok tizenegyig, ameddig általánosságban szoktam egy sima nyári napon.

– Oké, akkor ha nincs más, mi lassan elindulunk. A cetli a hűtőn! – biccentett Roberta. Én pedig kijutottam gondolataim közül.

Nincs más, csak egy fiad akiről nem szóltál.... Nem nagy dolog. Ááá, semmiség!

– Ami azt illeti... – nyújtottam utána kezemet, ezzel jelezve, hogy beszélni szeretnék velük valamiről. Roberta és Bob furcsán egymásra néztek, aztán mindketten vissza léptek elém.

– Sejtem miről szeretnél beszélni – vonta fel szemöldökét Bob, aztán sóhajtott egyet.

– Tényleg?

– Gondolom... – kezdett bele. – Sikerült találkoznod Felixszel. Jól sejtem?

– Igen – bólintottam. – Enyhe szívinfarktust kaptam, mikor a semmiből beállított egy enyhén sittes kinézetű fiú. Már bocsánat, hogy így neveztem.

– Semmi gond – nézett egybe Roberta és Bob, majd halkan felnevettek. – De nem kell aggódj, nem sokszor van itthon nyáron. Általában csak délután jön haza, szóval maximum csak akkor találkoztok, mikor te már amúgy is mész haza. Egész nap a haverjaival lóg, úgyhogy ne aggódj Luna. És rettenetesen sajnálom, hogy nem beszéltem róla! De ha bármi probléma van vele, akkor csak szólj és én elbeszélgetek vele!

– Rendben, és köszönöm!

Aurora még alszik, hiszen csak reggel nyolc van, szóval lényegében nekem még semmi komoly dolgom nincsen. Szóval a kanapén punnyadok, mert már most is olyan meleg van, hogy az egyszerű farmer rövidnadrágom és a spagetti pántos felsőmben is kezdek megsülni.
Kevés idő után megszomjaztam, szóval muszáj voltam felállni a kanapéról - ami amúgy nagyon kényelmes - és a csaphoz indulni. Telefonomat leraktam a pultra, aztán megeresztettem a legnagyobb poharat amit találtam, és inni kezdtem.

– Ki az a Nate? – szólalt meg mögöttem egy hang, mire majdnem kiköptem a vizet. Felix a telefonom felett állt, alkarjával támasztotta magát a pulton, és a telefonomat nézte.

– Először is, – tettem le idegesen a poharat, aztán a telefont elvettem a fiú elől. – milyen jogon nézel a telefonomba?

– Itt volt – mutatott maga elé. – Jött egy üzenet, kivillant, én meg láttam. Tudod a szemek arra vannak, hogy láss velük. Vagy talán te nem tudtak, hogy ez a kettő kis cucc erre funkcionál?

– Hülye – ráztam fejem, közben farzsebembe csúsztattam a telefont. – Amúgy sem kellene itthon lenned.

– Persze, ezt nyilván te fogod megmondani mikor hol legyek – vágta rá, majd besétált mellém, és levett egy poharat. Közben persze gondosan ügyelt arra, hogy kezében minden egyes izom megfeszüljön, aztán mikor rám pillantott és látta, hogy őt nézem büszkén mosolygott. – Ma túl meleg van, én így el nem megyek itthonról.

– Csodás – dünnyögtem, majd visszaültem a kanapéra, és kezembe vettem a telefonom.

Az értesítés még mindig ott pihent a képernyőn, én pedig farkasszemet néztem vele, egészen addig, amíg csak csörrenést hallottam a pult mögül, és odakaptam tekintetem.

– Te mi a francot csinálsz? – ugrottam fel, majd kíváncsian megkerültem a pultot, hogy lássam Felix mit csinál ott a földön.

– Kislány vagy, ne beszélj így – nézett fel rám, közben felállt térdeiről és a kuka felé sétált kezében törött tányér darabokkal.

– Mit törtél össze? – fontam egymásba karjaim, és kérdően ráncoltam szemöldököm.

– Csak egy tányért – vont vállat lazán. – Majd azt mondom, hogy te voltál.

– Mivan? – kiabáltam fel, majd gyorsan szám elé kaptam kezemet, mert Aurora még alszik. Vagyis remélem nem keltettem fel.

– Csak vicc volt – legyintett röhögve.

– Jó szar humorérzékkel vagy megáldva Felix, ezt mondta már valaki? – ráztam fejem fújtatva, majd leültem és néztem tovább ahogy a konyhában pörög. Gondolom enni készül.

– Az lehet, de amilyen szar a humorérzékem, olyan jól nézek ki – vigyorgott öntelten. Végülis igaza volt. Mert hiába egy egoista seggfej, attól még jól néz ki, nem tagadhatom.

– Ha te mondod... – hagytam rá. Még az hiányzik, hogy ennél is magabiztosabb legyen.

Közben összedobott magának valami kaját, aztán leült az asztalhoz és enni kezdett, én meg ültem a kanapén és próbáltam nem rá nézni. Bár gyomrom egy óriásit korgott, ettől pedig úgy elszégyelltem magam, hogy kissé lejjebb csúsztam a kanapén, és lehunytam szemeim. Lehet ennem kellett volna valamit mielőtt elindulok otthonról...

– Reggeliztél te? – kérdezte felvont szemöldökkel, majd a kezében levő érintetlen pirítóst nézte.

– Hát – fordultam felé. – Nem igazán.

– Akkor most leülsz, és eszel – állt fel az asztaltól, aztán a hűtő elé lépett. – Szereted a rántottát? Vagy mondjuk melegszenyó? Pirítós?

Ennek meg mi baja?

– Öhm – néztem rá kérdően. – Bármi megteszi, ami a leghamarabb kész van.

– Na de mondj már valami konkrétat. Most mondhatod, hogy ami a leghamarabb kész van, de igazából épp rántottát ennél. Szóval?

– Mondom, hogy nekem mindegy – erősködtem, mire szemeit forgatva becsukta a hűtő ajtaját. És egy újabbat korgott a gyomrom.

– Kapsz melegszenyót – jelentette ki, mégis úgy nézett rám, mintha egy kérdést tett volna fel. Egészen addig amíg bólintottam egyet, majd megfordult és reggelit készített. Nekem.

– Fura vagy – méregettem a fiút, aki kezében késsel fordult felém, és kérdően meredt rám. – Most meg olyan, mint egy bérgyilkos.

– Még az is lehet, hogy az vagyok – vont vállat szórakozottan, aztán ismét folytatta a dolgát.

– Ez egyáltalán nem vicces!

– De, egy kicsit – bólogatott, közben ujjaival mutatta a mértéket, hogy azért "kicsit" tényleg vicces. – Jó bevallom, ijesztő volt.

– Na ugye! – tártam szét kezemet. – Mit raktál a szendvicsbe? Nagyon jó az illata!

– Mérget – horkant fel, mire fejemet ráztam.

– Ember! – nevettem fel. – Én már esküszöm félek tőled!

– Nincs rá okod – jelentette ki.

– Áá, dehogy – legyintettem, mire egy tányérral az asztalhoz sétált, és letette magával szembe, majd rám nézett.

– Na gyerünk enni – intett fejével. – Különben örökké százhúsz centi maradsz.

– Ez csúnya volt – ültem le elé sértődötten, mire tekintetét az enyémbe fúrta.

– Ellentétben veled! – kacsintott, aztán folytatta az evést, mintha semmi sem történt volna. – Kihűlt a pirítós – húzta a száját.

– Elfelezzük a szendvicsem? – nyújtottam felé, mire egy kis vacillálás után de letépte a felét, és enni kezdett.

– Kösz – mondta zavartan.

Utána csend volt, se én se Felix nem szólaltunk meg, még csak egymásra sem néztünk, csak ültünk és ettünk. Nagyon kínos volt, legszívesebben a sárga földig süllyedtem volna. Miután megettük a reggelinket én mosogattam el a koszos tányérokat, Felix meg eltűnt. De szó szerint. Mikor elkezdtem mosogatni még az asztalnál ült, és az ujján levő ezüst gyűrűt pörgette, aztán két perc múlva sehol nem volt. Teleportál a gyerek, esküszöm!

A telefonom a pulton pihent, én pedig éppen végeztem a mosogatással, mikor megcsörrent. Vizes kezeimet azonnal felsőmbe töröltem, aztán fordultam is meg, hogy megnézzem ki keres, de Felix ekkor megint ott termett a semmiből, és felvont szemöldökkel nézte a telefonom, aztán engem, aki ugyan így nézte őt.

– Hupsz – szólalt fel, a telefon pedig elhallgatott. – Véletlenül kinyomtam!

– Hülye vagy? Lehet fontos volt – förmedtem rá, Felix pedig megrázta a fejét egy olyan "nem volt az" arckifejezéssel.

– Nate volt – jelentette ki. – Figyu, miért zaklat a faszi?

– Nincs hozzá közöd – válaszoltam, közben kerültem a szemkontaktust, majd felkaptam a telefonom és megnéztem.

Nos, Nate írt azóta vagy negyven üzenetet, az utolsó párban már kezdett besokallni, amiért nem válaszolok, ezért hívott fel végül. De engem nem nagyon izgat, ne keressen azok után amiket velem tett. Agyatlan patkány.

– Volt pasi mi? – dőlt le mellém a kanapéra Felix, majd jobb kezével átkarolta vállamat, én meg persze egyből lelöktem. – Jó, értem. Személyes tér. Bocs.

– Honnan tudtad?

– Tehát tényleg volt pasi – bólintott, majd büszkén vigyorgott, hogy elsőre eltalálta.

– Az – dünnyögtem, majd egymásba fontam a karjaim, és magam elé bámulva ültem teljesen csendben.

– Összevesztetek? – hajolt kissé előre, hogy lássa az arcomat. Nem néztem rá, csak megráztam a fejem.

– Vagyis... – kezdtem bele, majd tanácstalanul széttártam a kezeimet és rá néztem. A fiú pislogás nélkül meredt rám, zöld szem megint csak azt sugallta "nyírjunk ki valakit!", amíg a barna inkább "nyugi, semmi baj!" tekintettel bámult. – Tudod mit? Lényegtelen az egész...

– Mostmár mondd, ha elkezdted!

– Arghh – forgattam szemeim, de végülis talán tényleg jó lenne elmondani valakinek. Akárkinek. – A lényeg, hogy nemrég szakítottam vele. Tök flegma volt, meg minden. Ő akarta megmondani, hogy mit hogy és mikor csináljak. Sokszor azt is, hogy mit vehetek fel. Nekem meg elegem lett, és otthagytam. Aztán a napokban valamiért folyamatosan zaklat.

– Ez egy pöcs – jelentette ki, közben hihetetlenül fejét rázta. – Ezzel szóba állnod sem kellett volna. Klassz csaj vagy, ezt már most tudom, pedig tegnap láttalak először. Hidd el, nála csak jobbat találhatsz. Szinte bármikor! – vont vállat, mire halványan mosolyogtam. – Akár....

– Ne is folytasd! – mutattam fel ujjamat, mire Felix sértődötten bólintott, aztán a falon lógó órára pillantott. – Aurora alszik még?

– Igen. Miért?

– Jaaaaa, semmi – húzta el az első szót, én pedig felvont szemöldökkel néztem rá. Végig fapovával bámult, amíg végül kissé oldalra nem biccentettem. – Jó, ne nézz rám így!

– Hogy? – kérdeztem vissza.

– Hát... – gondolkodott el. – Így! – mutogatott körkörös mozdulatokkal az arcom előtt.

– Most miért? – nevettem fel, mire zavartan megdörzsölte állvonalát.

– Lehet, hogy ma átjön egy pár haverom. De nem beköpni! – szegezte felém ujjat, mire kérdően néztem rá.

– Attól függ – fontam egymásba a kezeimet, mire fejét rázva egy pillanatra oldalra fordult motyogott valamit, aztán megint engem figyelt. – Mennyi az a "pár" haver?

– Egy, vagy talán kettő... – gondolkodott el, én pedig furán néztem rá. Hazugság szagot érzek a levegőben. – Jó, igazából három.

– Nem megy a matek? – húztam az agyát, mire hunyorogva fintorgott egyet. – Kellene neked egy korrepetáló tanár!

Igen, és ezt nem kellett volna kimondjam!

– Csak akkor fogadom el, ha te leszel az a bizonyos tanár – kacsintott, majd úgy nézett rám, hogy.... Igazából nem is tudom. A két szeme tényleg mást mond.

– Barom! – hagytam ott, és elindultam Aurora szobája felé, hogy megnézzem alszik-e.

Aurora szobájába belépve megcsapott a vattacukor illat, és hirtelen olyan érzésem volt, hogy egy unikornis gyomrában vagyok. Legalábbis szerintem az valahogy így fest. Babarózsaszín falak, kicsit halványabb, de szintén rózsaszín függöny, fehér parketta, és egy szivárvány alakú szőnyeg. A szoba közepén a falnak tolva helyezkedett el a kislány ágya, mellette egy kis szekrény amin az éjjeli lámpa felhő alakú volt, de ez lila színben pompázott. Az ajtón szinten csajos színekkel kirakva díszelgett a lány neve, körülötte pedig mindenféle pillangó, szívek, meg koronája díszelegtek. Az ablak alatt pedig színes tároló dobozok álltak, benne minden kis kacattal. Az ágy előtt állva mosolyogva nyugtáztam, hogy Aurora békésen alszik, és feltehetően valami szivárványos, csillámos és hercegnős álma van, mert szinte mosolyogott.

Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, aztán mosolyogva sétáltam vissza a nappaliba, amikor is kinyílt a bejárati ajtó. Két srác szinte egyszerre estek be rajta, utánuk pedig egy Victoria Secret modell, hosszú szőke hajjal. Asszem ők Felix bandája. Na de ő hol van?... Aztán a kanapé felé néztem, ahol Felix hanyagul feküdt, lábait pedig feldobta az asztalra. A két srác vállát veregetve köszöntötte Felixet, a lány pedig egy nagy puszit nyomott az arcára, aztán le akart ülni mellé, de ekkor rám nézett, aztán kérdően Felix felé fordult. Persze, pont ez hiányzott. Hogy Felix nője azt higgye, hogy más csajokat hoz haza. Aztán csak egy rohadt bébiszitter vagyok!

– Hé, Larson! – fordult felém egy barna hajú srác is, aztán Felixre nézett. – Ki az a dögös barna?

Hogymi?

– Mi? – ült fel Felix, majd felém nézett, mikor a másik srác rám mutatott. – Aurora dadusa. Vagy mi? Nem. Bébiszitter. Igen, az!

– Minek neki bébiszitter, ha te itt vagy? – érdeklődött a szőke lány, szája pedig fintorra görbült amikor rám nézett.

Hová lett a "Girls support girls"?!

– Mert Felix egy hülye – vágta rá az előbbi srác, mire Felix nyakon vágta.

– Hé, gyere! – intett fejével Felix. – Bemutatlak a srácoknak!

– Oké – mondtam halkan, aztán besétáltam közéjük. – Sziasztok! Luna vagyok.

– Szevasz – köszönt először a barna hajú srác, majd egy olyan "mizu?" tekintettel felvonta a szemöldökét. – Egyébként, a nevem Shane.

– Örülök, Shane! – mosolyogtam kedvesen.

– Hát még én – túrt hajába, mire Felix fejét rázta, aztán felállt a kanapéról.

– Oké, ne nyomulj! – lökte félre, majd mentünk tovább. Még egy barna hajú srác. De jó... – Ő itt Kevin, a csapat esze!

– Szia, örülök a találkozásnak! – mosolyogtam rá is kedvesen, közben reménykedtem, hogy ő nem úgy reagál, mint Shane.

– Én is örülök, Luna! – viszonozta a mosolyt. Végre! Van köztük normális! – Felix sokat mesélt rólad... – kezdett bele, de Felix megköszörülte a torkát és rá nézett.

– Kicsit sokat beszél – legyintett. – Ne is törődj vele – mondta, majd belesarkallt Kevin sípcsontjába, mire a fiú felszisszent. – Menjünk tovább!

– Ahaaa – bólogattam félve. Ez egyre furább, esküszöm! Már csak a szőke lány van hátra, aki azóta amióta meglátott, úgy néz rám, mint akinek éppen a gyilkosságát tervezi. Nagyon kellemes. – Szia, nagyon örül... – kezdtem mosolyogva, de közben szólt.

– Ja, örülsz meg minden – forgatta szemeit. – Felfogtuk. Davina vagyok. Te meg Luna. Ezt is felfogtuk!

– Davina, szebben! – szólt rá Felix, mire a lány toporzékolva sétált el előlünk.

Ez ment a legjobban.

– Hát, ez nagyon jól ment – szólaltam fel csalódottan, Felix pedig tarkóját vakarta.

– Ne törődj vele – rázta fejét. – Mindenkivel ilyen.

– Örülök.

– Felix, akkor lépünk? – kiabált oda Shane, mire arcomat a tenyerembe temettem. Na most tuti felkelt a kislány...

– Lépjünk! – indult el Felix.

– Hova mentek? És mikor jössz?

– Ne aggódj értem – nevetett fel. – Még a végén azt hiszem, hogy szeretsz!

– Hülye – ráztam fejem, a többiek pedig nevetve kikószáltak az ajtón. Aztán Felix is utánuk indult, de végül megtorpant és vissza lépett.

– Csak este jövök – mondta. – Bizonyára akkor te már itt sem leszel, szóval szia!

– Szia – köszöntem el én is.

Végülis Aurora nem sokra rá felébredt, aztán csináltam neki reggelire tejbegrízt, mert éppen azt evett volna. Miután meg reggelizett megint elmosogattam, aztán befontam a haját két copfba, ezt úgy öt percig vigyorogva nézte a tükörbe, utána pedig játszottunk. Kirakóst, aztán Jengát, utána babáztunk, végül színeztünk is. Ezután ettünk egy kis nasit, meg ittunk egy-egy doboz gyümölcslevet, aztán kajakómában kidőltünk a kanapén. Aurora teljes teste fent volt az ülőgarnitúrán, amíg az én lábaim ott ahol alapból a fejemnek kellett volna lennie, a fejem meg lógott lefele.

– Luna – szólalt meg halkan a kislány, mire automatikusan felültem.

– Igen?

– Én kedvellek – jelentette ki mosolyogva, amitől a szívem majd elolvadt. – Jó bébiszitter vagy!

– De édes vagy! – öleltem magamhoz, mire a kislány szorosan magához húzott. – Én is nagyon kedvellek Aurora.

– Tényleg? – kérdezte vidáman.

– Aha – bólintottam. – Mit szólsz még egy kis nasihoz? Mondjuk fagyi?

– Igeeeeeen! – ugrált boldogan, én pedig kezébe nyomtam egy poharat, amibe csoki fagyit szedtem neki.

– Lassan, különben...

– Agyfaaaaagy! – kiabált fel.

– Pont ez akartam mondani – nevettem fel, mire a kislány is hangosan nevetni kezdett.

Igen, kifejezetten boldog volt a társaságomban, nekem pedig pont ez volt a célom.

Aztán a fagyi után valami mesét néztünk, már nem igazán emlékszem mi volt az, aztán mindketten elaludtunk. Ott a nappaliban, a kanapén eldőlve. Kajakómában.