Ma egy kicsit korábban keltem, mivel még munkaidő előtt be kell vásároljak ezt-azt, addig Aurora a szüleivel van akik bár készülődnek dolgozni, amíg én bevásárolok tökéletesek arra a célra, hogy figyeljenek a kislányra. Nyilván Felix is eljött velem, azzal az indokkal, hogy veszélyes nekem egyedül sétálgatni. Na nem mintha eddig nem egyedül sétálgattam volna, na meg persze mindketten nagyon jól tudjuk, hogy nem ezért jött velem, hanem azért, mert velem akart lenni.

– Nem rosszból, de nyolcra vissza kellene érnünk hozzátok, és talán úgy hamarabb meglenne a bevásárlás, ha mondjuk ketté válunk, nem pedig utánam jössz – nevettem, ahogyan azt figyeltem, hogy Felix lépten-nyomon mögöttem van, és figyel.

– Ahogy a kisasszony óhajtja! – emelte fel védekezően kezeit, majd megnézte a kezemben levő listát és elindult a kisbolt másik végébe.

Én addig a fűszereket néztem, aztán vettem zöldséget meg gyümölcsöt is, utána pedig a tejtermékek felé indultam, de egy ismerős hangra megálltam.

– Luna, szia! – köszönt rám Justin, egy osztálytársam. – Hogy vagy? Milyen a nyarad?

– Ó, szia! – csuktam be a hűtő ajtaját, majd mosolyogva köszöntem vissza neki. Justin szerencsére a fiúk azon csoportjába tartozik, akikkel lehet normálisan beszélgetni. – Eddig csodálatos nyaram van! Na és neked?

– Hát, egész jó – vakarta tarkóját. – Néha azért unalmas, meg rohadt meleg van és nem tudok mit kezdeni magammal, de megvagyok.

– Ezt át tudom érezni, a múltkor nem tudtam már mit csináljak, hogy ne süljek meg, de komolyan! – meséltem röhögve.

– Valamikor összefuthatnánk, mármint így többen, ne érts félre – dadogott aranyosan, én pedig mosolyogva bólintottam, bár abból, hogy kipirult, úgy éreztem ő inkább kettesben találkozna, csak nem meri mondani.

– Most ez kell, vagy ez? – sétált felénk Felix kétfajta tésztával kezeiben, miközben felváltva mutogatta őket, aztán mikor megpillantotta előttem a barna hajú fiút, kérdően biccentett.

– Felix, ő Justin – mutattam a fiúra, aki ugyan olyan meglepett fejet vágott, mint Felix. – Justin, ő Felix – mutattam ezúttal Felixre.

– Örülök a találkozásnak – nyújtotta karját Justin, de Felix csak rá pillantott és mellém sétált.

– Én sem – mormolta mellettem, majd bal kezével átkarolta derekamat, aztán egy szemtelen mosollyal nézett ismét Justinra, akinek szája egy apró "ó" betűt formált. – Na és honnan ismered Lunát, kedves Justin?

– Az osztálytársa vagyok – válaszoltam a fiú helyett, aki láthatóan elszégyellte magát, mert megszólalni sem bírt. Az meg a másik, ha meglátnék egy Felix féle fiút aki ilyen hirtelen megjelenik én is megijednék. Főleg, hogy Felix kimutatja, hogy mennyire féltékeny.

– Basszus, már ennyi az idő? – csapott a homlokára Justin. – Én hülye! Na, az van, hoooogy.... Nekem mennem kell – mutatott háta mögé, majd hátrálni kezdett. Felix fejét lehajtva nevetni kezdett, én pedig egy kínos mosollyal integettem a fiúnak, aki pillanatok alatt eliszkolt.

– Elijesztetted szegényt – vágtam vállba Felixet miután Justin eltűnt, majd ismét a hűtő felé fordultam, és kivettem a vajat meg a sajtot.

– Hát, tudja hol a helye – vont vállat Felix.

– Te féltékeny vagy – kuncogtam fel.

– Nem, nem vagyok. Miért lennék az?

– De, az vagy. Valld csak be! – nevettem tovább.

– Nem vagyok! Csak nem tetszett, hogy körülötted somfordált.

– Csak meglátott, idejött és megkérdezte eddig hogy telik a nyaram, nyugi már – nevettem fejemet rázva. Bevallom, nagyon cuki, hogy ilyen féltékeny, de azért talán ez már kicsit túlzás. 

– Aha, aztán burkoltan randira hívott.

– Te hallgatóztál? – tettettem a sértődöttet, miközben leplezetlenül nevettem a helyzeten.

– Csak a közelben voltam – válaszolt nevetve, mire csak fejemet ráztam, és elindultam a kassza felé, Felix pedig követett. – Én csak enyhén jeleztem, hogy kivel vagy.

– Hogy kivel vagyok? – fordultam felé kérdően, miközben gyomrom liftezni kezdett, de kizárólag a jó értelemben.

– Igen, velem vagy – helyeselt bólogatva.

– És ezt mikor beszéltük meg? – helyeztem államra ujjaimat, mintha csak gondolkodnék. – Csak mert nekem nem rémlik...

– Ja, hát ezt én döntöttem el – karolta át vállamat, majd így kísért tovább.

– Legközelebb azért kérdezz meg engem is, hogy mi a véleményem bizonyos dolgokról, jó?

– Talán nem tetszik a döntésem? – vonta fel kérdően szemöldökét, majd szórakozottan mosolyogni kezdett. Nyilván tudta, hogy mi lesz a válaszom.

– De, nagyon is – mosolyogtam vissza rá, amitől szemei csak úgy ragyogni kezdtek, majd tarkómnál fogva magához húzott és egy csókot nyomott ajkamra.

Miután végeztünk a bevásárlással igyekeztünk a lehető leghamarabb hazaérni, mert így is kissé megcsúsztunk az idővel. Pontban akkor értünk a ház elé, amikor Felix szülei kiléptek az ajtón, úgyhogy megkönnyebbülve kifújtam a levegőt, majd miután elköszöntünk tőlük, és mivel Aurora még aludt, lényegében kettesben maradtunk. Megreggeliztünk, majd a kanapén Felix az ölembe dőlt, és így nézte a mennyezetet, miközben én sötét fürtjeivel játszottam. Egyikünk sem szólt semmit, csak élveztük egymás társaságát és közelségét, engem mégis nagyon foglalkoztatott egy kérdés, amit már nagyon régóta fel szerettem volna tenni ennek a fiúnak, de sosem volt megfelelő az alkalom. Azt hiszem most végre megfelelő, tehát essünk túl rajta.

– Felix – szólítottam meg a fiút, mire azonnal felült, és nagy szemekkel nézett rám. – Már nagyon régóta meg szerettem volna kérdezni valamit, de sosem tudtam hogy tegyem...

– Gondolom az érdekel, hogy honnan ismerem a srácokat, és ha ez esetleg szóba is jön, miért kussol el mindenki. Igaz? – sóhajtott sejtelmesen, én pedig enyhén bólintottam. – Már vártam ezt a kérdést.

– De ha nem akarsz beszélni róla azt is megértem, csak érdekel... – mondtam, miközben megfogtam kezét.

– Elmondom – rázta fejét. – A srácokat gimiből ismerem, néhányan az osztálytársaim voltak, néhányan csak évfolyamtársak.

– Voltak?

– Igen, voltak. Tudod, sosem voltam mintadiák, sem valami kedves gyerek. A magatartásom egyenesen förtelmes volt. Sokszor keveredtem verekedésbe is. Csak néha, vagyis egyszer kicsit eldurvult az egész. Volt egy évfolyamtársam, és valami oknál fogva nagyon gyűlölt engem, így én is őt. Akkoriban elég nehéz időszakon mentem keresztül, meghalt apám bátyja, aki szinte a második apám volt, ez a gyökér pedig felhozta valami mocskosul szemét módon, nekem pedig eldurrant az agyam. Rávetettem magam, és nem igazán érdekelt semmi, ütöttem és ütöttem, amíg már két tanár szedett le róla. Tiszta vér volt a kezem, az a hülyegyerek meg mozdulatlanul feküdt a földön, miközben ezer szempár szegeződött rám. Kórházba kötött ki, mert eszméletlen állapotba került, olyan erővel ütöttem. Tehát ezután engem kicsaptak, és magántanuló lettem, de a srácok szerencsére mellettem maradtak.  Rendőrségi ügyem is lett belőle, de mivel kiskorú voltam, nem történt semmi komoly. A szüleim pedig hetekig nem beszéltek velem. Tudod, ez miatt is féltek a többiek, mikor Nate meg én kissé egymásnak ugrottunk. Én nem akartam, hogy ez legyen belőle, egyszerűen csak... Mindegy, én magam sem tudom mi ütött belém aznap. Hülye voltam! Próbáltam jóvá tenni, de basszus, én sem bocsátanám meg, ha valaki majdnem halálra verne, majd a házam elé állítana, hogy ne haragudjak, mert nem tudja mi ütött belé...

Nagyot nyelve ültem előtte, miközben Felixet néztem, akinek szemeiben egy valamit láttam; félelmet. Nem tudom miért félt, de megfogtam mindkét kezét, és kissé közelebb húzódtam hozzá, majd vállánál fogva magamhoz öleltem. Nem szóltam semmit, csak megöleltem. Azt hiszem most csak erre van szüksége.

– Ezt miért nem mondtad el soha? – kérdeztem mikor már elengedtük egymást.

– Féltem attól, hogy emiatt másképp tekintesz majd rám. Hogy elítélsz. Elkerülsz. Utálni fogsz. Meg hasonlók. Szóltam a srácoknak is, hogy ne említsék előtted, mert jó benyomást akartam kelteni.

– Felix... – mosolyogtam meghatódva. – Az én szememben mindig is az a cuki egoista maradsz, aki először voltál. Az, akibe beleszerettem.

– Én csak... Ne haragudj, amiért nem árultam el ezt eddig. Tényleg megváltoztam azóta, próbálok jobb ember lenni – győzködött, bár nem értem miért, mert nem volt rá szükség. Hittem neki enélkül is.

– Felix, te egy jó ember vagy – mosolyogtam rá kedvesen, majd adtam neki egy puszit, mire lehunyt szemmel mosolygott egy aprót.

– Nélküled nem lennék az.

– Ugyan már – nevettem fel, mert nem tudtam máshogy leplezni, mennyire zavarba tud hozni az ilyenekkel.

– De komolyan. Amióta megpillantottalak ezen a kanapén, én próbáltam normális lenni, hátha megkedvelsz végre. Annyira próbálkoztam, de tényleg. Nagyon megtetszettél nekem, tudod? Minden erőmmel azon voltam, hogy valahogy megkedvelj, mégha csak barátként is, de legalább a közeledben lehettem volna. Csak aztán jött az a hülye Nate, és akkor már túlságosan megszerettelek, ezért nem bírtam elviselni, ha a közeledben láttam. Azt meg végképp nem, ha hozzád ért. De te boldog voltál, tehát nem csináltam semmit. Aztán egyik nap arra ébredtem, hogy bakker, beleszerettem a húgom bébiszitterébe!

– Klassz csaj lehet – biccentettem, mire Felix az ölébe rántott és megcsókolt.

– De még mennyire, hogy az – kacsintott rám, majd ismét ajkaimat kezdte falni, egyre mohóbban.

Kezeim hajában indultak felfedezőútra, miközben Felix karjai derekamon pihentek, és egyre közelebb húzott magához, miközben szája mohón tapadt az enyémre. Néha egy-egy sóhaj hagyta el ajkait, amiket egy elégedett mosollyal könyveltem el magamnak.

– Kislány... – lihegve ajkaimra, majd egyik kezével simogatni kezdte oldalam, másikkal pedig combomat. – Nagyon szeretlek, ugye tudod?

– Én is szeretlek, ugye te is tudod? – kérdeztem vissza, mire Felix egy megkönnyebbült mosollyal hátra döntötte a fejét, majd egy kissé hangosabb érdes nevetés hagyta el a száját, ami engem is megmosolyogtatott.

Sosem hallottam még ilyen gyönyörű nevetést.

– Baszki – emelte fel fejét, majd egy pillanat alatt ledobott magáról a kanapéra. – Dupla baszki – mondta, mikor az ölébe nézett, aztán gyorsan megfogott egy párnát amit a kanapén talált, és az ölébe helyezte.

– A dupla baszkit értem – nevettem, miközben egyre jobban éreztem, hogy az arcom pirulni kezd. – De mi az elsőszámú?

– Aurora – biccentett. – Lehet, hogy az ötéves húgomnak nem úgy kellene látnia minket, hogy az ölemben ülsz. Vicces lenne, ha vacsora közben elkezdene beszélni, hogy látta ahogy az ölemben ülsz, és egymást csókolgatjuk. Az ősök érdekesen reagálnának, az biztos.

– Igen, ez mondjuk igaz – gondolkodtam el, majd a kislány felé fordultam. – Mennyi időbe telik, mire.... – mutattam rá. – Öhm, megleszel?

– Így, hogy látlak, jó sok – döntötte hátra megint fejét, majd lesütött szemekkel nagyokat nyelt, miközben próbálta rendezni lélegzetét.

– Tudod mit? Megyek és játszom egy kicsit a húgoddal, ha megvagy akkor gyere be te is, oké? – nevettem, majd felálltam és elindultam.

– Ühüm – nyögte ki nagy nehezen.

– Jó reggelt csöppség – öleltem át Aurorát, aki kissé kócos hajjal, és fáradt szemekkel borult a nyakamba. – Mit szólnál, ha most a szobádban játszanánk egy kicsit?

– Oké – vont vállat, aztán kezemnél fogva húzni kezdett maga után. – Játszunk lovakkal?

– Bármivel játszhatunk. Mit szeretnél?

– Akkor legyenek lovak! – kiabált fel ugrándozva, én pedig mosolyogva fogadtam el tőle a rózsaszín unikornist.

Egész jól eljátszottunk kettesben, de aztán Felix kopogott az ajtón, úgyhogy beengedtük, majd megkérdezte Aurorát, hogy beszállhat-e, mire a kislány egy kis gondolkodás után válaszolt.

– Oké – bólintott. – A kék kell, vagy a zöld?

– Őő – pillantott rám kérdően Felix, mire vállat vontam, hogy ez rajta áll. – A pegakornis.

– A micsoda? – törtem ki hangos nevetésbe, majd Aurora is hangosan felkacagott, Felix pedig csak kérdően pislogott ránk.

– Az – mutatott végül a kék lóra.

– De bátyus – csapott a homlokára Aurora. – Olyan nincs is, hogy pegakornis! Olyan van, hogy egyszarvú, az az, aminek csak szarva van. Olyan is van, hogy pegazus, annak csak szárnya van. Ez meg egy unikornis, – emelte fel a kék lovat. – azoknak van szárnyuk meg szarvuk is!

– Akkor unikornis – mondta Felix, majd szúrós tekintettel nézett rám, miközben én még mindig a pegakornisos beszóláson röhögtem, de annyira, hogy már fájt tőle a hasam, és folytak a könnyeim.