Elaludtam. Maximalista vagyok, nem szeretek késni, mindenből a legjobbat szeretném kihozni, erre elalszok. És mindezért csak magamat hibáztathatom, mert éjjel háromig sorozatoztam. Dehát mi mást tehettem volna, ha minden egyes résznek olyan vége lett, hogy muszáj volt tovább nézzem? Aztán végülis megnéztem két évadot... de ez nem olyan lényeges információ. Mindegy, amint megláttam, hogy már kilenc óra van konkrétan kiugrottam az ágyból, a szekrényből kikaptam a legelső dolgot ami a kezembe akadt, - ez történetesen egy fekete testhez simuló ruha volt, ami csupán a combom közepéig ért. Nem épp alkalmas a feladatomra, de siettem, van ilyen - a hajamat csak átfésültem, így az kissé hullámosan hullott vállamra. Nincs időm még nekiállni kivasalni. Ezután belebújtam cipőmbe, és elhagytam a házat.

Imádkoztam, hogy Roberta és Bob lehetőleg ne rúgjanak ki, amiért ma késve érkezem. Talán már otthon sincsenek. Lehet, hogy miattam nem tudtak bemenni dolgozni? De miért nem kerestek, hogy merre vagyok? Vagy talán az ajtó előtt várnak karba tett kézzel, és ez volt az utolsó napom bébiszitterként?

Már fél perce az ajtó előtt állok.

Bemenjek, vagy ne menjek?

Mindegy, bemegyek!

Elég nagy volt a csend, tehát a szülők nincsenek itthon. Ez most jó, vagy rossz jel? Beléptem az ajtón, aztán becsuktam magam után, és úgy néztem a kanapét, mintha először járnék itt. Nem tudom mi ütött belém. Ezután meghallottam, hogy Aurora szobájának ajtaja becsukódik, és szorítottam, hogy lehetőleg a kislány legyen, ne a bátyja. Felix és én nem találkoztunk szombat óta, azaz három napja, és nem is nagyon terveztem pont ma, ebben a göncben elé állni. Meg hát nyilvánvalóan kerül engem, ezt felfogtam. Egyre hangosabb lépteket hallottam, és hát ezek egyáltalán nem úgy hangzottak, mint egy ötéves kislány apró tipegése. Felix ma itthon maradt. Másodpercekkel később Felix jelent meg, egy flakon vízzel a kezében, amiből éppen az utolsó kortyot itta ki, de közben nem törődöm arccal nézett rám, és fejem búbjától egészen cipőm orráig végigmért. Ekkor történt meg az, hogy Felix fuldokolni kezdett, mert félrenyelt.

– Jól vagy? – siettem mellé, de csak kezével hadonászva elküldött. Most hagyjam megfulladni?

– Csodásan – köhögött égő vörös fejjel, aztán kezével megtörölte a száját. – Csak kicsit félrenyeltem, no para.

– Biztos jól vagy? – ráncoltam szemöldököm kérdően, mert még mindig köhögött, a feje pedig ugyan úgy vörös volt.

És még így is jól néz ki, cessze meg!

– Mondtam, hogy igen – bólintott. – Azt hittük, hogy valamiért nem jössz ma – váltott témát.

– És gondolom emiatt lepődtél meg annyira, hogy mégis beállítottam. Bár nem értem emiatt hogy sikerült félre nyelni a vizet..?

– Nem amiatt nyeltem félre, mert megjelentél. Hanem mert... – kezdett bele, de tekintetünk az ajtó felé siklott, amint meghallottuk a csengő hangját. – Erre majd még visszatérünk!

Felix az ajtóhoz sétált, én pedig követtem. Amint lenyomta a kilincset szembe találtuk magunkat Shane-nel, és egy lánnyal, aki kiköpött mása volt a fiúnak, viszont én úgy tudom, hogy Shane egyke, tehát valószínűleg valami rokona. Esetleg unokatestvér, vagy hasonló. De ami még jobban meglepett, hogy a kiscsaj Felix nyakába ugrott.

Mi. A. Franc.

– Felix, te egyre jobban nézel ki! – bókolt a lány, miközben Felix nyakába lógott, és tökéletes fogsorát villogtatva vigyorgott.

– Te sem nézel ki rosszul, Stella – vigyorgott Felix, én pedig tátott szájjal álltam mögötte, és kérdően széttárt karokkal néztem Shane-t, aki hozzám hasonlóan csak pislogott.

– Luna, heló! – intett, mikor végre észrevett, majd a lány, mint kiderült Stella, kikukucskált Felix válla mellett, és jó alaposan végigmért.

– Te új vagy – jelentette ki. – Sosem láttalak még itt, de örülök, hogy megismerhetlek! Stella vagyok, Shane unokatesója! – ugrott a nyakamba, mintha ezer éve ismerne, én pedig kínosan vigyorogva néztem az előttem álló két srácot.

– Én is, örülök, asszem? – mosolyogtam kínosan továbbra is, aztán megigazítottam ruhám alját, ami a lány ölelése miatt kissé feljebb csúszott.

– Felix, miért nem meséltél erről a szépséges lányról? – fordult Felix felé. – Honnan ismered? Barátok vagytok? – intézte már hozzám a kérdést, mire lefagyva Felixre pillantottam.

– Aurora bébiszittere – válaszolt, aztán fél szemmel rám pillantott. – Egy barátom.

Na jó, mentem falnak megyek!

– Igazából inkább csak ismerősök. Nem mondanám azt, hogy én meg Felix barátok vagyunk – vontam vállat, aztán Felixre néztem, aki bár nem figyelt rám, szemöldökét ráncolta.

– Tök szupi! Új csaj a csapatban! – ujjongott Stella, barna haját pedig ide-oda lóbálta. De csak addig csinálja, amíg meg nem tépem...

– Kérsz valamit? – kérdezte a lányt Felix, én pedig karjaimat összevonva vártam, hogy vajon mi fog történni. – Esetleg egy melegszenyót? – jól artikulálva ejtette ki a szavakat, közben fél szemmel engem vizslatott, majd büszkén az arcomba mosolygott.

Na jó, ez már rohadtul nem fair!

– Nem, köszönöm – rázta meg fejét kecsesen Stella, én pedig nagy levegőt vettem, majd karon fogtam Shane-t és magammal húztam a nappali irányába.

– Hízelgő ajánlat, főleg, hogy ebben a ruhában húzol magad után, de Felix kinyírna – hozta sajátos poénját, de nem különösebben érdekelt jelenleg.

– Van köztük valami? – mutattam a konyhában jókat nevetgélő párosra, de inkább azonnal visszafordultam Shane felé, mert kezdett fel forrni az agyvizem. Ha mégegyszer végigsimít Felix bicepszén...

– Te féltékeny vagy! – nevetett fel Shane, én pedig szája elé tartottam kezem, hogy ne ordibáljon már baromságokat.

Apropó, amúgy féltékeny vagyok!

– Dehogy! – válaszoltam. – Csak fura, hogy a lány így Felix nyakába ugrott.

– Fura? – vonta fel kérdően szemöldökét. – Az fura, hogy Felix nyakába ugranak a lányok? Én már megszoktam. Csak nézz rá!

Jogos...

– Mindegy.

– Amúgy Stella és Felix egy időben jártak, csak aztán Stella és a szülei külföldre költöztek, és igazából sosem szakítottak igazán, csak egyik napról a másikra szépen megszűntek egymás életében. Vagy valami ilyesmi, homályos az egész.

Aha, végülis a volt barátnője... Semmi gond..

– Érdekes, hogy ilyen jól elvannak együtt. Bezzeg a hétvégén még engem csók... mármint – kezdtem bele, de amint rájöttem, hogy elszóltam magam, már késő volt.

– Mi? – pislogott nagyokat. – Felix Larson, told ide a mocskos képed! – szólt a konyha irányába, ahonnan nem csak Felix, hanem Stella is megindult. – Te maradjál csak ott Stella, neked senki sem szólt.

– Igen? – sétált mellénk zsebre vágott kézzel, aztán válaszra várva nézte Shane-t, mintha én ott sem lennék.

– Te megcsókoltad, és én nem tudok róla?? Milyen barátok vagyunk mi? Össze törted a szívem, Larson! Szakítok! Milyen kapcsolat ez, ha nem árulsz el ilyet a legjobb haverodnak?

– Ja, nem nagy dolog – vont vállat hanyagul, aztán lehajolt az én magasságomba, tenyereit pedig megtámasztotta térdein. – Csak a pillanat varázsa volt – mondta, miközben olyan közel hajolt, hogy orraink szinte össze értek.

Ezt megérdemeltem.

***

Szerencsére Felix a nap nagy részét nem töltötte itthon, bár nem mondanám, hogy kifejezetten boldog lennék emiatt, mivel Stella is vele volt. Nem tudom, hogy miért, de eléggé zavar, hogy a barátnője, akivel konkrétan nem is szakítottak, a semmiből megjelenik, és így legyeskedik Felix körül. A másik meg, mi az, hogy megkérdezi kér-e melegszendvicset?? Én azt hittem, azt csak nekem készít!  És én erről a lányról miért nem tudtam? Felix talán mégis csak szórakozott velem?... Csak mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy jól, sőt, annál is jobban kijönnek Stellával. A lány konkrétan a nyakába ugrott, amint kinyílt az ajtó. De ezen miért csodálkozom? Minden lány ezt tenné, ha lehetősége adódna. Talán én is megtehettem volna, ha nem jövök össze újra Nate-tel. De megtettem, és Felix jó hamar tovább lépett. Csak nem értem, akkor mit kapja fel úgy a vizet a szombati beszélgetésen, mikor is azt mondtam, hogy felejtsük el azt a csókot. A francba, nem is tudnám elfelejteni, hiába mondtam! 

– Luna, nem találom a pónim! – szaladgált fel-alá Aurora, aki már nagyjából négyszer elmondta, hogy nincs meg a pónija, és azóta már én is azt keresem.

Jelenleg is a földön térdelek, és nyakig egy játéktároló dobozban kutatok, hátha megtalálom az Aurora szerint "szép lila lovat".

– Aurora, mint látod, én is keresem. Biztos, hogy lila az a póni? – hajoltam bele még jobban a dobozba, így már lassan egy "C" betűt formálva, közben sarkaimon ültem, hogy ne csússzon fel az egyébként sem ultra hosszú ruhám.

Tudtam, hogy rossz ötlet volt ezt felvenni!

– Lehet, hogy mégis kék – mondta a kislány, miközben állát mutató és hüvelykujja köze helyezte, jelezve, hogy gondolkodik.

– Félre dobtam egy csomó kék játékot. Akkor, lehet, hogy azok között van? – egyenesedtem fel, aztán a kék kupac felé biccentettem.

– Lehet – bólintott. – De majd én megkeresem, te nem vagy jó kincsvadász!

Csak eltörtem a gerincem a hülye póniért...

Közben én felálltam, hogy kicsit kinyújtózkodjak, mert a gerincem mindenhogy állt, csak úgy nem, ahogy szabályosan kellett volna, tehát magasba emeltem a két karom, és egy enyhe roppanás után leengedtem volna őket. Kivéve, hogy amint Felix a hátamhoz ért, és gyengéden leporolta, kővé dermedtem.

– Poros voltál – súgta vállam felett, aztán hirtelen elengedett, és a húga mellé sétált. De én még mindig éreztem kezének melegségét, és szavai könnyedségét. – Mit keresel annyira hugi?

– A pónimaaaat! – kiabálta a kislány idegesen, és bár már a sírás határán volt, iszonyat édes arcot vágott, amin mosolyognom kellett.

– A kanapé mögött láttam – mutatott Felix az ajtó irányába, mire a kislány egy nagy vigyor kíséretében kirohant a szobából.

Hurrá, megint kettesben maradtam ezzel a gyökérrel!

– Szóvaaaaal – tördeltem ujjaimat, miközben a földet pásztáztam. Valahogy nehezemre esett azokba a szemekbe nézni. – Milyen volt Stellával?

Felix ekkor fejével felém fordult, és keze a levegő dermedve állt, amivel éppen húga egyik kis ékszerét tanulmányozta. Kissé megemelte szemöldökét, aztán teljes testével felém fordult, összefonta karjait, és a szekrénynek dőlve méregetett.

– Jó! – bólintott. – Sőt, csodás! Nate-tel mizu? Jól megvagytok ti ketten?

Ahha, szóval erre megy ki a játék Felix...

– Jobban, mint valaha – hazudtam, közben büszke mosolyt villantottam. Képtelen lettem volna pont most elmondani, hogy egyébként miután találkoztam vele, szakítottam Nate-tel, főleg, hogy megjelent az a túlságosan gyönyörű top modell exbarátnője, vagy mi a fene...

– Király – bólintott kissé bizonytalanul, ami Felixtől nem valami megszokott. – Ennek örülök, mármint annak nem, hogy vele vagy, mert még mindig túl jó vagy hozzá, de annak igen, hogy boldog vagy – mondta, végig tartva a szemkontaktust.

– Ne csináld ezt – ráztam meg fejem. Felix csak kérdően méregetett. – Nekem lassan indulnom kell  – nyomtam be telefonom gombját, aztán mikor meggyőződtem, hogy igen, lassan tényleg indulnom kell, Aurora szaladt be a szobába. Vajon csak én érzem így, vagy tényleg egyre melegebb van a szobában?

– Mondtam, hogy lila! Nézd Luna, szép lila póni, én mondtam! – ugrándozott körbe izgatottan. – Gyere játszani, megvan a póni!

– Az a helyzet, hogy nekem lassan véget ér a munkaidőm – hajoltam le hozzá, mire szomorúan pillogott dús szempilláival.

– De... de úgy volt, hogy játszunk – hajtotta le fejét, aztán megfordult és kisétált a nappaliba.

Tanácstalanul néztem Felixre, aki csak vállat vont, és a kislány után indult, engem magamra hagyva a szobában. Egy kis idő elteltével Aurora nevetve szaladt vissza hozzám, majd a nyakamba ugrott, lábait pedig combjaim köré kulcsolta. Nem igazán értettem, hogy mi történik, ezért az ajtónak támaszkodó Felixre néztem, majd letettem a kislányt, aki még mindig boldogan nézett rám.

– Egy pillanat, és jövök, jó? Beszélnem kell a bátyáddal – pöcköltem orron, mire egy halk kuncogást hallatott. – Addig keresd elő, mivel játszunk majd!

– Oké.

Kimentem a szobából,  Felix követett, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Miről szeretnél beszélni?

– Mit mondtál neki?  – tértem a tárgyra.

– Azt, hogy maradsz egy kicsit tovább, hogy tudjatok játszani. Figyelj, Aurora  nagyon megkedvelt, és valami furcsa oknál fogva jómagam is, szóval kérlek, maradj – mondta úgy, hogy a "maradj" szónál a szemembe nézett. – Aurora kedvéért!

Ahj, ne már... Fránya pillangók..

– Végülis, megoldható lenne – bólintottam rá, majd még egy kis ideig csak néztük egymást, és biztos vagyok benne, hogy mindketten éreztük azt a bizonyos feszültséget. Én nem bírtam sokáig, szóval megszakítva a szemkontaktust Aurora szobája irányába sétáltam. De aztán megtorpantam, és a még mindig engem figyelő Felixre néztem. – Lehetne, hogy legalább Aurora előtt úgy teszel, mintha nem utálnál? Tudom, hogy haragszol a múltkori miatt. És totál megértem, meg minden...

– Sosem tudnálak utálni, Luna – rázta meg fejét. – Csak talán rájöttem, hogy sosem lesz olyan, hogy te meg én. Én megpróbáltam, nem ment, elfogadtam. Ennyi.

Sosem lesz olyan, hogy te meg én...

– Értem – nyeltem nagyot, közben hevesen bólogattam, és próbáltam nem nyomban elsírni magam. Felix pedig elsétált mellettem, egyenesen a szobájába.

Miért van az, hogy mindig későn jövök rá, hogy milyen értékes emberek vesznek körbe? Mindig akkor döbbenek rá, mikor már késő.

Mikor már továbbléptek...