Péntek este átcuccoltam apáékhoz, mert végül abban állapodtunk meg, hogy az egész hétvégét náluk töltöm, nem csak a szombatot, a féltesóm születésnapját.

Szombat reggel friss kávéillatra ébredtem, majd nyújtózkodtam egyet, és ezután nyitottam ki szemeimet. Kis szoba volt ez, ahol jelenleg aludtam, de amilyen kicsi, olyan otthonos. Miután kellően kinyújtóztam kikeltem az ágyból, és a halálra hordott macskás pizsama szettemet lecseréltem egy sportos rövidgatyára meg egy lenge pólóra, hajamat pedig két copfba fontam, bár hiába, mert elől mindkettő oldalon kicsúszott két kisebb tincs. Ezután kivonszoltam magam a konyhába, ahol az asztalnál már ott ült Mary, apa új felesége, és a féltestvérem, Cintia édesanyja.

– Jól aludtál? – kérdezte aranyos mosollyal, én pedig próbáltam megfogni a szék támláját, hogy kihúzzam azt, és le tudja ülni, de annyira homályosan láttam így a korai időpontban, hogy kétszer is mellé nyúltam.

– Csodásan – válaszoltam mosolyogva, miután sikerült leülnöm Mary-vel szemben. – Olyan jó kávé illat van! Ennél már csak az lenne jobb, ha lefőne végre, és ihatnék belőle egy jókora bögrével – álmodoztam.

– Ha minden igaz, hamarosan készen kellene lennie, mert már jó előbb oda tettem főni.

– Apa? – érdeklődtem, mikor rájöttem, hogy apa valószínűleg nincs is itthon. Vagyis, nem egészen itthon, merthogy én nem itt lakom.

– Elment boltba, azt mondta ma ő szeretné intézni a reggelit – vont vállat eltűnődve Mary, én pedig egy "hát jó" biccentéssel néztem körbe a konyhában. – De ha apád főz...

– .....abból általában pizza van – fejeztem be a mondatot, mire Mary helyeslően bólogatni kezdett, aztán velem együtt tört ki hangos nevetésbe.

– Na de, mesélj! Mi újság veled? Hogy telik eddig a nyarad? – állt fel, majd a kávéfőző elé sétált, és megtöltött két bögrét a fekete folyadékkal. – Olyan rég voltál nálunk, alig beszéltünk mostanában.

– Igen, ez igaz – gondolkodtam el. Talán tavaszi szünetben voltam utoljára, ami ugye március-április környéke, jelenleg meg június közepe van.

– Szóval? – mosolygott sunyisan. – A fiúkkal mi a helyzet? Hiszen már tizenhat vagy, ilyenkor már biztosan megkörnyékez egy pár srác...

De utálom ezt a kérdést...

– Emlékszel Nate-re?

– Sajnos – mondta unottan, aztán elém tette a kedvenc bögrémet tele friss és eszméletlenül jó illatú kávéval. – Mi van vele?

– Nyár elején szakítottunk – kortyoltam izgatottan a kávéba. Mary valahogy mindig nagyon ínycsiklandó kávét főz. – De aztán nemrég megkerestem, hogy próbáljuk újra...

– Mégsem tűnsz valami boldognak – fintorgott. – Mármint, ezt úgy mondtam, mintha igazából most szakítottatok volna.

– Nem tudom, azt mondta megváltozik. Aztán rosszabb, mint volt. Múltkor is megütötte Felixet, aki...

– Várj, ki az a Felix? – vágott közbe, mire ledermedtem, és kezeimet értelmetlen pozícióban tartottam magam előtt, merthogy az előbbi kis monológba úgy bele lendültem, hogy már a kezeimmel mutogattam.

– Ja, tényleg, erről nem tudsz. Akkor kezdem az elejéről – dőltem hátra. – Szóval, nyár elején jelentkeztem bébiszitternek egy családhoz, itt a városban. Irtó cuki kislány, alig pár évvel idősebb, mint Cintia. Na, megkaptam az állást, és hétköznaponként általában ott punnyadok. Minden tök jól ment az első nap, amíg egy srác be nem lépett az ajtón, én meg így néztem, hogy ez ki? Aztán kiderült, hogy valahogy elfelejtették mondani, hogy van egy idősebb fiuk. Szóval ő Felix. Mivel a húgára vigyázok, kénytelen voltam vele is megismerkedni. Múlt hétvégén Felix egy haverjának a szülei kölcsön adták a nyaralót, hogy menjünk nyugodtan. Tehát én, Felix, Nate, Mia, és Felix barátai ott töltöttük a hétvégét. Aztán Nate bevágott egyet Felixnek, aki nyilván visszaütött, ezután pedig Felix egy haverja próbálta leszedni Nate-ről, de neki is beszólt, erre attól is kapott Nate, és minden a feje tetejére állt. Röviden ennyi.

Nyilván kihagytam néhány apróbb, tökre jelentéktelen dolgot... Például, hogy Felix totál rám van kattanva.

– Túl sok információ – nevetett Mary, aztán közelebb hajolt az asztal felett. – Tehát, Nate féltékeny emiatt, vagy mi?

– Nincs oka annak lenni – válaszoltam. De, nagyon is sok oka van...

– Mesélj nekem erről a Felixről. Milyen srác?

– Ööö... Hát, jó magas, mint egy hegy. Fekete haja van, és tök fura, mert heterokrómiája van, így az egyik szeme barna, a másik meg zöld. Ezen kívül amúgy rendes srác, de baromi egoista, és néha azt hiszi, körülötte forog a világ!

– Érdekes – tűnődött el. – De ezek alapján nem tűnik szörnyű embernek, vagy netán tévedek?

– Hát... nem az – vontam vállat egy kis idő után. – Csak néha tényleg sok. De akkor nagyon.

– Azért mert magabiztos, az nem azt jelenti, hogy egoista – biccentett Mary, én pedig grimaszolva megráztam a fejem.

– Nem, ő tényleg egoista – nevettem.

– És hogy bírod? – nevetett velem, én pedig elgondolkodtam, mielőtt válaszoltam volna.

Alapvetően ha átgondolom a dolgokat, Felix és és egész jól kijövünk, mert tök jó társaság. Viszont ott az az igazi egoista énje, ami épp olyan vonzó, mint idegesítő. Visszaemlékeztem az első találkozásunkra, mikor becsörtetett az ajtón, én pedig kővé dermedtem a kanapén, hogy mégis kinek van kulcsa a házhoz, aztán kiderült, hogy Aurora bátyja. Minden egyes kis emléket újra lejátszottam a fejemben, a közös reggelizéstől egészen a csókig, meg a keze érintéséig a derekamon.

– Egész jól – válaszoltam határozottan, aztán egyszerre néztem az ajtó felé Mary-vel, amin apa lépett be kezében három táskával.

Amint átlépte a küszöböt, egy alma kiesett a táskából, és egyenesen kigurult az utcára, apa pedig meg akart fordulni, hogy felvegye, de eszébe jutott a sok táska, így tehetetlenül nézett felénk.

– Majd én hozom! – pattantam fel a székről, aztán kisétáltam az ajtón és lehajoltam a piros gyümölcsért.

Az almát fürkészve álltam fel, és miután megforgattam kezemben automatikusan pólóm aljába töröltem, közben az utat kémleltem, és egy nagy sóhajjal szívtam be a friss reggeli levegőt. Ezután indultam volna vissza a házba, de ekkor éles berregő hangra lettem figyelmes, és hát a kíváncsiság nálam nagy úr, így visszafordultam az út felé, és érdeklődve figyeltem a hang forrását. Ezután egy éjfekete motor haladt el előttem, és esküdni mertem volna, hogy sokkal nagyobb sebességgel, mint a megengedett. A sofőrje bőrszerkót viselt, fején pedig a motorhoz passzoló fekete sisak díszelgett, és mintha megérezte volna, hogy nézem, felém fordult, és így vezetett tovább. Féltem, hogy valami baja lesz, mert nem előre figyel, de az egész csak egy pillanat volt, tehát utána biztonságosan - kivéve a sebességet - haladt tovább. Aztán hirtelen megfordult, és lassan elém gurult.

– Ennél jobb reggelem nem is lehetne, de komolyan – nevetett fel egy ismerős hang, aztán a sisakkal kezdett szórakozni, és leemelte a fejéről. – Mizu, Kislány?

– Felix – nevettem kínosan, aztán egy pillanatra megfordultam, hogy apa vagy Mary figyel-e. – mi járatban erre?

– Ezt én is kérdezhetném, sosem láttalak errefelé ezelőtt – tette ölébe a sisakot, közben lábával tartotta magát, és a bazi nagy motort.

– Itt lakik az apám – mutattam a házra vállam felett. – Ritkán járok ide.

– Király, legalább egy kis időre lekapartad magadról azt a patkányt – mondta elismerően, mire szememet forgattam.

– Na és te?

– Dean az utca végében lakik – intett fejével kissé balra. – Az egyik haverjánál ma este buli lesz, aztán megyünk szerzünk egy kis abszolút biztonságos és legális dolgot – vázolta, mire inkább csak bólintottam.

– Talán jobb, ha nem kérdezem meg, hogy mit értesz biztonságos és legális dolog alatt.

– Száz százalékig biztos, hogy jobb, ha nem kérdezel – értett egyet, miközben csettintve kacsintott.

– Gondoltam – ráztam fejem.

– Ami a múltkorit illeti... – kezdte tarkóját vakarva, de félbeszakítottam.

– Felejtsük el, a pillanat varázsa volt – vágtam rá, mire Felix felvont szemöldökkel bámult rám. Legalább úgy, mint aki szellemet látott.

– El akarod felejteni? – kérdezett vissza, pedig nagyon is jól hallotta, amit az előbb mondtam. Rá pár másodpercre felnevetett, mintha valaki mondott volna valami vicceset.

– Hát, igen – válaszoltam zavartan. – Te talán nem? – addig-addig babráltam azzal az átkozott almával, amíg ketté nem törtem. Jó erőben vagyok...

– Ez most tényleg egy komoly kérdés? Csak mert ha el akarnám felejteni, kurvára meg sem tettem volna, érted? – nevetett fel dühösen, közben ujjaival a motoron dobolt. – Francba, önzőbb kellett volna hogy legyek. Ha önzőbb lettem volna, talán nem kellett volna végignéznem, hogy az a semmirekellő szar újra belép az életedbe. De nem, mert Felix úgy gondolta, hogy talán magadtól is rájössz majd a dolgokra. Francba ezzel az egésszel, de főleg Nate-tel! Tudod, én sosem voltam irigy senkire, mert mindig megvolt mindenem. De Nate, na rá, bassza meg, nagyon irigy vagyok, amiért te az övé vagy, bevallom. Csak egy baj van, Luna, az, hogy olyan cseszett naiv vagy, hogy az már nekem fáj! – ezzel felvette a sisakot, és egy határozott mozdulattal rántott egyet a motoron, majd a következő pillanatban eltűnt a távolba.

Nagyokat pislogva álltam a járda szélén, és elképedve bámultam magam elé. Ez volt az első alkalom, hogy Felix ilyen flegmán beszélt velem, és be kell valljam, eléggé szíven ütött. Naiv vagyok? Mégis miért lennék az? És mit ért az alatt, hogy önzőbb kellett volna legyen? Jól értem, hogy jelenleg nem igazán kíván látni engem? Csak mert akkor a jövő hetünk elég érdekes lesz, mert egy házba kényszerülünk.

***

Egész délelőtt úgy néztem ki, mint egy zombi. De tényleg. Enni se voltam hajlandó, még a tortából sem, mert hát nem is nagyon voltam éhes. Csak úgy voltam, mint valami árnyék. Tengtem-lengtem a házban, konkrétan csak mosdóba voltam hajlandó kimenni, meg inni, ha úgy adódott, hogy szomjas voltam. Persze, ha Cintia megkért rá, hogy játsszak vele nyilván igent mondtam. Bőven elég, ha az én napom egy nagy rakás szar. Legalább az övé legyen kevésbé gyötrelmes.

– Figyelj, az életkedved otthon hagytad, kislányom? – köszörülte torkát apa, aztán ledőlt mellém a kanapéra. – Nem ettél a tortából, pedig epres volt. És te imádod az epret!

Kislány, eper... Az ilyen random szavakról is az a hülye jut eszembe.

– Nem vagyok éhes, ennyi az egész – válaszoltam röviden, majd felhúztam térdeim és azokon támasztottam meg állam.

– Na de egész nap? – kérdezte furcsállva, aztán átkarolta vállamat és enyhén simogatni kezdte jobb vállamat. – Mi a baj, Luna?

– Utálom a fiúkat – fakadtam ki. – Az összes totál őrült, folyton nyafognak, és félreérthetőek.

– Nate a probléma? Csak mert ha igen, már megmondtam. Egyetlen szavadba kerül, és pikk-pakk lerendezzük a férget!

– Nem ő – ráztam fejem. – Vagyis, de... Vagy nem, nem tudom apa...

– Úgy érzem ehhez én már kevés vagyok, neked anyád kell, nem én – sóhajtott, aztán maga elé bámult pislogás nélkül. – Ha gondolod, nyugodtan haza mehetsz. Nem muszáj ám itt lenned, ha nem érzed jól magad jelenleg.

– Tényleg nem lenne baj? – fordultam felé könnyes szemekkel, mire apa csak együttérzően megrázta a fejét. – Köszönöm!

– Beszélek anyáddal, hogy jöjjön érted.

– Ne, dolgozik – tiltakoztam. – Szeretnék inkább egyedül haza sétálni, gondolkodni. Meg ilyenek.

– Akkor csak szólok neki, hogy haza indulsz, jó? – kérdezte, de telefonja már füle mellett volt.

– Imádlak – nyomtam egy puszit arcára.

– Hova mész Luna? – tipegett mellém a szülinapos Cintia, aztán kezét nyújtogatva kérte, hogy emeljem fel.

– Haza megyek – mondtam, mikor fejünk már nagyjából egy magasságba került.

– Miért? – kérdezte nagyokat pislogva, közben folyamatosan ásítozott. – Miért?

– Nem érzi jól magát, kicsim – vette át tőlem apa. – De úgy tűnik valaki nagyon fáradt, gyere menjünk aludni – mosolyogott Cintiára, aki bólogatni kezdett, majd apa vállára hajtotta fejét.

– Én megyek gyors összepakolok, aztán akkor elindulok haza – mondtam még gyorsan apának, aztán válasz nélkül eltűntem a szobába.

Nem volt nálam sok dolog, mindössze egy hátizsáknyi cucc, tehát nagyjából tíz perc alatt összedobtam mindent, aztán elköszöntem mindenkitől, kivéve Cintiát aki közben elaludt.

Útközben sokat gondolkodtam azon, amit Felix mondott, meg ugye Nate-en is. Tanácstalan voltam, nem igazán tudtam mit kellene tennem, de azt igen, hogy ez így nem mehet tovább. Cselekednem kell. És amíg én a földet bámulva sétáltam, beleütköztem valakibe, mire azonnal felkaptam a tekintetem. Egy barna hajú srác volt, világoskék szemekkel, kérdő tekintettel, mellette pedig egy számomra már igenis ismerős arc, Charlotte.

– Jaj, ne haragudj, nem figyeltem előre. Én csak... szóval bocsi – hadartam össze-vissza, mire a srác csak mosolyogva bólintott.

– Semmi gond, mindenkivel megesik.

– Luna, mi szél hozott erre? – ugrott a nyakamba a lány, aztán az ölelés után pár percig vállamnál fogva tartott, utána pedig hátrált egy lépést.

– Apumnál voltam, a hugomnak születésnapja van – meséltem, ő pedig érdeklődve hallgatta végig. – De nem éreztem jól magam, úgyhogy inkább hazamegyek.

– Ó, amúgy ő Luke – nyúlt a fiú bordái közé Charlotte, mire az kissé összecsuklott. – A legjobb barátom – kicsit halkabbra vette magát. – De már nem sokáig, a szülei nem fizettek még a hónapban!

– Na szép! – nevetett fel Luke. – Örülök, hogy megismerhetlek.

– Szintúgy – mosolyogtam. – Én Luna vagyok.

– Csupa jót hallottam rólad – mondta bizalmasan, én pedig egy mosoly kíséretében fordultam Charlotte felé.

– Tényleg? – vontam fel szemöldökeim, mire a lány egy kis idő után, mintha csak nem értette volna elsőre a kérdést, válaszolt.

– Meséltem ezt-azt – vont vállat, így copfjából kicsúszott egy tincs – Fúú, én kitépem a hajam, de komolyan!

– Együttérzek – nevettem, közben kezemet szám elé helyeztem. – Én befontam, erre nézd meg – mutattam a két kóbor tincsre.

– A pasidról is hallottam, hogy mekkora seggarc – szólalt fel ismét Luke, pedig mi azóta már másról beszéltünk.

– Luke! – vágta vállba tiszta erőből Charlotte, mire Luke arca grimaszra rándult, és vállát kezdte dörzsölni.

– Mondtam, hogy nekem bizalmas információkat ne, mert eljár a szám!

– Nekem meg a kezem jár el – mutatta fel ujját fenyegetően a lány, mire felnevettem. – Jó, bevallom tényleg meséltem róla is, hogy mekkora seggarc...

– Semmi gond, teljes mértékben igazad van. Tényleg az – bólintottam sóhajtva, Charlotte pedig meglepetten pislogni kezdett.

– Nekünk viszont mennünk kell, örültem Luna, egyszer megbeszélhetnénk mi lányok egy közös talit – ölelt át ismét.

– Minket fiúkat meg kihagynátok?

– Még jó! – nevetett a lány, aztán egy integetés után elsétáltunk egymás mellett.

Egy határozott lépéssel irányt váltottam, és reménykedve indultam meg Nate háza felé, kissé félve, hogy talán otthon sincs, így nem tudom megvalósítani a tervem. Szerencsére innen két sarokra lakott, úgyhogy mindössze két teljes percembe telt mire odaértem. Nagy levegő. Minden rendben lesz.

Megnyomtam a csengőt.

– Luna – nyitott ajtót Nate, és így a délutáni időszakban valahogy úgy nézett ki, mint aki nemrég ébredt fel.

– Nem zavarok? – kérdeztem ujjaimat tördelve, aztán benéztem Nate mögé a házba. Úgy tűnik egyedül van.

– Nem. Mit akarsz? – támaszkodott meg, aztán keresztbe font karokkal várt válaszomra.

– Örülök, hogy ezt megkérdezted! – nevettem kínosan, aztán eltűrtem szemem elől a két rakoncátlan barna tincset. – Szakítani akarok.

– Tessék? – meresztette ki barna szemeit, engem pedig ekkor elkapott a bűntudat.

– Én... szakítani szeretnék Nate.

– Miért? – kérdezte feldúltan. Ezt most komolyan megkérdezte?

– Nem érzem jól magam ebben a kapcsolatban. Arról volt szó, hogy megváltozol. Ehelyett tiszta őrült vagy. Nekem ez így nem megy tovább, sajnálom!

– Véletlenül sem az az oka, aki ezt tette velem, ugye? – mutatott arcára, szemei alatt pedig jókora lila karikák díszelegtek.

– Hagyd ki ebből Felixet – ráztam fejem szememet forgatva. Neki ehhez semmi köze az égvilágon, tényleg nem érzem jól magam ebben az egészben, csak idő kellett, hogy ráébredjek.

– Persze, védd is meg – bólintott csalódottan, aztán tekintetét az enyémbe fúrta. – Talán nem is kellett volna elmennem, mikor nem is olyan rég felkerestél. Mekkora hülye vagyok!

– Fel sem kellett volna keresselek – mondtam keserű mosollyal, aztán hátat fordítottam neki, és boldogan távoztam.

Nincs többé Nate.

Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, aztán büszkén mosolyogva sétáltam haza, és egész úton magamat dicsértem, hogy végre megtettem, amit már régen meg kellett volna tennem. Nate nem való az én életembe, és végképp nem érdemli meg a szeretetem.

Anyu dolgozik, tehát egyedül vagyok otthon este ötig. Kipakoltam a táskám, aztán bekapcsoltam a kedvenc lejátszási listám full hangerőn, és így készítettem magamnak valami kaját, mert a gyomrom hangosan jelzett, hogy ő márpedig éhes. Énekelve vágtam fel egy kis kenyeret, aztán jókora adag sajt, na meg egy kis melegszendvicskrém, és mehetett is a sütőbe. A szomszédok bizonyára imádnak.

How deep is your love? – énekeltem, és jelenleg egy kés volt a mikrofonom. Miután lement a zene türelmesen vártam, hogy elinduljon a következő szám, de ehelyett a csengőhangom szólalt meg, így a pulthoz siettem, és felkaptam a telefont. Barátnőm hangja halkan csengett, így nagyon koncentráltam, hogy mindent megértsek.

– Csajszi, Kevin elhívott valami buliba! Ááá, annyira izgulok! Mit vegyek fel? Csináljak valamit a hajammal? Lunaaa – mondta olyan gyorsan, hogy kellett egy kis idő, mire felfogtam az egészet. – Amúgy Felix is ott lesz, ha esetleg...

– Nem megyek sehova – állítottam le, mire csak valamit motyogott. – Te pedig csak add önmagad, és hidd el, minden szuper lesz. Mia, klassz lány vagy, emelett baromi okos, tehetséges és gyönyörű!

– De félek, hogy elrontok valamit.

– Minden rendben lesz – nyugtattam, ahogy csak tudtam. – Mesélnivalóm van.

– Halljuk! – mondt izgatottan.

– Szakítottam Nate-tel – sóhajtottam egy jókorát.

– Végre! – kiabált akkorát, hogy egy pillanatra el kellett tartanom fülemtől a készüléket, mert féltem, a végén megsüketülök. – Na és, hogy vagy? Mi történt pontosan? Felix az oka??

– Jól, ami azt illeti. És nem, ezt csupán saját magam miatt tettem  – meséltem mosolyogva, bár ezt Mia nem láthatta. – Majd szemtől szembe elmesélem. Menj, és bulizz!

– Aaah, jó – mondta, de ekkor eszembe jutott valami.

– Mia, senkinek ne mondd el, hogy én meg Nate már nem vagyunk együtt, jó?

– Cipzár a számon!

– Köszönöm. Jó szórakozást csajszi, millió puszi!

– Pusz-pusz!

Ezután újra elindítottam a zenét, aztán boldogan fogyasztottam el az isteni melegszenyót, amit még Felix "receptje" alapján készítettem. Mindig árgus szemekkel figyeltem, hogy hogyan készíti el. Bár bevallom, az övé valahogy finomabb szokott lenni.