Az előbbi kis esőzésből óriási vihar lett, így kezeimet egybe fontam mellkasom előtt, és próbáltam minél gyorsabban sétálni, hátha nem ázom meg annyira. Bár már mindegy, mert a pólóm szinte rám van tapadva, olyan vizes lett, a hajamból pedig akár három kanna vizet is tudnék csavarni, ha szeretnék.

Ahhoz képest, hogy négy óra van, az ég szinte fekete, a fák levelei mintha suttognának, az eső egyre inkább szakad, néhol villám cikázik a távolban, amitől kissé kiderül az ég, csupán pár másodpercre, ezután pedig hangos dörgés következik, amire akaratlanul is összerezzenek. Ez már inkább egy horrorfilmre hasonlít, mintsem egy hétvégi kiruccanásra a barátokkal. Tiszta libabőr vagyok, ráadásul az imént egy pocsolyába is beleléptem, tehát átázott a cipőm, így minden egyes lépésnél olyan hangot ad ki, mint egy kacsa. Ami azt illeti, talán mégsem kellene ilyen gyorsan sétáljak, mert a végén még valami bajom lesz.

Persze az sem segített, hogy tisztára össze vagyok zavarodva, ideges vagyok a fiúkra, főleg Nate-re, mert egy verekedést kezdeményezett. Mégis miért kell folytonosan a baj keresnie? Mi jó származik neki abból, hogy jelenleg törött orral fekszik? - legalábbis akkor még feküdt, mikor elindultam. Annyira, de annyira haragszom rá, hogy azt nem tudom szavakkal kifejezni. És akkor ott van Felix... - és én annyira ezen gondolkodtam, hogy a biztonságos köves útvonal most valahogy veszélyesebbnek bizonyult, mert megcsúsztam és seggre ültem, mindemellett jól beütöttem a könyököm, amiből szépen lassan elkezdett csordogálni a vérem, amit persze egyből lemosott az eső vize.

– Francba! – szitkozódtam, aztán próbáltam felállni a csúszós sárban amiben eddig ültem, közben kezemet kicsavarva próbáltam megnézni mennyire súlyos a dolog, de szerencsére megúsztam egy kisebb karcolással.

– Vérzik a kezed – megfordulnom sem kellett, tudtam, hogy ki az.

– Na nem mondod? – csattantam fel, majd hajamat félresöpörtem arcomból, és ránéztem Felixre.

– Valaki nagyon ideges – ráncolta homlokát, majd alig láthatóan mosolygott egyet. Ja, mert ilyen vicces ez a nap, tényleg Felix...

– De jó kedved van, irigylem! – fordítottam hátat a barna és zöld szempárnak, amik oly nagy kíváncsisággal fürkészték arcomat, majd nagyokat lépve tovább indultam.

– Luna – hova is gondoltam, két lépésbe telt, és már mellettem is volt. – én értem, hogy haragszol, totál megértem. De nem fogom azt mondani, hogy ne érdemelte volna meg azt, amit tőlem és Deantől kapott. Saját maga alatt vágta a fát, és nehogy azt mondd, hogy nincs igazam! Mert Nate nem érdemel meg!

– Hogy jutottunk el a verekedéstől addig, hogy Nate megérdemel-e, vagy sem?

– Ne tereld a témát – fúrta szemeimbe tekintetét, majd idegesen vizes fekete hajába túrt, hogy jobban lásson.

Volt valami abban, ahogyan csöpögött a hajáról a víz, a pólója teljesen rá tapadt felsőtestére kiemelve minden egyes izmát, - van egyáltalán ennyi izma egy embernek?? barna szemében volt valami olyan, amit nem tudtam értelmezni, amíg a zöld szinte világított, emellett pedig tökéletes formájú orrát törölgette, ami még mindig vérzett kissé.

– Nem érdemel meg téged – szólalt fel ismét egy kis idő után, mire a sáros cipőmet kezdtem szemlélni. Lehet, hogy igaza van.

– Nem mintha te megérdemelnél – nevettem fel keserűen egy szemforgatással, mire Felix állkapcsa megfeszült, és láthatóan nyelt egyet. Ezt talán nem kellett volna kimondjam, nem úgy gondoltam...

– Én egy szóval nem mondtam, hogy megérdemellek, Kislány – túrt ismét hajába, majd közelebb lépett. – De Nate-tel ellentétben én tudom, hogy mennyit érsz. És azt, hogy jobban érdemelsz, mint Nate. Jobbat is, mint én. Egyikünk sem elég jó hozzád, de tudod mit? Megmutatom, hogy érted jó is tudok lenni.

– Nagyon vicces vagy! – röhögtem el magam, de nem azért, mert viccesnek találtam, csak annyira zavarba hozott az adott pillanatban, hogy mást nem igen tudtam volna tenni.

– Örülök, hogy ilyen viccesnek találod ezt az egészet – váltott komolyabb hangnemre, amitől egyből lehervadt az arcomról a vigyor.

– Bocsánat – nyeltem egyet.

– Kikészítesz, de komolyan – rázta fejét hitetlenkedve. – Amióta megláttalak azon a francos kanapén a húgommal, azóta baszki, az így is széthullott életem még jobban szétesett. Nem tudok... – állt meg egy pillanatra. – Na, ezt mondom, elfelejtettem amit akartam, mert megint így nézel rám! – mutatott rám, mire kérdően felvontam szemöldököm.

– Hogyan nézek rád? – fontam egymásba karjaimat, mire Felix tekintete egy pillanatra elidőzött melleimen, mert én hülye egy átázott fehér pólóban állok előtte, és jelenleg olyan, mintha csak melltartó lenne rajtam. – A szemem feljebb van, te seggarc!

– Hm, tényleg? – szája szélén egy kaján vigyor jelent meg, ezért legszívesebben felpofoztam volna.

– Csak hogy tisztázzuk, akkor ne nézzek rád, vagy mi?

– Hát ne így – mutat megint rám.

– De mi az az így?! – csattanok fel, mire állvonalát kezdi masszírozni. Szerintetek mennyi az esély arra, ha megütöm az neki fáj, és nem nekem? – Igazad van, kinyomom a szemeim mert te szenilis vagy!

– Nem vagyok szenilis – vágta be a durcit, én pedig fejemet fogva álltam előtte, és arra vártam, vajon befejezi-e valaha. – Tudod, néha elég idegesítő tudsz lenni!

– Mondod ezt te? – vonom fel szemöldököm, majd nevetésbe török ki. – Akkor rólad inkább ne is beszéljünk. Eszem megáll...

– Nem én vitatkozom folyamatosan!

– Nem én vagyok egoista!

– Nem én járok olyannal, aki egy világi köcsög!

– Nem én kritizálom a másik szeretteit!

– Nem én védem be az olyat, akit élve kellene elásni!

– Nem én nyomulok rá minden második lányra, mert annyira menő vagyok!

– Befejezted? – vonta fel sötét szemöldökeit, majd sóhajtott egy nagyot.

– Igen – mondtam sértődötten.

– Jó!

Már majdnem megfordultam, mikor Felix jobb tenyere a tarkómra tapadt, és olyan erővel magához rántott majd megcsókolt, hogy ha nincs ott simán hasra estem volna. Miközben hajammal játszott, ajkaival gyengéden simogatta én ajkaimat, közben elégedetten elengedett egy nevetést, aztán másik kezét a derekamra vezette, csakhogy végképp ne tudjak szabadulni tőle. És tudjátok mit? Nem is akartam. Így hát pólójánál fogva közelebb húztam magamhoz, és olyan erővel viszonoztam a csókját, mint még soha senkinek. Valami elképesztő érzés volt ez az egész, csak mikor végülis elszakadtunk egymástól, és ő vággyal teli szemekkel nézett rám, beugrott valami. Vagyis valaki. Nate...

– Ez.... – próbáltam megtalálni a megfelelő szavakat. – Én sajnálom!

– Dehogy sajnálod – harapott alsó ajkába, majd magabiztosan megrázta a fejét.

– Én most megyek – fordultam meg, és semmivel sem törődve otthagytam Felixet, aztán visszamentem a házba.

Egyáltalán nem vagyok normális. Mégis miért hagytam, hogy megcsókoljon? Miért csókoltam vissza? Mi. A. Franc. Van. Velem. Akkora, de akkora hülye vagyok, te jó ég! Óriási hibát követtem el, hiszen ezek után Felix számára nyilvánvaló lesz, hogy vonzódom hozzá. Ki ne vonzódna egy ilyen fiúhoz, mint Felix Larson? De ott van Nate, én Nate-tel vagyok, ő a pasim, és szeretem. - Tényleg Luna?

– Luna! – dörömbölt a fürdőszoba ajtaján Mia, ahová én már úgy egy órája bezárkóztam, mert szégyenemben nem voltam hajlandó Felix elé állni. – Jól vagy? Már legalább egy órája odabent vagy. Kezdünk aggódni! Még Nate is, pedig az már nagy szó!

Nate neve hallatára szívembe mart a bűntudat, és próbáltam nem el sírni magam, amiért ekkora hülyeséget tettem.

– Én is itt vagyok ám – válaszolt sértődötten Nate, én pedig felálltam és ajtót nyitottam.

– Jól vagyok – egy erőltetett mosolyt villantottam, majd megköszörültem a torkom, aztán kerülve a szemkontaktust elsétáltam mellettük.

Az egy órányi ücsörgésben és sírás miatt kellőképp megszomjaztam, úgyhogy a konyhát vettem célba, és nagyjából három imát is elmondtam magamban, nehogy összefussak Felixszel. Nem tudnék mit mondani neki, hiba volt az egész, bármennyire is vágytam már erre, nem szabadott volna megtörténjen. Az is lehet, hogy ez az egész csak a pillanat varázsa volt. Hiszen az esőben való csók általában mindig a filmekben történik meg, valami cuki kis romatikus sztoriban.

A mai nap folyamán végre volt egy kis szerencsém, és senki nem volt a konyhában, úgyhogy megkönnyebbülve kifújtam a levegőt, majd eresztettem magamnak egy jó nagy pohár hideg vizet, és inni kezdtem. Komolyan kezdtem úgy érezni, ha nem iszok, már ki fogok száradni. Az utolsó kortyot ittam éppen, mikor megéreztem derekamon két kezet, amik szépen lassan összekulcsolódnak hasam előtt, majd a végtagok gazdája teljesen hozzám nem simul.

– Szia – suttogta fülembe Felix, én meg teljesen lefagytam és hirtelen úgy éreztem nekem eljött a vég, aztán félrenyeltem a vizet.

Luna, nyomorék vagy!

– Basszus – köhögtem, miközben egyik kezemmel mellkasomat fogtam. – Mi a francért csinálod ezt?

– Mert menekülsz előlem amióta volt egy kis ügyünk visszafelé jövet.

– Nem menekülök – törölgettem magam, aztán fogtam egy adag papírtörlőt és a vizet amit a pultra köptem felitattam vele.

– Luna, ne játszd az eszed. Nyilvánvalóan érzel irántam valamit, hiába tagadod – vigyorgott öntelten.

– Ja, gyűlöletet!

– Bezzeg mikor a szád a számon volt, és olyan iszonyat vadítóan magadhoz húztál a pólómnál fogva, na akkor nem így tűnt! – tűnődött el, közben kényelembe helyezte magát az egyik széken, lábait pedig hanyagul feldobta az asztalra.

– Kussolj. El. – fújtattam idegesen, Felix pedig tarkója mögött összekulcsolt kezekkel méregetett.

– Nincs esetleg kevésbé száraz pólód? Nekem nem volt semmi bajom azzal a vizes fehérrel, sőt...

– Sírba viszel, de komolyan – döntöttem a szekrénynek a fejem, majd lehunytam szemeim, és próbáltam nyugodt maradni a helyzethez képest.

– Pedig az ágyamba szeretnélek – válaszolt csípőből egy kacsintással, én pedig ha tehettem volna, ott helyben elégek, mert konkrétan éreztem, ahogy egyre jobban pirul a fejem.

– Hány lánynak mondod még ezt? – fordultam felé egy ingerült vigyorral, majd kissé oldalra döntöttem fejem, és így vártam a válaszát.

– Rajtad kívül? – mutatott rám, mire bólintottam. – Egynek sem, Kislány.

Szerintem már meg sem szólalok, mindenhogy ő jön ki jól, én meg egyre csak pirulok és pirulok.

– Miről van szó? – sétált be a konyhába kíváncsian Dean, jobbján Charlotte-tal, aki valami Luke nevű fiúval beszélt telefonon.

– Ööö – nagyot nyeltem, majd Felixre néztem, aki mintha mi sem történt volna, már a létezésemről sem tudott. Én persze még mindig olyan voltam, mint egy paradicsom.

– Arról, hogy Luna milyen ügyetlen. Nem elég, hogy félrenyelte a vizet, még ki is öntötte ami a pohárba maradt – válaszolt Felix, én pedig kérdően néztem rá. És amíg Dean meg Charlotte egymásra néztek, Felix fél szemmel rám pillantott, és ujját szája elé helyezte, ezzel jelezve, hogy nem beszélünk a történtekről.

– Jajj, szegény! De azért jól vagy? Tiszta piros az arcod – nézett át jó alaposan Charlotte, én pedig nagy nehezen, de bólintottam.

– Persze, semmi bajom – mosolyogtam kedvesen. – Sikerült megbeszélni Deannel a történteket? És egyébként nagyon sajnálom azt, amit Nate mondott!

– Ugyan, semmi gond. Nate véleménye egyáltalán nem érdekel – intett le a lány, hogy ne aggódjak emiatt. – Igen, megbeszéltük a dolgokat – biccentett Dean és Felix felé, akik valamiről nagyon susmorogtak. – De szerencse, hogy nem Felix durvult be. Akkor lett volna káosz!

– Miért? – kérdeztem vissza, majd az emlegetett fiúra néztem, aki bár Deannel beszélgetett, folyamatosan felém pillantott azzal a titokzatos nézésével, amitől minden második lány elolvadna. Valószínűleg én is azok közé a lányok közé tartozom.

– Kérdezd tőle – biccentett felé. – Ha akarja, elmondja.

Mégsem érdekel annyira...

– Oké – mondtam végül.

– Egyébként kezd elállni az eső, szerintem szedjük össze magunkat, aztán induljunk haza. Mit szóltok? – lépett vissza Dean a házba, akiről amúgy fogalmam sem volt, hogy az előbb kiment az ajtón.

– Egyetértek – bólintott Felix.

– Szerintem is jobb lenne, ha minél hamarabb hazaérne mindenki – válaszoltam én is, Charlotte pedig csak határozottan bólogatott mellettem.

Fél órával később már Mia mellett ültem Nate autójában, közben végig az utat bámultam, és azon agyaltam, hogyan tovább. Mondjam el Nate-nek, hogy mi történt? Vagy legalább Mia tudhatja? Persze bízom Miában, csak nem tudom ilyenkor mit kellene tenni. Tisztára össze vagyok zavarodva, és kicsit sem segít az, hogy Felix egyszerűen nem akarja elhagyni a gondolataimat. Minden egyes pillanatban ott van, és idegesítően vigyorog rám, még a saját fejemben is.

– Luna, minden rendben? – Mia óvatosan megfogta a kezem, majd aggódó tekintettel nézett végig rajtam. – Olyan fura vagy, mintha történt volna valami.

– Mindig fura – nézett ránk Nate a visszapillantótükörből, közben szemtelen vigyor jelent meg arcán.

– Szerencséd, hogy vezetsz, különben biztos, hogy nyakon váglak – mutatta fel középső ujját Mia, aztán újra engem kezdett nézni.

– Tényleg minden rendben – mondtam egy nem meggyőző mosollyal.

– A kis barátnőd nálatok kell kirakjam, vagy haza kell vinnem? – lassított Nate, majd leparkolt a házunk előtt.

– Luna elég kimerültnek tűnik, szóval vigyél haza légyszíves – válaszolt helyettem Mia, én pedig gyorsan megöleltem, elköszöntem és kiszálltam.

Nos, így este hatkor végülis beestem az ajtón, a cuccaimat gyorsan felvittem a szobába, aztán lesiettem a nappaliba, és ledobtam magam anya mellé. Alig két napig voltam távol, de már annyira hiányzott egy a megszokott fahéjas illat, a fehér bútorok összhangja, mintha évekig távol lettem volna.

– Na, milyen volt a hétvége? – kérdezte anyu két korty kávé között, miközben valami papírokat nézegetett.

– Hát, eseménydús – bólintottam. – Nate orra betört, összekaptak egy kicsit Aurora bátyjával.

– Nem ismerem a fiút, de imádom! – nevetett.

– Anya! – tártam szét karjaim hitetlenkedve, mire anya hangosan felnevetett, és én sem bírtam sokáig, vele együtt röhögtem azon, hogy Nate orra eltörött. – Jó, talán mégis vicces egy kicsit.

– Beszéltem apáddal – váltott témát. – Azt kérdi, hogy mész-e a hétvégén Cintia születésnapjára?

– Tényleg, neki hétvégén van a születésnapja! Teljesen kiment s fejemből, basszus... Mindegy, ott leszek, csak kell szerezzek neki valami ajándékot – fogtam fejem, amiért ilyen szétszórt vagyok, hogy elfelejtettem a féltesóm születésnapját.

– Akkor majd beszélek vele.

– Köszönöm – nyomtam egy puszit anya homlokára. – Én viszont megyek lepihenni, kimerítő volt a hétvége!

– Menj csak kincsem – mosolygott kedvesen, én pedig ezután bebattyogtam a szobámba.

Nagyon jó érzés volt végre egyedül feküdni az ágyban, szóval hasra dőltem, a fejemet a párnába temettem, és hangosan kínlódni kezdtem, hogy lehetek ekkora barom. Miért hagytam, hogy Felix megcsókoljon??

Felix, és az az átkozott mosoly...