Nyári munka gyanánt állást kerestem. Tényleg voltam már mindenhol felvételizni, kávézóban, fagyizóban, könyvtárban... De valahogy egyik sem volt az igazi. Nem tudom, nem az én világom. Aztán megakadt a szemem az egyik buszmegálló falán, ahova egy plakát volt kiszögelve, ami az állt, hogy egy család bébiszittert keres az ötéves kislányának, mert sajnos a munka mellett nem tudnak felügyeletet biztosítani, és a családtagok nem a közelben élnek. Ezért felhívtam, és azonnal meg is kaptam az állást. Nos, ez talán túl egyszerűen ment, vagy nem tudom... Furcsa. Na mindegy, van egy munkám! Egyébként azért akartam ennyire dolgozni, hogy meglegyen majd a pénz az egyetemre, bár még csak tizenhat vagyok, szeretek előre tervezni. Anyunak nagyon sok dolga van, és így sem állunk a legjobban anyagilag. Erősködött, hogy nem nekem kell kifizetnem az iskolát, de én szeretném, és kész. Anya és apa elváltak, mikor tíz voltam, de igazából baráti viszonyuk maradt, annak ellenére, hogy apámnak új családja lett. Egy felesége, és egy lánya. Vele sosem beszéltem ilyen dolgokról, mint például az egyetem. De attól még sok időt töltök nála, és tényleg sokat köszönhetek neki is.

Mellesleg, imádom a gyerekeket. Igen, annak ellenére, hogy egyke vagyok - vagyis van egy féltesóm - imádom őket. Tök szuper, hogy olyan állást találtam magamnak a nyárra, amit élvezni fogok, és még pénzt is kapok érte. Bár hátránya is van... Például így ritkábban látom majd az apámat, és a legjobb barátnőmet, Miát. Mi már általános óta a legjobb barátnőm, egy iskola projektnek köszönhetően. Művész lélek, folyton rajzol, zenét hallgat, vagy éppen fotóz. Ő lenne a legjobb barátnőm, Mia Bailey. A kedvenc emberem!

Igen, szóval ma van az első napom, vagyis inkább csak bemutatnak a kislánynak, aztán lesz ami lesz. Bízom benne, hogy szoros kötelék alakulhat ki köztünk, mert azzal nagyon egyszerű lenne a munka. De ha mégsem, akkor kihívásnak veszem. Márpedig szeretem a kihívásokat, és minden erőmmel azon leszek, hogy megkedveljen a kislány. Nem megfelelési kényszer, csak ha már én leszek a bébiszitter vagy mi, akkor legalább kedveljük egymást. Nem? Szerencsére nincs is olyan messze a ház, bár eddig sosem jártam erre, nagyon szép környék. A ház meg bazi nagy. Már bocsánat. A kapu előtt álltam, és a csengőt néztem, a csengőről meg egy kis kamera engem. Csak nyomd meg Luna, nem nagy dolog... és egy sóhaj. Csengettem. Ekkor a kis kamera kinyúlt, ezért automatikusan hátrébb léptem, és így szemeztem a kamerával, amiből pár perc múlva annyit hallottam: "Neved?"

– Luna – bólintottam. – Luna Brooke. Azt hiszem, bébiszitternek jelentkeztem. Vagyis, tudom, hogy annak jelentkeztem.... – ne dadogj már Luna!

A kapu kinyílt.

A nyikorgó kapun belépve egy nagy kertbe léptem be, ahol egy autófeljáró is volt, a ház bal oldalán a kerítés mellett pedig egy nagy beépített medence, az mellett meg egy trambulin. Gondolom a kislányé. Pár lépés után az ajtó előtt találtam magam, vagyis egy kis teraszon, ahol elhelyezkedett egy kis asztal, mellette pedig két fotel, meg az ereszről lógtak a virágok. Szép ház volt, bár eddig sosem láttam. Kopogni akartam, bár nyilvánvalóan tudták, hogy a ház előtt állok, mivel valaki kinyitotta nekem az előbb azt a kaput. Pár perccel később egy kedves hölgy nyitott ajtót. Barna haja volt, amiből két tincs az arcába lógott, a többi pedig laza kontyba fogva feje tetején. Mikor meglátott rám mosolygott, majd zöld szemeivel végigmért.

– Fáradj be! – lépett arrébb, majd miután nézelődve beléptem a házba becsukta az ajtót.

– Ezek szerint jó helyen vagyok – gondolkodtam hangosan, közben kínosan mosolyogtam. – Milyen pofátlan vagyok, elnézést! Luna Brooke! – nyújtottam a kezem, mire a nő mosolyogva megrázta.

– Roberta Larson – mutatkozott be ő is, mire bólintottam, jelezve, hogy próbálom megjegyezni a nevét. – Szólíts nyugodtan Robertának!

– Ó, rendben – mosolyogtam kedvesen.

– Ő ott a férjem – mutatott egy ajtó felé, ahonnan egy fekete hajú férfi sétált ki, szikrát szóró barna szemekkel. – Bob.

– Szia – köszönt kedvesen, és ekkor jöttem rá, hogy hiába ijesztő a kinézete, egy angyal lakozik benne. – Bob vagyok! Te biztosan Luna, igaz?

– Igen, én lennék!

– Aurora már nagyon várja, hogy megismerje a bébiszittert – mosolygott izgatottan Roberta.

– Én is várom! – viszonoztam a mosolyt. – És biztos vagyok benne, hogy egy tündéri kislány!

– Hááát.... – szólalt fel Bob. – Vicceltem, tényleg édes kis csöppség. Nagyon jólnevelt!

– Ennek örülök! – bólintottam, és a folyosó felé néztem, mikor apró lépteket hallottam meg onnan. – Ő lenne az?

– Igen – mondta Roberta. – Aurora, kincsem! Gyere ide, itt a bébiszittered, Luna. Már nagyon várja, hogy megismerjétek egymást!

Mosolyogva álltam, közben ideges a szám szélét harapdáltam. Mert hát igaz, hogy általában minden gyerekkel jól kijövök, de azért féltem, hogy vele ez nem fog sikerülni. De sikerült. Tündéri kislány. Nagyjából körbe vezettek a házban, elmondták mire számítsak, és meséltek a lányukról, hogy tudjak róla ezt-azt. Mint például, hogy allergiás a mézre. Aurora elég félénk, ezért ha kérdeztem legtöbbször csak bólintott, vagy fejet rázott. Mégiscsak ötéves. Minden napra kapok egy kis cetlit, hogy mikre figyeljek és mik a teendőim egy adott napra. Általában majd csak hétköznap kell jönnöm, de lesz, hogy egész héten. Reggel nyolctól délután hatig. Ez van. A ma nap még nem számít munkanapnak, ez inkább afféle "teszt", hogy Aurora hogy viseli majd, hogy velem lesz órákon keresztül. Délután kettő van, a szülők pedig elmentek pár barátjukhoz, addig is a kislánnyal lehetek.

Hát, a kanapén ültünk egymás mellett. Síri csendben. Elég kínos.

– Mondd csak, szereted a meséket?

– Igen – és Aurora végre megszólalt.

– Milyen meséket? – csúsztam kicsit közelebb hozzá a kanapén, majd kedvesen megkérdeztem.

– Hercegnős – vigyorgott, kék szeme pedig csillogott a lámpa fényében. – Te szereted őket?

– Hát, régen néztem mesét.

– Akkor nézünk? – lelkesedett, mire bólintottam. – Jeeeeejj!

– Mit szeretnél nézni?

– Hm – tette állára kezét, és úgy gondolkodott. – Mondjuk, Szépség és a Szörnyeteg?

– Az a kedvencem – mosolyogtam, mire Aurora teli szájjal vigyorogni kezdett, aztán a vállamhoz bújt és úgy nézte a tv-t.

Ez gyorsan ment. De legalább kedvel.

Nem sokra rá azon kaptam magam, hogy nagyokat pislogok, és alig bírok ébren maradni. Talán nem volt jó ötlet hajnalig sorozatozni... Aurora már rég elaludt a vállamon, így én sem nagyon tudtam meg mozdulni, különben felkelt volna a kislány. Azt pedig nem szerettem volna, hisz olyan tündérien alszik. Addig-addig mocorogtam, hogy ki tudjam venni a telefonom farmerem zsebéből, hogy végül a készülék a földön landolt, és pedig egyből utána nyúltam, hátha el tudom kapni, de nem jött össze. Szóval vártam. Vártam, amíg a kislány felkel. Vagyis, a terv ez volt, aztán eszembe jutott, hogy akár be is vihetem a szobájába, és ágyba dughatom. Óvatosan felemeltem, majd halkan sétálni kezdtem a szobája felé. Az ajtó előtt megálltam, aztán bal térdemmel belöktem az ajtót, ami sikeresen neki ütközött a szekrénynek, ezt pedig egy nagy koppanás jelezte. Hunyorogva néztem egyből Aurora arcára, de szerencsére rezzenéstelenül aludt kezeimben. Huh! Miután leraktam becsuktam az ajtót, és kimentem a nappaliba, majd leültem a kanapén és néztem a házat.

Unatkoztam. Nagyon. Gondolkodtam, hogy addig felhívom esetleg Miát, de említett valami könyves tábort, és ha jól emlékszem pont ma indult, ezért nem akartam zavarni. Anya dolgozik. Más barátaim meg nem igazán vannak. De még mindig jobb, mintha lenne milliónyi, de egyik sem igaz. Nemde? Szóval igen, ültem, és néztem ki a kertbe az óriási üvegajtón. Aztán üzenetem érkezett.

Nate: Beszélni akarok veled!

Az első expasim. Csúcs..

Az üzenetet meg sem néztem, inkább csak figyelmen kívül hagytam, majd sóhajtva letettem magam mellé a telefont, és folytattam a bámészkodást. - Nate, az első barátom volt, és tényleg úgy éreztem ő az igazi. Hát mégsem.. Folyamatosan engem okolt mindenért, vagy éppen az volt a baja, hogy nem értem rá, nem mentem át hozzá. Aztán elkezdte zavarni ahogy öltözködöm, meg akarta mondani mit vehetek fel és mit nem. Hát, én meg szakítottam. Kell ilyen pasi a halálnak! - A kert innen is láthatóan szép volt, kis hintaágy, kerti virágok, és néhány kerti törpe. Kis aranyos, mégis mutatós. A szülők lassan haza is érkeznek, így nem nagyon volt már más dolgom, tehát vártam. Aztán mikor kulcscsomó csörgése ütötte meg fülem, az ajtó felé fordultam, de nem a szülők voltak. Hanem egy srác. Magas, szinte lehajolt hogy beférjen, fekete haj, egyik szeme szinte világított olyan zöld volt, másik pedig barnán csillogott a lámpák fénye alatt. Egy kopott bőrdzsekit viselt halvány pólóval, és egy oversize farmert, Vans cipőjét pedig hanyagul ledobta.

Én meg ott térdeltem a kanapén, és néztem.

Ez ki? Mit keres itt? Talán nem csak én jelentkeztem? De akkor honnan lenne kulcsa? - gondolkodtam, aztán mikor a fiú észrevett, lefagyott és csak bámult. És én is csak bámultam. Mindenki csak bámult. Miért bámulunk, mint két hülye?

– Te ki a szar vagy? – biccentett lazán, majd olyan nyugodtan sétált a hűtő elé, és ivott egy pohár almalevet, mintha tök megszokott lenne egy idegen lány.

– Luna – válaszoltam. – De te ki vagy?!

– Az igen – húzta le a pohár tartalmát, aztán a kiürült tárgyat a mosogatóba tette. – Számon vagyok kérve a saját házamban.

MIVAN?!

– Bocsi, nem értem – ráztam fejem kérdően, közben pislogás nélkül bámultam. Mi történik??

– Ezen mit nem értesz?

– A te házad? – tettem fel a kérdést.

– Igen, képzeld – bólintott unottan, majd felém fordult, és tekintetét az enyémbe fúrta. Nem tudtam, hogy éppen megölni készül, vagy esetleg más tervei vannak... – És te mit keresel az én házamban Lina?

– Luna! – javítottam ki szemeimet forgatva.

– Akkor az – vágta rá. – Esetleg még ma megkapom a választ?....

– Bébiszitter vagyok – mondtam egyszerűen, mire kinevetett. – Most mit nevetsz?

– A húgomé – bólintott, ezzel jelezve, hogy valami dereng neki. – Bár az enyém is lehetsz, ha gondolod! – kacsintott, én meg nagyokat pislogtam.

– Bocs, mi? – kerekedtek el szemeim.

– Gyerek vigyáz a gyerekre – rázta fejét nevetve. – Ennek aztán sok értelme van!

– Tizenhat vagyok! – jelentettem ki feldúltan.

– Igen. Egy gyerek – helyeselt, mire fújtatva felálltam.

Kuss már ember... Mintha ő már egy érett felnőtt lenne...

– Nem mintha te idősebb lennél... Mindegy. Neked mi is a neved? Nem emlékszem – ráztam meg fejem.

– Tizennyolc vagyok, Kislány. – nézett rám sértődötten. – És talán azért, mert nem mondtam? – pillantott rám kérdően, hangjában pedig érződött az irónia.

– Mondd már a neved!

– Felix – válaszolt egyszerűen. – Felix Larson.

– Mondanám, hogy örülök – biccentettem, közben kissé orromat ráncoltam. – De nem így történt.

– Kölcsönös bogaram! – mondta, miközben valami filmet kezdett egy bámulni, és kidőlt egy fotelban. – Bár, ha mostantól minden nap találkozunk, talán jobban meg kellene ismerkednünk – kacsintott megint, közben elégedetten mosolygott.

Miért tikkel a szeme????

– Jesszusom – emeltem fel a telefonom, aztán az ajtó felé indultam, teljesen figyelmen kívül hagyva a fiút.

– Most hova mész? – szólt utánam, és felteszem meg is fordult, már azok alapján, hogy a fotel nyikorgott egyet. De nem figyeltem oda rá.

Már éppen kinyitottam volna, hogy elmenjek haza, de ekkor rám nyílt az ajtó, és Aurora szülei léptek be rajta. Kérdően néztek rám, de én úgy össze voltam zavarodva, hogy egy gyors köszönés nélkül elhagytam a házat. Aztán haza mentem.

Nos, igen...Mindenről beszámoltak, kivéve, HOGY VAN EGY FIUK! Pedig már azt hittem, hogy egy tök jó állást találtam magamnak. Persze, hogy nem lehetett ez ilyen pofon egyszerű dolog. A fenébe...