Sötét, világtalan éjszaka volt.

A hópelyhek megtapadtak az ágakon, így a sötétbarna, vonalvékonyságú ágak szokatlan, világos kontúrt kaptak és egészen különös kontrasztot alkottak egymással. Feketén a fehér.

Taehyung alulról szemlélte a végtelen égboltba nyúló vékony vonalkákat, melyek a fénytelen Ég erezeteiként szabdalták felhőtlen felületét. Feneketlen tóként terült el a fiú fölött, mintha mozdulatlan testére akarta volna óvó lebernyegét teríteni.

A rücskös, sovány ujjacskákhoz hasonlatos faágak csak a tükörsima felszínt súrolták, mélysége után pusztán sóvárogtak és reménytelenül nyújtóztak.

A vastag hóréteg hűvös volt és kellemetlen, fagyos érintése átjárta vékony testét, mégsem mozdult.

Csendes, téli éj volt.

Nyugalmas, zavartalan és álmosító.

Taehyung fogai már nem vacogtak, émelyítően lila ajkain elhaló, gondtalan mosoly reszketett. Sötét szembogarának fókuszálatlan pillantása elveszett a nesztelen éjszakában. Kabátjának zsebében valami megrezzent, s Taehyung minden idegszála megfeszült egy pillanatra.

Szétvetett karjait alig érezte, vörösre fagyott ujjbegyeinek érzőidegeit már percekkel ezelőtt elveszítette. Akár angyalt is formázhatott volna, már ha tudott volna mozdulni.

Lassan jutott el a tudatáig, hogy valószínűleg üzenetet kapott. Nehézkes volt következetesen végiggondolni mindent, gondolatai amilyen lassúak voltak, olyan kicsapongóak.

Kellemes tompa zsibbadtság vette át az uralmat a teste fölött.
Többé nem fájt semmi.
Belesimult az érzéstelen pillanatba, lassan lehunyta szemeit, s némán elveszett az összetapadt hópelyhek pihekönnyű tengerében. A kristályos szemecskék a felszínen tartották, míg a vékony fiú el nem pilledt a mozdulatlan csendben.

A természet körbeölelte és befogadta.

Nem fújt a szél, a csupasz, megfeketedett ágak nesztelenül és rezdületlenül borultak az elálmosodott fiatal fölé, kiben még elhalóan pislákolt az élet szikrája.

S mikor váratlanul vad, tépázó szél tört be a fák sűrű rejtekébe, ez a szikra kihunyt, akárha egy reszketeg gyertyalángot fújt volna el.