Jeongguk visszafojtott lélegzettel nyitotta ki a második levelet.
Hangosan szipogott, miközben forró könnyeit nyelte.

A száraz falevelek halkan zörögve kavarodtak fel körülötte, s söpörtek végig a talajon. Ügyetlenül kerülgették a némán és méltóságteljesen magasodó sírköveket, végig gurguláztak az aprócska betonúton, mely a csendes nyughely szívébe kanyargott.
A mellette magasodó kőszobor angyali arca komoly vonásokkal vigyázta a temető új lakójának örökkévaló álmát. Jungkookot egyszerre rázta ki tőle a hideg és facsarta keserű gombóccá a gyomrát.
A veszteség friss, felfoghatatlan érzete megbénította elméjét, és képtelen volt gondolkodni.

Október 1.

Jeon Jeongguk,

Ma enyhébb az idő, s ezért valamelyest a kedvem is jobb. Még egy szendvicset is összedobtam neked, pedig nincs sok kedvem kikelni az ágyból mostanában.

A nyakadon lógok.

Nem mondod, hogy zavar, de én tudom, hogy téged idegesít a tunyaságom. Egész nap csak eszek és alszok, mégis fogytam. Nem szembetűnő, és nem is komoly.

Talán nincs is semmi bajom.

Talán tényleg csak lusta vagyok.

Talán megőrültem.

Nem tudom, Jungkook, semmit sem tudok!
Nem mondasz semmit, nem is mosolyogsz rám, csak pirosas, mosolytalan ajkaiddal hallgatagon üzened; semmi baj.

Mégis megnyugszom tőle.

Talán még szeretsz.

Ha nem így lenne, már rég kidobtál volna a lakásból.