Jeongguk várt, mielőtt kinyitotta volna a harmadik levelet. Ujjaival újra és újra letörölte könnyeit. De a fájdalmát nem tudta ilyen könnyedén eltörölni.

Nehéz volt olvasni a sorokat, elvégre több őszinteség volt bennük, mint amit a férfi el tudott volna viselni.
Azt hitte, ha befogja a fülét, és nem hallja kedvesének sírását, akkor majd ő egyedül megnyugszik és nem történik semmi baj. Félt szembe nézni párjának a problémáival. Borzasztóan rettegett attól, hogy ez lesz a vége.

- Bocsáss meg, Taehyung...

November 1.

Jeon Jeongguk,

Néha nehezen találom a szavakat. Néha utálom magamat.
Amikor először gondoltam arra, hogy mennyire meg akarok halni, nem gondolkodtam és nem is találtam furcsának.

Egyszerűen helyénvalónak tűnt.

Másnap viszont megdöbbentett.

Megijeszt ez az érzés, mégis hagyom, hogy felülkerekedjen rajtam.

Akarom, hogy uraljon.

Hogy rávegyen dolgokra.

Arcodon félelem, aggodalom és talán halovány értetlenség. Nem hibáztatlak érte, mivel én sem tudok kiigazodni magamon.

Sírsz.

Talán engem siratsz.
Talán magadat sajnálod, amiért egy ilyen csődtömeget szeretsz.
Talán mindkettőnkért sírsz.

Kívánom, hogy az utóbbi legyen.

Meghalni gyáva dolog, nekem mégis könnyebbség.

Eljátszadozom a gondolattal, hogy együtt halunk meg, de tudom hogy nem így lesz. Magadat még értem sem ölnéd meg.

Önzőnek hiszlek, pedig nem így van.

Normális vagy, egészséges önértékeléssel és kieegyensúlyozott belső világrenddel.

Benned minden megvan, ami belőlem hiányzik.

Egy selejt vagyok, míg te kerek egész.

Tetszik, hogy megtöltesz érzésekkel, hogy egy aprócska csóktól is elpirulok, melyet tőlem csensz el.

És én hagyom neked.

Mert szeretlek.

Pár éve még éltettél.

Ma már te sem vagy elég.