Jeon Jeongguk a földön ült. Lábai törökülésben pihentek, s habár az izmos végtagok már zsibbadtak, a fiatal csak görnyedve meredt előre.

Mozdulatlanul.

Széles vállain koromfekete öltöny feszült, ébenfekete tincsei rendezett sorokba voltak zselézve.
Fiatalosnak és makulátlanul rendezettnek tűnt, ám az őt körbeölelő bús, hallgatag csend ezer éves porréteget sepert széles vállaira.

Sápadt volt.

Tejfehér bőrén magányos könnycsepp csordult végig, a nap folyamán már a sokadik. A meglibbenő szellő csípősen mart vöröses, kissé megduzzadt szemeibe, s hiába próbálta megcibálni fénylő tincseit, azok merevek maradtak.
Jeongguk olyan mozdulatlanul ült a földön, akár az őt körülvevő sírkövek. Némelyik fekete, némelyik kopott, szürkés. De mindegyik hideg és hallgatag. Jeongguk maga is olyan üresnek és merevnek érezte magát, mint az a friss kő, ami előtte állt egy olyan személy nevével, akit mindennél jobban szeretett.

Mélyen szívta magába a lehullott falevelek édeskés, fonnyadó illatát.
Fénytelen, elrévedő tekintete szenvtelenül vetült az ölében pihenő levelekre.
Három fodros szélű, kissé megsárgult lap volt, melyek párszor össze voltak hajtogatva.
Valószínűleg könnyek áztatták valaha a papírdarabkákat, ám Jeongguk nem akart erre gondolni. Végigsimított az érdes felületen, majd kezei közé vette az elsőt.

Szeptember 19.

Jeon Jeongguk,

Te is tudod, hogy milyen béna vagyok, ha felvezetésről van szó. Éppen ezért csak a közepébe vágok, s reménykedem, hogy azért valamit sikerül megértened a zagyva sorok közül.

Először is, tisztázhatnám, hogy nem a te hibád meg ilyenek, de nem teszem, mert tudom, hogy úgysem hibáztatod magad. Kicsit talán fáj, de te ilyen vagy.

Sérthetetlen.

Jeongguk arca eltorzult és újabb kövérkés könnycsepp szabadult el szeme sarkából.

Kapcsolatunk kezdetén irigyeltem ezt a megingathatatlan magabiztosságot és csodáltalak érte. Most már nem igazán, de ezt írhatjuk az elmebajom számlájára.

Hiányzol, annak ellenére, hogy csak dolgozni mentél.
Reggel az ajtóból néztem, ahogy fekete szövetkabátodban és hangosan kopogó bőrcipődben haladsz rendíthetetlenül az utcán. Akaratlanul is, de elméláztam azon; vajon engem is ilyen eltökélten hagysz majd a hátad mögött?

Még mielőtt mentegetőzni próbálsz, én tudom, hogy így lesz. Akkor nem fog érdekelni, hogy mennyire rosszul vagyok, hogy egy cérnaszálon függ az életem, mert ilyen vagy.
És ezt nem sértésből mondom, hiszen ilyen az emberi természet.

Az egyén védelme mindenek felett.

Láttam rajtad, hogy mennyire megijeszt téged a sebes karom, az éjjeliszekrényen heverő nyugtatók és csak idők kérdése, hogy mikor hagysz el.
De nem baj.

Most még tudok várni.