Heves, dermesztő szél süvített be a résnyire nyitott ablakon. A fagyos huzat már percek óta szivárgott be a melegre felfűtött lakásba, a hófehér függöny táncolva libegett be a szoba közepére. A félhomály kékesen derengett a késői délutánon, a kicsiny helyiségben.

A fehér szövet rojtos szélei óvatlanul simultak egy vékony, fedetlen felkarhoz.
Jungkook kifejezetten fázott, a világos anyag pihekönnyű simításai borzolták idegeit, s bársonyos bőrén libabőr ütközött ki. Kirázta a hideg.

Te vagy a mindenem.

Sötét, könnyes íriszei megbabonázva meredtek a vele szemben álló fiú homályos sziluettjére. A szívét marcangolta a pillanat, mely az utolsónak ígérkezett, s valami végével kecsegtetett.

A mozdulatlan, nyúlánk alak higgadtan figyelte a reszkető fiút. Puha tincsei feketék voltak, s tökéletes keretet biztosítottak finom, harmónikus vonásainak. Hibátlan arcát halovány bosszúság fűszerezte merevre.

Gyertyát égetnék szívtelen lényedért.

- Na mi legyen Jungkookie? Ha ezt akarod, akkor szakítsunk. - Kissé csontos vállát hanyagul megvonta, szavai pedig megültek a szoba hűvös csendjében. A fiatal fiú fojtottan felzihált, szíve kíméltelenül verte bordáinak erőtlen gyűrűjét. Szédült, a másik kegyetlen modora magával ragadta és belülről emésztette önértékelésének véres csonkjait.

Üvölteni akart, számon kérni a másikat minden félrelépéséért, ám tudta, hogy minden kérdése süket fülekre lelne. Taehyung már azelőtt eldöntötte, hogy szakít, hogy összevesztek volna. Vagyis, még csak nem is veszekedtek, hiszen Taehyung csöndesen figyelte, ahogy a fiatalabb vádaskodik, sír és sóvárog. Egy olyan fiú után vágyakozott, aki csak egy tűnékeny illúzió, egy valószínűtlenül vibráló délibáb volt a valóság rút és kietlen sivatagában.

Érted eldobnám az életem.

S mire észbe kapott, már azt a tökéletlen fiút is képes volt szeretni, aki a valóságban várt rá.

Rózsát nevelnék ablakod alatt.

Elviselte párja féktelen szeszélyeit és maró stílusát, miközben elemésztette az egy oldalú kapcsolat, mégsem vetett véget neki.
Nem élte volna túl.

De mindhiába, ha te felgyújtod azt.

Függött Taehyungtól. Elmondhatatlanul.

Páros lábbal, kacagva taposol a
szerelmünkön.

A hőmérséklet egyre csökkent, a hideg levegő folytonosan kísértő leheletét Jungkook reszketve tűrte, míg Taehyung előtte a mozdulatlan tökély mintapéldánya volt. Kifejezéstelenül nézett vissza rá, sötét szemeiben egy pillantra mintha keserűség villant volna.

Rajtam.

Ahogy a légkör lehűlt körülöttük, ők is úgy idegenedtek el egymástól. Jungkook már abban sem volt biztos, hogy volt-e valaha őszinte a kapcsolatuk.

Elnyomsz, megtörsz, eltiporsz.

Taehyung szeme fénytelen volt, mély íriszei örvényszerűen szippantották magukba Jungkook pillantását. S az eszeveszett forgatag közepén nem várta más, mint a nagy semmi.
Taehyung lassú és egyenletes léptekkel elhagyta a szobát, az ajtót pedig halkan becsukta maga mögött. A szobában maradt fiú kétségbeesetten szorította ajkaira kezét, hogy elfojtsa feltörő zokogását. Úgy érezte megszakad a szíve.

Mégis szeretlek.

Jungkook akkor értette meg, hogy milyen érzés olyasvalakit elveszíteni, aki sosem volt igazán az övé.