Ahogy ígértem itt a következő és egyben lezáró rész!

A rajzot egyébbként Jun-sensei készítette!

Kérlek, írjátok le a Véleményeteket a TodoMomo Love sztoriról, a viccek megfelelőek, a romantika elég-e, a történet élvezhető-e stb. és kérlek, külön írjátok le, hogy nektek mennyire tetszik ez a terjedelem részenként (bár azt nem mondhatom, hogy rövidebbeket írok, max hosszabbakat, igazából az utolsó kettőt egybe írtam, csak több mint 7000 szavas lett). Ez csak kutatás, hogy tdjam, hogyan folytassam (lévén, ez egy interaktív könyv XD)

A másik, hogy kommentbe ide írjátok le, hogy melyik legyen a kövi ship. Mindegyikkel meg van már a vázlatos terv, hogy mi történik, viszont mivel ez egy interaktív könyv, rátok hagyom, hogy mi következzen. Egy hetet várok és utána zárom a szavazást. Addig, a Múlthagyók című ff-et fogom folytatni.

Ja és mint ahogy az előző fejezetnél is mondtam, kérlek stopoljatok, a megmarad shipchildeket.

Na, jöjjön a Finálé:

Todoroki szemszög:

A Kert felé tartottam, amikor Tenya hangját hallottam meg a kommunikátorban.

– Srácok, nagy baj van! – szólt vészjóslóan.

– Mi az, Tenya? – kérdeztem megrémülve.

– Most találtunk valakit, aki látta Yaoyorozu-sant kimenni a kertbe és az az undorító féreg, Takahada utána ment! – mondta a srác nevét, mintha tényleg valami féreg lenne.

– És ki az a srác? – szólalt meg Deku, igazából én se tudom, de oldalról hallatszott, hogy Ochako magyaráz neki valamit.

– Azt a rohadékot most rúgták ki a UA-ból, mert ok nélkül használta a képességét és lányokat bedrogozva erőszakolt meg ! – üvöltötte Mei-san, mire én futásnak is eredtem.

– Már kint vagyok, gyertek, amilyen gyorsan csak tudtok! – adtam ki az utasítást, melyre rögtön jött mindannyiuk válasza, hogy rendben.

Amikor az udvarról a kertbe értem, észrevettem, hogy senki nincs jelen, se egy szemtanú, vagy nézelődő, akitől megkérdezném, merre mentek Yaoyorozu-sanék. Nem volt más választásom, futásnak eredtem az éjszakában, amikor meghallottam egy alig kiáltásnak mondható segélykérést, ami káromkodást követett, ami jóval hangosabb volt, úgyhogy a tópart felé vettem az irányt, ahonnan a hangokat hallottam.

Amikor odaértem hála Istennek, nem történt még semmi, de a srác már Yaoyorozu-san ruháját akarta kibontani, de amint meglátott, rögtön felemelte az ernyedt Yaoyorozu-sant, majd rám nézett. Diadalittas arcot vágott, és a testbeszédéből áradt, a beképzeltség.

– Na, mi az, Todoroki-san, most, hogy másik fiúval van a lány, mégis szükséged van rá? – nevetett fel hangosan – Sajnálattal közlöm, hogy Momo-chan velem va...

– Ne merészeld a keresztnevén nevezni őt! – fröcsögtem haragtól felhúzva. – Nincs jogod hozzá! Ereszd el Yaoyorozu-sant! – ordítottam rá.

– Oho! Eresszem el? – öltötte ki hosszú nyelvét és megnyalta Yaoyorozu-san nyakát. – Nem szeretném, pont olyan édes, mint egy barack. Mégjobban meg szeretném ízlelni, milyen is ő valójában.

– Ha mégegyszer hozzá mersz nyúlni, azzal a mocskos nyelveddel, akkor ki fogom tépni! – mondtam tettetett nyugodtsággal.

– Hacsak a közelembe mersz jönni – kacsintott egyet és egy kést tartott Yaoyorozu-san nyakához –, megnézzük, milyen ennek a baracknak a húsa.

Ezen a viccén olyan pszichopata kacajt hallatott, hogy egy hiéna is megirigyelné. Gondolkozz Shoto, tenned kel valamit, Yaoyorozu-san érdekében! Mit is kell tenni túsz ejtés esetében? Nem emlékszek, csak az ernyedt lányra bírok gondolni, akinek ma vallomást akartam tenni. Teljesen leblokkoltam.

Ebben a pillanatban két jól ismert hangot hallottam, amit bárhol felismernék. Deku cikázó és Tenya suhanó hangját. A két srác mellettem termett, Deku hátán Ochakóval, Iida pedig Mei-sannal az ölében.

– Itt a vége Takahada, a rendőrség már úton van, nincs hová menekülnöd, add fel! – kiált rá Izuku.

– Rendőröket, könnyű lefizetni!

– Szerinted van apádnak annyi pénze, hogy Japán egyik leggazdagabb családjának lányának megerőszakolásának próbálkozását eltusolja? – kérdezte Mei-san és felnevetett szárazon, de az arca cseppet sem tükrözte a vidámságot.

Erre már egy kicsit megijedt és kicsit elvonta az összpontosítását. Itt a kiváló alkalom, ekkor Yaoyorozu-san szeme fáradtan kinyílódott és fáradtan beleharapott Takahada kést szorító kezébe. Mire a fiú felüvöltött, elejti a kést és elvesztette a koncentrációját. Több se kell, Izuku Yaoyorozu-san után kap, én meg a tomboló dühömet Takahadára zúdítom. Nem használom az óriás jéghegy taktikámat, a 'Hypotermia' taktikámat használom, ami annyit tesz, hogy lehűtöm az ellenfél körül a levegőt, aki apránként, sejtről sejtre megfagy. Ehhez a képességhez idő kell, hogy hasson, de én élvezettel fogom végignézni, hogy mi történik vele, míg a rendőrök meg nem érkeznek.

– Shoto, állj le, erre semmi szükség! – próbál észhez téríteni Tenya, de figyelmen kívül hagytam.

– Shoto-kun, ezt nem teheted, ez nem hőshöz illő! – próbálkozott Ochakó is.

– Nem érdekel, bántani akarta Yaoyorozu-sant – mondtam éktelen haraggal. – Megérdemli, ő egy mocskos gonosztevő, csak megkapja, ami kijár, hogy hozzámert nyúlni, az én...

Ekkor egy lágy érintést éreztem az arcomon, ami ráfigyelésre késztetett. A szemem előtt a gyenge Yaoyorozu-san jelent meg és bánatos arccal nézett rám. A keze melegen és nyugtatóan simogatta az arcomat.

– Minden rendben, Sho-kun, jól vagyok –próbálta csillapítani a haragomat, majd elmosolyodott. – Nem kell ezt tenned. Megmentettetek, ennél nincs többre szükség... – hallgatott el és elpirult –, talán egy ölelésre – szavalta halkan, de nekem tisztán érthetően, ettől észhez tértem és megjött a bátorságom, azonnal magamhoz öleltem, olyan szorosan, amennyire csak tudtam.

Yaoyorozu tökéletesen beleillett az ölelésembe, mintha az lenne az ő jogos helye, és talán így is van. Csipője sorosan hozzámsimult, karjával a karom alatt átbújva szorosan a hátamba kapaszkodott, fejét pedig a jobb vállamra helyezte, pont, ahogyan szeretem. Mint ahogyan őt. Teljesen ki merem jelenteni, hogy szeretem, Yaoyorozu Momót!

– Szeretlek, Momo! – suttogtam fekete fürtjeibe, mire ő szorosabban szorított, és remegni kezdett a halk sírástól. Mikor felemelte könnyáztatta arcát és boldogan a szemembe mondta:

– Én is szeretlek Shoto! – suttogja vissza.

Amint kimondta ezeket a szavakat, végre megtehettem azt, amire már oly rég vártam. Megcsókolhattam. Úgy igazán, nem az a kisgyerekkori puszi fajta, nem is olyat, mint a kamucsókok a filmekben. Hanem olyan csókot, amiben benne van a szívem-lelkem. Úgy csókoltam, mintha ettől függne az életem, majdnem még levegőt is elfelejtettem venni. Ha a rendőrök nem érkeztek volna meg, még mindig csókolnám. Nem szeretném elengedni Momót, – olyan jó végre nevén szólítani – nem bízok meg a lábaiban, hogy megtartanák. Csak állok mellette és magamhoz szorítom. Még mindig reszket. Nem tudom, hogy a megrázkódtatástól, a dühtől, vagy a csókunktól, de reményeim szerint az utóbbi. És folytatni is szeretném, de a rendőrökkel kell foglalkoznunk.

– Majd mi elintézzük, te csak foglalkozz Yaoyorozu-sannal! – mondta Iida kaján mosollyal és elvonultak Mei-sannal a rendőrökkel. Hálásan néztem feléjük és megkönnyebbültem, hogy most nem akarják húzni az agyam.

– De-Deku-kun, szerintem hagyjuk magukra őket – javasolta vérvörös arccal Ochako.

– I-igen, csak beszélgessetek nyugodtan – dadogta Izuku szintén kipirult arccal, mire én csak fapofával néztem rá –, vagy folytassátok azt, amit az előbb félbehagytatok – mondta zavartan, majd Ochako kezét megfogva elhagyták az udvart, szinte rángatta maga után a szegény rózsaszínruhás kába osztálytársnőnket.

Mire mindenki elment visszafordultam Momóhoz.

– Hol is hagytuk abba? – kérdeztem elgondolkodva, mire Momo újra elpirult én pedig mosolyogva újra közel hajoltam hozzá. – Remélem nem bánod, mert soha többé nem szeretnélek elengedni, Yaoyorozu Momo!

Momo egy csöppet komolyabb arccal válaszolt – Az én terveim is hasonlóak, Todoroki Shoto! – Majd megragadta a galléromat és az előző szenvedélyes csókhoz hasonló nyelvcsatába kezdtünk, csak az ő kezdeményezésével.

Miután véget ért a csókunk, Momo kezét fogva egy padhoz vezettem, majd leültettem, én pedig mellé. Ő a vállamra hajtotta a fejét én pedig a sajátomat az övére. Kezünket a combomon összekulcsoltatva, pihentetve, figyeltük kellemesen a kertet. A csöndet Momo törte meg, miközben a fejét, a vállamon pihentetve felém nézett.

– Szeretném betartani az ígéretemet, amit akkor ott, a fesztiválon tettem neked – mondta halkan, de boldogsággal átitatva.

Először nem értettem miről van szó, de aztán egy fekete hajú, aranyos, virágmintás kimonót viselő lány emléke ugrott elő, amit már régen eltemettem magamban, de most Momo vonásait véltem felfedezni a pajkos arcban. Ezután elmosolyodtam és Momo felé fordulva újból megcsókoltam.

Nem mondtam semmit, de értette, hogy mire akarok célozni.

Az est további részén pedig csak ültünk ott kettesben, nem törődve az iskolatársaink és a többi megjelent személy és az ők fürkésző tekintetével. Nekünk csak kettőnk volt ott, Momo és én. És ez épp elég volt.

Yaoyorozu szemszög.

Sötétség... fáj a fejem... nem érzem a végtagjaimat... a szemem lüktet... a szám és a torkom kiszáradt. Nem tetszik ez nekem, valami nincs rendben, Kelj fel Momo! Hallom a hangomat, de mintha távolinak érződne, mintha csak visszhang lenne, semmi több. Nincs erőm, fáradt vagyok és aludni szeretnék. Aztán meghallom Todoroki-san kiáltását – Yaoyorozu! – harsan kétségbeesve és mérgesen. Miért mérges Todoroki? Meg kell erről bizonyosodnom!

Lassan, fáradtan és fájdalmasan ébredezek és résnyire nyílt szemhéjam közül látom Todoroki-sant és a többieket haragosan néznek felém. Felém, de nem rám, aztán lassan oldalra nézek és meglátom, hogy Takahada-san kezében vagyok, ezzel egyidőben undort érzek a nyakamon és valami markolássza a mellem. Olyan mocskosnak érzem magam, hogy most háromszor lezuhanyoznék. Valamit mondanak neki, amire megrendült.

– Itt a lehetőség Momo, hogy kiszabadulj – utasítottam zsibbadt testem és nagy nehezen beleharaptam az engem markolászó srác karjába.

Ezután miden nagyon gyorsan történt, valaki hirtelen elkapott, más valaki pedig a fogvatartómra vetette magát. Majd iszonyú nyüszítést hallottam, a többiek pedig Todoroki-sannal kiabáltak. Amint kitisztult a látásom és az elmém, az események következményei letaglóztak.

Takahada-san a földön nyávogott, mint egy macska, akit nyúznának, Midoriyáék pedig Todoroki-sannal üvöltöztek, aki a földön fetrengő iskolatársunk felé tartja a kezét. És ezen a ponton állt össze minden. Todoroki-san azt az iszonyú technikáját használja, ami véleményem szerint nagyon hatékony, ha az ember hidegvérű gyilkos, de egy hősnek... ezt csak legvégső taktikának kellene használnia. És ő most egy tőle sokkal gyengébb emberen használja, ez megijesztett. Az arckifejezése pedig teljesen sokkolt, düh, megbánás és élvezet vegyült benne. Tennem kell valamit, mert a többiekre nem hallgat és, ha továbbra is folytatja ezt, akár maradandó sérüléseket is okozhat a fiún.

Bár az összes porcikám fájdalmasan ordibált a mozgás ellen, de én kényszerítve magam, Todoroki-san felé vettem az irányt. Még nem tudom, mit fogok mondani neki, de azt tudom, hogy most csak rám fog hallgatni, még a rendőrséggel is megkockáztatná az összetűzést, ami végképp véget vetne a hősi karrierjének, amit nagyon nem szeretnék.

Amint odaértem, azt tettem ami elsőre eszembe jutott, megérintettem a bal, már jegesedő orcáját és gyengéden simítottam meg az arcát, hogy rám figyeljen. Ami sikerült is és döbbenve nézett rám, ami kizökkentette a koncentrációjából, de még mindig nem tért magához.

– Minden rendben, Sho-kun, jól vagyok! – bizonygattam neki kitartóan, reméltem, hogy a régi időkben használt beceneve kicsit hatékonyabb lesz. – Nem kell ezt tenned. Megmentettetek, ennél nincs többre szükségem, talán... egy ölelésre – suttogtam a fülébe szaggatott hangon és éreztem, hogy elpirulok. Legszívesebben elfutnék, de erős karok öleltek át és Todoroki magához szorított.

Az ölelés nyugtatóan hatott rám, attól függetlenül, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről. A közelségtől viszont éreztem, hogy Todoroki szíve is nagy sebességben működik. Elfogadtam az ölelést és én is magamhoz szorítottam a srácot és mélyen magamba szippantottam a hűs illatát, ami csak fokozta az élményt. A karjai közt egyből elmúlt a félelmem és biztonság melegsége áradt szét bennem. Ott akartam maradni, örökre.

– Szeretlek, Momo! – suttogta enyhén rekedtes hangon, amitől végigszáguldott rajtam a kellemes bizsergés.

Kellett pár másodperc, mire felfogtam, hogy mit is mondott igazából, majd könny gyűlt a szemembe és bűntudat nélkül válaszolhattam a fiúnak, akit szeretek.

– Én is szeretlek, Shoto!

Amint kimondtam ezt a pár szót, Shoto-kun olyat tett, amivel a meglepetéseket csak tetőzni tudta... megcsókolt.

A több éve közöttünk lévő feszültség ebbe az egy csóka sűrítettük bele. Szinte sóvárogtam, hogy sohase érjen végett ez a pillanat, de meghallottuk a szirénák zaját, amire szétrebbentünk lihegve. Remegtem a kellemes érzéstől, ami végigfutott rajtam, amikor Shoto-kun megcsókolt és megérintette a gerincem vonalát. Egyetlen csók után, már egy újabb után sóvárogtam.

Mire kitisztult a tudatom, már csak ketten álltunk a kertben, Shoto pedig lelkes arccal figyelt engem, szinte láttam a szemében a csillámlást. Majd kaján mosolyra húzta száját – Istenem, hogy ez milyen szexi – és élcelődni kezdett, miközben magához szorított.

– Hol is hagytuk abba? – kérdezte tettetett eltűnődéssel, amitől újra elöntötte az arcomat a forróság– Remélem nem bánod, mert soha többé nem szeretnélek elengedni, Yaoyorozu Momo! – hajolt hozzám boldogan.

Komolyan a szemébe néztem és válaszoltam a felajánlásra: – Az én terveim is hasonlóak, Todoroki Shoto! – és hogy nyomatosítsam az elhatározásomat, garbón ragadtam és az előző szenvedélyes csókhoz hasonlót kezdeményeztem, amit ő örömest elfogadott, és ajkaink vad érzelmes tangóba kezdtek, mely elárulta érzelmeink teljességét.

Nem is tudom meddig tarthatott, de elválásunk után alig álltam a lábamon. Shoto ezt tudván, egy padhoz vezetett, a romantikus padhoz, ahol nemrégiben még áldozatként kezeltek, most pedig mintha hercegnő lennék. Kellemesen ültünk kezén fogva, hallgatva az éjszaka zajait és a bentről kiszűrődő zajokat. Hirtelen egy emlék hasított belém és kibuggyant belőlem.

– Szeretném betartani az ígéretemet, amit akkor ott, a fesztiválon tettem neked.

Nem tudtam, hogy miért, de kimondtam, amint pedig újból megéreztem Todoroki, most már lágy és érzéki ajkát a sajátomon, elmúlt a szégyenkezésem. Shoto nem mondott semmit, de nem is kellett. És pont így éreztem helyesnek.

Az este után egy csomó mindenről el kell majd beszélgetnünk és sok mindent meg kell majd tennünk. Most viszont itt ülünk, fogjuk egymás kezét, és élvezzük az éjszakát. Talán még az se zavar, hogy a paparazzik képet készítenek rólunk. Legalább meg lett örökítve életem legfontosabb éjszakája.

10 évvel korában:

Izgatott tömeg hömpölyög a kilátó felé. A hangos bemondóban a már megszokott női hang szólalt meg:

– Kérjük minden kedves résztvevőt, hogy induljanak el a kijelölt kilátók felé, a tűzijáték parádé hamarosan megkezdődik. Kérünk mindenkit, hogy gyermekeikre, személyes- és vagyontárgyaikra fokozottan ügyeljenek a tömegben. További kellemes estét kívánunk önöknek.

Egy Sakura virágos kimonót viselő, fekete hajú kislány szalad, miközben a kezét egy fekete kimonós, vörös és fehérhajú kisfiút rángat maga után, mit sem törődve az elhangzott intelemre, sem az elégedetlen emberekkel, akiknek nekiment. A szüleik már ordibálnak is utánuk, senki se képes szaladásra bírni japán egyik leghíresebb hősét és leggazdagabb emberét, csakis tulajdon gyermekeik.

– Siess már Sho-kun! Mindjárt utolérnek, és akkor megint nem látlak egy fél évig! – rivallt rá a lány.

Már évek óta ismerte a fiút, de az utóbbi 3 évben teljesen magába fordult és nem akart senkihez se közel kerülni. A fiú anyjának összeroppanása után, mély sebet hagyott mind a szívén, mind az arcán és szégyellte, ami vele történt és attól is, hogy mások ugyanúgy az apjához fogják hasonlítani, mint az anyja. A lány viszont mit sem tudva a történtekről, tovább próbálta felvidítani a fiút és kimozdítani őt a komfortzónájából.

Eddig viszont nem haladt előre egy centit se, sőt, mintha visszafelé haladtak volna. Nem mintha sok mindent tudna ő, a 8 éves fiúkban mi zajlik, abban viszont biztos volt, hogy ahova a fiú tart, semmi jót nem tartogat a számára. Ezért a lány minden erejét latba vette idáig és már kezdett elfáradni a próbálkozásoktól.

Egy sziklaszirtre értek, egy korlát elé furakodták magukat, pont akkor, mikor a tűzijáték elkezdődött. Gyönyörű szépeket lőttek fel az este. A lánynak még mindig az emlékeiben vannak azok a tűzi játékok, mert akkor gondolta a fiúról, hogy menő, ahogy a hűs arcán megvillantak sorjában, a színesebbnél-színesebb puskaporcsodák fényei.

A fiú a szeme sarkából látta, hogy a lány őt nézi. Az emberek mindig megbámulják a sebhelyét. Ő pedig utálta ezt. Utálta, hogy olyan helyen van, ahol mindenki láthatja, hogy mindenki sajnáló arccal néz rá, hogy mindenki megkérdezi, hogy hogyan szerezte a heget, és amikor nem válaszol, kellemetlenül témát váltanak, vagy otthagyják őt. Most, ahogy a lány figyelte, ösztönösen arca azon részéhez ért, ahol a sebhely foglalt helyet. Nem akarta, hogy a lány is olyan legyen, mint a többiek, kevés barátja volt és mégkevesebb, akivel szoros kapcsolata volt. Az ilyeneket hamar elveszítette. A lány viszont olyat tett, amit még senki... megérintette az arcát.

– Nagyon fáj, Sho-kun? – kérdezte a lány aggódva.

A fiú megrökönyödött, eddig senki sem kérdezte őt erről hátsó szándék nélkül. Mindig akartak valamit, mindig volt valami céljuk. Ettől volt furcsa, nem vett ki semmit a hangjából, csupán aggodalmat, amit csak nővérétől és bátyjától kapott, de tőlük is idegennek érezte. Akkor ez a lánytól miért érez melegséget, ahogy hozzáér?

Hirtelen észrevette, hogy a lány figyeli, és a válaszát várja, ő pedig egy kicsit elpirul, amint a szemébe nézett – Már... – kezdett bele kisfiús hangján, azzal a hanggal, ami a dörmögős, férfias hangja előtt mondott saját hangjának – Már nem fáj csak... – mély lélegzetet vett és elszakított a tekintetét a lányról – undorító és zavaró, mint amilyen én vagyok – fejezte be komoran.

– Ez nem igaz – suttogta a lány lágyan, miután a tömeg oszlani kezdett – Sho-kun nagyon is menő, Sho-kun a legmenőbb fiú, akit láttam, menőbb, mint Apu! – bizonygatta a lány gyermeki mércével, hogy neki az apjától nem sok ember menőbb.

– Ez nem igaz! – szólta le a lányt élesen a fiú.

– De igen! – szólt vissza a lány.

– De nem! – szállt be a gyerekes vitába a fiú.

– De igen!

– De nem!

– De igen!

– Akkor Momo-chan bizonyítsd be! – ordította hangosan a lányra a fiú, mire a lány puszit adott a fiú arcára, amitől a fiú elhallgatott.

– Momo is hős lesz, hogy segítsen Sho-kunnak a legjobb lenni, Momo lesz Sho-kun felesége és legalább három gyereket fog szülni neki és Momo szeretni fogja Sho-kunt, Sho-kun pedig viszont fogja őt szeretni! – ordította tetőtől-talpig elvörösödve.

De nem csak a lány volt teljesen elpirulva, a fiú is – kislábujjától, a feje búbjáig.

Össze kellet szednie az összes bátorságát és kisujját nyújtotta a fiú – Kisujj eskü! – Nyögte ki zavarában, a lány pedig örömmel elfogadta a felajánlását.

A gyermeki fogadalmat egy darabig észben tartották, de a körülmények megváltoztak, a fiú apja egyre nehezebb edzésnek tette ki, a lány anyja pedig mégtöbb szabályt állított a lányának. A gyerekek egyre távolabb kerültek egymástól, míg végül szinte teljesen idegenként bántak a másikkal.

De mindez megváltozott, mikor újra találkoztak, a UA hősképző tagozatán. Az életük itt teljesen megváltozott. Barátokra leltek, egymásra és legfőképp saját magukra.

Most a gyermeki esküjük után majd 30 évvel saját gyermekeikre nézve hálát adnak az égnek, hogy akkor ott 8 évesen fogadalmat tettek egymásnak.

Na, hőstagozatosaim, milyen volt? Itt ér véget a TodoMomo Love story. Tudom, hogy hosszú lett és sok időbe telt, de egyszerűen imádtam írni ezt a történetet és azt szerettem volna, hogy tökéletes legyen. Ezért nagyon szeretném, hogy elmondjátok a véleményeteket, és ha tetszett, akkor dobj egy Vote-ott.

A következő történet szereplő párosa pedig rajtatok áll. 1 Hetet adok nektek, hogy kommentbe vagy privátban megüzenjétek, melyik ship történetét írjam le. A shipeket az első fejezetben találjátok meg, ott is nyugodtan kommentelhetitek, csak írjátok mellé, hogy „2. Love Story". És ha már ott vagytok és nem stopoltatok gyerkőcöt, megtehettítek, mert még van néhány gyerkőc, akik kitalálásra várnak.

Adig is, míg új rész nem jön, visszatérek a Múlthagyókhoz és azt folytatom. Várom a véleményeteket!

Plus Ultra!