Hello mindenki! Itt az új rész, bocsi, hogy ilyen rég jött rész, de cserébe dupla résszel jöttem és teljesen sikerült befejeznem a TodoMomo Storyt. Nem tudom, hogy a többi Love story ilyen hosszú lesz, ahogy esik, úgy puffan, nem ígérek semmit, minden az ihlettől függ.

Ami nagyon fontos lenne, hogy az utolsó TodoMomo rész végén írjátok le kérlek, hogy mennyire tetszett ez kis firka rész, hogy mit gondolsz alapból a shipről, változott-e a véleményed a történetem után és Kritikát is szívesen elfogadok.

Köszönetet mondok AminaAdmiral-nak, aki vállalta a lektorálást visszamenőleg is, amit ki fogok cserélni, amit ő átnézett. Mostantól ő felelős ezért és ezerszer ezer puszit küldök és hálás vagyok érte.

Valamint el ne felejtsétek jelentkezni a shipchildeknél, mert még mindig van hely. Kérlek akkor is jelentkezz, ha a ship nem tetszik, neked csak annyi a dolgod, hogy kitaláld a gyereket, nem kell kedvelned a szüleit, előre is köszönöm, a már jelentkezőket és a még ezután jelentkezőket is.

Jöhet a Story:

Todoroki Shoto szemszöge:

Miután enyhült a nevetés, apám komolyra fordította a szót. Összekulcsolta karjait és peckesen kihúzta magát. Arcán meglátszott a kor, nem csodálom, hisz már 47 éves, mégis, jobb formában van, mint valaha és ezen az arcán éktelenkedő heg sem változtat. A tekintete, azt a bizonyos, „Nagy előadást tartok, figyelj" tükrözte, ami keveredett sosem látott együttérző vonásaival.

– Tudjátok, annak idején, amikor anyátokkal összeismerkedtünk, még a nagyapátok akarata előtt, – apánk felemelte anyánk kezét és megcsókolta, ő pedig apámra mosolygott kedvesen – szerettük egymást. Még az előtt, hogy annyi hibát követtem el, az előtt, hogy annyi szörnyűséget tettem veletek. Rei és én, igazából szerettük egymást. A másik nagyapátok, anyátok apja, ritka zsémbes, kiállhatatlan és finnyás volt. Amikor megtudta, hogy közeledünk egymáshoz, magához rendelt és fejmosást adott nekem. Bizonygatta, hogy az ő lánya nem megy hozzá, holmi jött-ment, városi ficsúrhoz! Bizonyítsam be, hogy méltó vagyok a lányához! – apa itt nagyon belelendült a történetmesélésbe, talán az okot is elfelejtette, miért kezdett bele, a történetbe, anyámnak kellett erre emlékeztetnie.

– Drágám, a lényeget! – adta ki az utasítást, halkan, de tekintélyt parancsolóan.

Mióta kibékültek, egyre jobban hasonlítanak egy igazi házaspárra. Apám már nem mindenben döntött egyedül, kikérte anyám véleményét is. Anyám pedig nem folytja magába a gondolatait, érzéseit. Együtt, közösen oldják meg a gondjaikat és hoznak döntéseket.

– Igaz! Csak annyit akartam kihozni, hogy meg kellett mutatnom a nagyapátoknak, hogy mire vagyok képes anyátokért. Shoto fiam, te mit tennél meg a Yaoyorozu leányzóért? Mit érzel iránta, mit vált ki belőled, és hogy miért is? Tudod ezt fiam? – tette fel végül apám a kérdést.

Ezen elgondolkodtam. Tudtam azt, hogy tetszik nekem Yaoyorozu, de miért is kedvelem? Hosszas őrlődés után szólaltam meg.

– Tetszik, hogy mindig van terve, hogy minden érdekli és hozzá is tud szólni. Odafigyel a körülötte lévőkre, rám is és segítőkész, néha nehéz felfogású az élethez, de mindig vidám és a legjobbat akarja kihozni magából, ezért nagyok az elvárásai saját maga irányába. Néha olyan dolgokat mond, amiket mások nem értenek, én viszont mindig értem őt és hogy mit szeretne közölni. És gyönyörű éjsötét fekete haja van, amit mindig lófarokba vagy kontyba fog, amitől nagyon aranyos lesz. Meseszép arca van, ami akkor a legszebb, ha mosolyog, vagy ha egy nehéz feladaton töri a fejét. Az alakjában nincs kivetni való, és nem mellesleg a keblei... hatalmasak.

Itt mindenki elnevette magát, de nem gúnyosan, hanem olyan jóízűen, ami csak jó viccek után kap az ember. Én nagyon ritkán élem át ezt az elismerést és nem is mondtam semmi vicceset, szóval furcsálltam a családom reakcióját.

– Shoto viccelődik, nem is hittem, hogy eljön ez a nap! – törölte le a könnyeit Onee-san.

– És a rezzenéstelen arc, meg a hatásszünet, szép eredmény! – mutatta bütyök ujját Natsu-nii.

Erre csak mégfurcsábban néztem rájuk és mosoly nélküli arccal válaszoltam, hogy tisztázzam a félreértést.

– Én nem vicceltem, tényleg hatalmasak! Kb,... – kezeimmel a mellkasomnál nagy melleket formáltam, a szemléltetés céljából – ekkorák. Valóságban talán nagyobbak!

Erre már fuldokoltak a nevetéstől, még Fuyumi-nee és anya is nagyokat hahotázott.

– Shoto öcsi, te tényleg belezúgtál ebbe a Yaoyorozu lánykába! Menj és kaparintsd meg! – összegezte Tensei-nii a hangzottakat. – Remélem sikerülni fog a terved, hogy vallomást tégy neki! – hallatszott kedvesen és őszintén, majd apa felé fordult – Szerintem fel kell őt készítenie, az Omiaira, Otosan. Ha megtudják, hogy az ön – az első számú hős – fia, aki nem mellesleg egy playboy sármmjával rendelkező fiú, az Omiai összes lánya rá fog tapadni! – röhögött fel a viccen és mindenki követte a példáját, apám már az asztalt ütötte a nevetéstől, én meg legszívesebben a szobámba iszkoltam volna addig, míg jól kinevetik magukat.

De erre nem kerülhet sor, ezen végig kell mennem, hogy elérjem a célomat.

– Akkor segítesz, vagy nem, Otosan? – szegeztem komoly tekintettel a kérdést apámnak, akinek erre a vidám arca büszkeséggel telt meg.

– Ez az én fiam, tudja, hogy mit akar és tesz is érte! Elintézem az Omiait, ne legyen efelől kétséged! – zengte hangosan – De... Tensei-sannak igaza van, fel kell készülnöd erre az eseményre, nem hozhatsz rám szégyent, és ezt komolyan mondom. Abban az Omiaiban a legfelső 1% kölykei és a leghíresebb hősök porontyai lesznek ott, mindenre és mindenkire oda kell figyelned. És ehhez jön még a lánybecserkész is! Tudom, hogy képes vagy rá, de légy résen, itt akár a karriered is derékba törhet úgy, hogy még el se kezdted. Ha valami balul sül el, akár véglegesen szponzor és támogatók nélkül maradhatsz, ami ebben a világban nagy szükség, kérdezd meg Tensei-t, hogy milyen nehéz volt számára visszakerülni az élbolyba, a sérülése után.

– Ez igaz, ha nem lett volna a csodagyerek, Aizawa Eri, akkor nem gyógyulhattam volna meg. És hogy visszakerültem a hősök világába, csakis a nővéreddel megkötött házasságunknak köszönhetem. Ha nem az első számú hős veje lennék, nem lett volna semmilyen támogatóm. Nem akartam felhasználni a nővéredet, de közös döntéssel erre jutottunk – mondta bánatosan.

– És én egy másodpercét se bánom drágám! – durmolta férjének a nővérem.

– Ahogy én sem, kedvesem! – ölelte át és kezét strandlabda méretű pocakjára helyezte.

Tensei-nii Eri-chan erejének kísérletezésének hála gyógyulhatott fel, de még azután is rengeteget kellett tenni, fizikoterapeutához és személyi edzőhöz kellet járnia. Majd egy évig ágyhoz volt kötve, utána, néhány hónapig pedig egy támogatós eszköz segítségével tudott újra lábra állni, ami rendszeres karbantartást és munkai nehézségeket okozott neki. Én csak párszor látogattam el hozzá Nee-sannal és Tenyával, de elég volt tudni, hogy nagy fájdalmak és elhatározás árán térhetett csak vissza, amiért csak csodálni tudom. Fuyumi-nee egész végig mellette állt és segített neki, még én is, akinek nem sok tapasztalata van, láthatom, hogy milyen bensőséges kapcsolat alakult ki közöttük. Sokszor irigykedve és csodálva néztem rájuk. És hamarosan egy unokaöccsel fog bővülni a családjuk.

– Shoto, ne felejtsd el, hogy ez egy hivatalos parti, ahol lányokat nem utasíthatod egyszerűen vissza, kedvesen kell megtenned, bájcseverészni velük, majd apránként lassan kibúvóval elköszönni. Nem viselkedhetsz bunkón és hidegen, ezt meg kell értened! – mondta halál komolyan – Igazából már tudtam erről – mármint, hogy mit tervezel – Tenya elmondta és azt is, hogy Izuku is menni fog segíteni... Vigyázz rá!

– Szerintem ez fordítva fog történni – motyogtam az orrom alatt.

Az este további részében kikérdeztek, hogy mit tervezek csinálni az estélyen, hogy mit fogok felvenni, hogy mikor kezdett tetszeni nekem az a lány, hogy milyen segítőkészek a barátaim, majd kikérdeztek a suliról és a többi barátomról, majd az egész estét a családommal töltve rájöttem, hogy amióta a szüleink kibékültek, a családunk teljesen megváltozott. Összetartóbbak lettünk, nyitottabbak, segítőkészebbek, megértőbbek. Boldogabbak!

– Holnap meglátogatom Oniisant! – mondtam anyának, amikor már lefekvéshez készülődtünk – Neki is be szeretnék számolni. El akarom neki mesélni, hogy hogyan telnek a napjaim. Szeretném, ha tudná, gondolok rá.

Anyára mélységes csend telepedett. Nem az a kellemetlen csend, inkább az a kellemes, megértő csend.

– Szeretnéd, ha veled mennék? Igaz, hogy tegnap voltam be hozzá, de végül is az anyja vagyok, több évet kell bepótolnunk – ajánlotta fel.

– Ha lehetne... akkor egyedül mennék. De csak ha nem bánnod, Okasan – mentegetőztem, hogy anya ne érezze rosszul magát, de amikor ránéztem, csak büszke tekintettel figyelt rám.

– Nem baj! Sőt, néha a fivéreknek is kell együtt tölteniük, egy kis minőségi időt – mondta elérzékenyülve –, talán még adhat néhány csajozós tippet is – nevette el magát, amivel az előbújó könnycseppjeit próbálta palástolni.

Valami belül arra késztet, hogy megöleljem és megsimítsam a hátát. Anyám pedig a karjaimban halk zokogásba kezdett. Az ölelésemben olyan kicsinek, olyan törékenynek érződött, mintha a legkisebb szorításra is összeroppanna. Ő pedig jéghideg könnyeket hullajtott. Az ingemre érve megfagytak és szorosan fogta a felkarom, mintha ez lenne az egyetlen dolog, ami a felszínen tartja őt.

– Sajnálom, fiam! – nézett fel rám, azzal a gyönyörű ködszürke szemével, ami a könnyekkel méggyönyörűbben csillogott, mintha egy költői, ködös Angol eget néznék – Okasan megpróbál jól lenni, de néha, amikor túl sok az érzés, előjön a szorongás. De jól vagyok, csak annyira fáj, hogy tudom, mit tettem veled. És ez – érintette meg a bal szememnél – az én gyengeségem jele. Sohase fogok tudni megbocsátani magamnak, mert...

– Ne! Okasan, ne mondj ilyeneket! Látod? Jól vagyok! – tettem a kezemet az övére, és végighúztam azt, a vörös bőrömön – Semmi bajom! És ideje lenne megbocsátani magadnak! Én sohasem okoltalak ezért. Szeretlek téged, és azt szeretném, ha megszabadulnál végre ettől a súlytól. A kishúgomnak szüksége lesz rád, ne hagyd el magad, már csak ezért is. Tudom, hogy milyen nehéz ez számodra, de tudom, hogy erős vagy és talpra tudsz állni. Már csak pár lépés!

Ekkor egy vaskos kéz nehezedett rám és hátrafordulva apám kedves arccal nézett ránk.

– Enji... – ejtette ki anyám érzékien apám nevét.

– Köszönöm, Shoto! Innen átveszem! – monda nekem, majd ölbe kapta anyámat – perzselő, mégis lágy tekintettel – majd elvitte a szobájukba. Én meg ottmaradtam, a gondolataimmal és arra jutottam, hogy apáméknak szorosabb a kapcsolatunk, mint amit remélni mertem.

Yaoyorozu Momo szemszöge:

– El ne felejts mosolyogni! – magyarázta anyám az ágyamon ülve – A mosoly a legfontosabb! Egy férfi csak három dolgot néz meg: mosoly, mell, fenék. Ebből neked kettő, hála a kiváló génjeidnek, megvan. Már csak mosolyognod kell.

– Oka-sama! Ne mondj ilyeneket! – emeltem fel a hangom, majd halkan hozzátettem – Mi lesz, ha Oto-sama meghallja? És egyébként is, ő nem pártolja ezt az Omiai ötletet, én is csak azért vállaltam el, mert azt ígérted, leszállsz rólam és nem fogod többször erőltetni azt, hogy vegyem át az üzletet. Megjelenek azon a hülye gálaesten, hogy bezsebelj néhány pontot, de aztán ennyi! Se több, se kevesebb!

Anyám a felső tízezer méhkirálynője. Tekintélyt vonzó külső, 2000 wattos mosoly, gyöngyházfehér fogsorral, fitos orr, ében fekete haj, extravagáns frizurával, gyönyörű arcvonások, smink nélkül is, kellő méretű mellek, karcsú derék, formás fenék, kívánatos bőr és egy istennőt is megirigylő lábak. Egyszóval anyám nem csak a kapcsolatok és az üzletben mérvadó, de még a megjelenése is tökéletes.

Ezért se akarta, hogy a lánya hős legyen. Nem akarta, hogy egy heg is legyen az ő csodálatos teremtményén. Néha már annyira nem vett anya engem figyelembe, hogy ember számba se vett. Nagyapám már így is mérges volt anyjára, hogy őbelőle nem lett hős, hogy ultimátumot adott, vagy enged engem hősnek tanulni, vagy a cég irányítását más kezébe adja. Okasama pedig inkább feláldozott engem, minthogy az egyik unokatestvérének adja azt, amiért annyit gürizett.

Nem mintha nem szeretne, csak éppenséggel néha túl sokat adott a külsőségekre.

– Apád igen is mellettem áll, csak nem akarja, hogy az ő pici lánya közelébe fiúcskák tobzódjanak. De ezt leszámítva semmi ellenvetése nincs – vágott vissza anyám – És amúgy is, azt mondtad a Jiro Kyotoku énekes lánya, Kyoka-chan is ott lesz, akinek az apja elég híres a felsőbb rétegekben. Meg az a kis májvacukor lány, Ochako-chan, az Uraraka Bilding's elnökének lánya is veled megy. Ők nem annyira híresek, de a Sakura emlékház megépítését elég jól megcsinálták, neki is lesz egy kis visszhangja. Talán nekünk is be kéne fektetnünk nála? Légy oly édesgumimaci és szóljál neki, hogy találkoznák az édesapjával, hogy besegítene-e az új parfüm boltunk építkezésénél. Nagyobbat kell alkotnom, mint az a repedtsarkú Sakura Ella, senki se nézheti le Yaoyorozu Chikát!

Na, tessék, anyám már nincs velem, fejben már egy új kolosszálistervet szöveget, hogy mégnagyobb hírnevet szerezzen. És erre az egyik barátom apját akarja felhasználni, bár szerintem Uraraka-san biztos kapva-kapna az alkalmon, hogy a Yaoyorozu products-val dolgozzon.

– Rendben, majd megkérdezem, az édesapjának is biztos jó reklámot adna ez a projekt. Amióta megcsinálták azt a projektet, elég jól megy az üzlet, de ha te is belefektetsz náluk, akkor talán bővülhetnek is és lehetséges, hogy nagyobb bizniszeket is vállaljanak – végül ránéztem, ő pedig egy lecsapni készülő leopárd tekintettel bámult rám – Ne! Ne is kezdj bele!

– Most miért? Olyan jó üzleti érzéked van. Csak elpocsékolod a hősieskedéssel! – kezdett bele az új hegyibeszédbe – Nézz meg engem. Én se mentem hősnek és mégis mennyi ember életét mentettem meg azzal, hogy munkát biztosítok nekik. Sokszor a pénz is életmentő drágám. Még nem késő, hogy hagyod azt rosszfiúk közötti parádézást és végre beadod a derekadat és segítesz nekünk. Kifogja így átvenni a birodalmamat, ha nem az egyetlen szem lányom!

– Okasama! Megígérted! Ha elmegyek erre az eseményre és majd később átveszem az egyik üzleted! Minek hozod fel újra ezt? – méltatlankodtam neki, az éven már vagy ezredjére.

– De mi lesz, ha megsérülsz és maradandó heg marad rajtad? Mit fognak akkor az üzlettársak mondani? Hogyan akarsz majd megházasodni? – érvelt, számomra érvtelen érvekkel.

– Engem egyáltalán nem zavar, az üzlettársaknak meg úgyis csak a pénzem fontos, a fiúk meg... Nem minden férfi van akit elrémít ez, sőt! Vannak fiúk, akiknek tetszenek a sérülések, akik büszkék arra, amikor lányokon harci sérülés van! – vágtam vissza, mire egyből Todoroki-san jutott eszembe.

Még tavaly a fiúk beszélgettek arról, hogy kinek mi az ideálja és többségük megemlítették, hogy a hegeket egy lányon nagyon kedveik, itt Todoroki fel is szólalt, hogy ő azt szereti, ha csípő vagy has tájékon van. Ezt hallva rögtön elöntött a pír, mivel nekem pont ott van egy sérülésem, amit a nagy leszámoláskor szereztem. Nem hiszem, hogy Todoroki tud-e róla, de mégis melegséggel önt el mindig, mikor erre gondolok. Mint most is. Pedig azt hittem, hogy lezártam. De úgy tűnik, nem. Nagyon nem.

– Szóval van egy srác, aki kedveli a hegeket? Te is kedveled őt, igaz? – kérdezte anyám, mire én megmerevedtem – Ki vele, ki az a szerencsés fickó, aki elnyerte a lányom érdeklődését? Ez olyan izgalmas, még soha nem mondtál semmit nekem fiú ügyekben. Pedig segítettem volna! – búsult anyám.

– Nem viszonzott – csúszott ki a számon, ami nagy hibának bizonyult, mert anyám egyből rákapott, az információmorzsára. De néha azért jó az anyámmal erről beszélni, úgyhogy elmondtam az egész történetet, ami időbe telt, de anyám csillogó szemekkel végig hallgatott. – És holnap elmegyek erre az Omiaira, amit meg is mondtam neki. Nem mondott semmit. Pedig még vissza is rántott, de mégse mondott semmit. Biztos vagyok benne, hogy csak rosszul érezte magát, hogy miatta sírtam. Most, hogy visszaemlékszek, csak kétségbe esést láttam akkor az arcán, meg aggodalmat, semmi mást.

Anyám a tökéletesen rúzsozott szájához emelte a mutató ujját és csücsörített. Ezt szokta tenni, amikor nagyon gondolkodik valamin és a megfelelő szavakat keresi. Egy kis idő múlva felállt és egy barackot hozott az asztali gyümölcskosárról.

– Momo! – dobta nekem a gyümölcsöt – Mit jelent ez a gyümölcs és szerinted miért kaptad ezt a nevet?

Jól megnéztem a gyümölcsöt. Jól tudtam, hogy mi a jelentése, mert ugyanez a nevem jelentése is:

– Első szerelem, tiszta és ártatlan szerelem, őrök elköteleződés. De hogy miért kaptam, azt nem tudom – válaszoltam anyámnak.

Anyám elvette a kezemből és felemelte a barackot és jól szemügyre vette, mielőtt megszólalt.

– Apád meg én, nagyon szerettük egymást. Nem a társadalmi helyzetünk miatt, vagy egyéb érdek miatt, egyszerűen csak... szerettük egymást – lágyult el az arcvonása. – Apád nagyon fess fiatalember volt, meg vicces, meg bátor, a nagyapáddal szemben, meg okos, meg jó üzleti érzékkel volt megáldva, meg... – áradozott apámról, mint egy kis tini, de amint észrevette magát, megköszörülte a torkát és folytatta –, szóval nagyon tetszett nekem apád, viszont minden jóban van valami rossz. Apád mérhetetlenül félénk és szűkszavú volt, nem mert kezdeményezni, így rám hárult a feladat. Mikor bevallottam az érzéseimet, egy barackot adott nekem és ezt mondta „Életem végéig úgy foglak szeretni, mint a mai nap, tiszta, őszinte szerelemmel!" – ezt olyan bágyadtan, szerelemittasan és lágyan mondta, majd a révedés után visszatért a szokásos énjéhez. – Tudod a fiúknak néha löket kell, néha több mint egy kis utalás, sőt... sokszor a szemükbe kell mondani, mert vagy kiveri a szemüket, mégse veszik észre, vagy olyanok, mint apád, hogy meg kell gyújtani a kanócot. Te megtetted ezt a lépést, sőt, benzint is locsoltál rá... viszont nem vártad meg, hogy robban-e! – anyám ezt úgy mondta, mintha ő robbanna most fel.

Anyám három személyiség között ingázik: A méhkirálynő, a szerelmes hattyú, meg az anyatigris. Most épen a tigrismódban van. Ez részben zavaró, részben megnyugtató.

– Tudod mit? Felhívom Mayura nénikédet! – választ se várva felvette a telefonját és már hívta is, nénikém meg egyből felvette a videóhívást. – Rózsaszín kód Mayura, Momo végre szerelmes! – csengte izgatott hangon.

A másik oldalról csak visítás és toporzékolás látszódott, a kamera nem is tudta követni, az össze-visszaugráló nénikém mozgását. Mayura nénikém, anyám húga és nagy korkülönbség van köztük, tőlem alig 10 évvel idősebb, így nehezemre esik nagynéniként tekinteni rá, inkább nővéremként tekintek rá, mint nénikémként. Állandóan nyaggat, hogy már megismerné a fiúmat, szervezne vakrandit, még tanácsokkal is elhalmozott. Az esküvője után ezek a „segítségek" megsokszorozódtak. Úgyhogy enyhe kifejezés, hogy most extázisba esetett a hír hallatán.

– Mondj el mindent! Ki az a srác? Hol találkoztattok? Hány éves? Milyen színű a szeme? Milyen színű a haja? Milyen színű az alsója? Mi az? Miért nem válaszolsz? – pörgött a nyelve, szinte érthetetlenül.

– Nyugi-nyugi, Mayura! Most a segítségedet kérjük, a dumcsi maradhat utána! – erre ő csak bólintott, anyám meg vázolta, hogy mit akar. – Szóval Momo, egy olyan srácba szeretett bele, aki kicsit lassú. Ahogy Momót ismerem, biztos atombombát dobott a srácra, azzal a nyuszi szívével meg eliszkolt – mondta anyám, mintha itt se lennék, majd egyre izgatottabb hangon beszélt. – A srác, az első számú hős fia és az elmondások alapján, nem közömbös, a mi Momónk felé! – erre csak egy újabb visítás érkezett, amit anyám figyelmen kívül hagyva folytatta a terve szövögetését. – Az lenne a feladatod, hogy küldj egy hivatalos meghívót Endeavor részére, hogy számítunk az első számú hős fiára, mert még nem jelent meg egy rendezvényünkön sem. Te a szervezőbizottság elnöke vagy, meg tudod ezt tenni.

– Erre nincs szükség – mondta elgondolkodva Mayura.

– Ezt meg hogy érted? – kérdeztem belecsatlakozva a diskurzusba.

– Úgy értem drágám, hogy a mai nap, Endeavor saját maga jelezte nekem, hogy legfiatalabb fia, Todoroki Shoto, részt fog venni, a holnap rendezésre kerülő Omiain! – visított fel, mint valami csipogó játék, amikor ráharap egy kutya.

Erre a kijelentésre különböző érzelmek kezdtek kavarodott bennem. Részben féltem, hogy összefuthatok vele a bálon, másrészt örültem, mert talán miattam jön el, aztán féltékenység öntött el, mert lehet egy másik lány miatt jön, amitől fellángoltak bennem a harag lángjai, mert ha egy más lánnyal jön el, akkor simán megmondhatta volna, hogy neki már van valakije. De nem, neki tökre érzéketlenek kell lennie és bolondítania ezt a hiszékeny lányt, vagyis engem!

– ...mo? Momo? Momo! – ordított rám anyám, mire újra figyeltem rá.

– Mi az?

– Anyáddal arról beszélgettünk, hogy mi lenne a tökéletes csel, hogy az a fiú felfigyeljen rád, mint lányra – magyarázta a nagynéném.

– Arra jutottunk, hogy féltékennyé kéne tenned őt, amikor észreveszed. Játszanod kell majd, hogy ő már nem érdekel téged. Ez a legegyszerűbb módja a lassútempójú fiúk szemének felnyitásához. Hirtelen érvágás! Nincs is ennél jobb és murisabb – lelkendezett anyám.

Nem akartam játszadozni Todorokival, de már elegem volt, hogy mindig várok rá. Ez lesz az utolsó próbálkozásom, ha ez nem jön be, végleg lemondok róla!

– Rendben, benne vagyok! Mit kel csinálnom?

– Az első lépés, hogy kerítened kell magadnak egy pasit. Ez az első lépés! – magyarázta anyám, mintha ez lenne élete csúcspontja, hogy a lányát pasibecserkészésre tanítsa.

Míg anyámék egész este tanácsokkal, meg praktikákkal láttak el, én arra gondoltam, mit is kéne tennem, a holnapi nap folyamán. Hát, a holnapi nap két végkifejlettel zárulhat. Vagy egy szexi hideg-meleg pasival leszek gazdagabb, vagy egy mégjobban összetört szívvel.

A bál előtt Kyoka és Ochako átjöttek hozzám, hogy együtt készüljünk rá. Egész délelőtt az eseményről beszélgettünk, mivel Ochako nem vett még ilyenen részt, Kyokával közösen próbáltuk elmagyarázni, hogy milyen lesz ez az este. Ochako viszont valamiért nagyon hallgatag volt, ezért rá is kérdeztem. Mielőtt válaszolt, volna, morfondírozott egy sort, majd megszólalt.

– Megcsókoltam Deku-kunt – az arcához kapott és elvörösödött.

Kyoukával konkrétan hisztériás rohamot kaptunk. Ezután már csak erről faggattuk őt. Kicsit félénken, kicsit megkönnyebbülve, kicsit kétségbeesetten mesélte. Mikorra elkészültünk, az az érzésem támadt, hogy több van még ott, mint amit elmondott nekünk – Majd elmondja, ha akarja – gondoltam. Most viszont irány a party és térjünk anya tervére, amibe igazából nem avattam be a csajokat, de csak azért, hogy ne aggódjanak.

Most viszont itt állunk Ochakoval, a táncparketta szélénél és Kyouka csodálatos hangját hallgatjuk. Megkérték, hogy énekeljen párat. Végzős korunkra már sokkal bátrabb és magabiztosabban áll ki. Mindezt Mr. Thundernek köszönheti, ahogy magunk között hívjuk a lányok. Miután az elsőéves fellépésünkkor bíztatta őt, Kyouka már megmutatta nekünk a dalait és egy kislemezt is kiadott. Azt mondta, nem akar lemondani a zenéről és a Hősködés mellett dalokat fog írni és énekelni. Mostanában egyre több, az úgynevezett „Idol Hero", akik a hősködés mellett, énekelnek, színészkednek, modellkednek vagy a művészetekben alkotnak. Kyouka is egy ilyen hős akar lenni. Az utolsó évünk kulturális fesztiválján is fel fog lépni, mint minden évben. Már alig várom.

Kyouka hallgatása közben fél szemmel Ochakóra néztem, aki a zenehallgatást nem felszabadulva hallgatta, sőt, kifejezetten nyugtalan volt.

– Mi a baj? Megint Midoriya-kun? – kérdeztem kedvesen, amire kis gondolkodás után megrázta a fejét – Akkor mi a baj?

Mielőtt válaszolt volna jól körülnézett, majd vissza rám, de a szemembe nem nézett.

– Shoto-kun itt van ma – bökte ki végül.

– Igen, tudom, nénikém mondta már, hogy... Várj, te honnan tudod ezt? – kérdeztem Ochakót, amitől csak mégjobban nyugtalan lett.

– Az igazság az – kezdte vakargatni a fejét, pont, ahogy idegességében szokta –, hogy Shouto-kun, Tenya-kun és Deku-kun felkerestek, hogy megkérdezzék, mikor lesz ez az omiai...

– De miért? – csattantam fel mérgesen – Ehhez nem volt jogod Ochako, legyetek bármennyire is jó barátok Todorokival!

– Igazságtalan vagy vele szemben Momo! Megfutamodtál! – szólalt vissza Ochako – Igaz, elmondtad az érzéseidet, ami hatalmas teljesítmény, de utána faképnél hagytad! Meg se vártad a válaszát, azért jött, hogy azt elmondja!

– És mi van, ha nem akarom hallani? Mi van, ha már lezártam ezt magamban? Mi van, ha már valaki más tetszik? – zúdítottam rá, a hatalmas hazugságokat, csakhogy ne vegye észre a reményteljes, vágyakozó érzéseimet. De ő csak szkeptikusan nézett és amolyan "szerintedéneztbeveszem" tekintetett villantott rám.

– Ide hozom – válaszolta röviden.

Amint megfordult, rögtön futásnak indultam, amint észrevette, jött utánam. A tömeg viszont túl nagy volt, hamar lehagytam. Friss levegőre volt szükségem, ezért kimentem a virágoskertbe. Ahogy ott bámultam, véletlen nekimentem valakinek. Rögtön bocsánatot kértem és meghajoltam. Az idegen viszont felismert.

– Yaoyorozu-san? – hallottam egy ismerős kellemes hangot és amikor felnéztem, egy 1000W-os fehérfogsoros mosoly villant rám.

Todoroki Souto szemszöge:

– Azt mondtad, hogy csak pár százan lesznek és hogy ez nem nagyszám, – álmélkodott Izuku – de az egy igazi kristálycsillár, az őrök úgy néznek ki, mintha a miniszterelnököt védenék, a büfé meg olyan, mintha aranyport használnának.

– Az a kristálycsillár csak fele akkora, mint amit elképzeltem, a kaják között biztos van, amihez felhasználtak aranyport, az elnök és családja pedig biztos itt van, a lányuk már elérte a kort, hogy részt vegyen ezen az eseményen – oktatta őt Tenya.

– Apropó Miniszter lánya, nem ő az, aki folyton csüng rajtad? – jegyeztem meg epésen.

– No problem, Sho-nyá! – karolt bele Mei-san Tenyába. – Ez a cukipofa, a mai egész napon, csak egy lány közelében lehet. És az kizárt, hogy Miss. Hígagy legyen az! – szorította meg a pasija karját.

– Ez csak természetes Drágaságom – durmolta szerelemittasan Tenya a barátnőjének. – Na skacok, akkor az IidaMei páros elvonul kémeset játszani és szól, ha valamit észlel. Az adóvevők nagyon praktikusak és észrevehetetlenek. Mei-tan PötyPhone-nak nevezte el – mutatott a füle melletti állanyajegyre – Hát nem nekem van a legcsodálatosabb barátnőm?

Választ se várva elmentek egymásba karolva, mi pedig Izukuval csak bámultunk utánuk. Két szingli pasas. Remélem estére már a Tenyáék táborát fogom gyarapítani.

Ahogy nézelődtünk, egy rózsaszín ruhás lányra lettem figyelmes, aki kontyba fogta a haját, és még ki is volt sminkelve, de egyből felismertem benne Ochakót. Láthatólag a mellettem álló zöldhajú, zöldöltönyű és paradicsomvörös arcú barátomnak is feltűnt. Kicsit pimaszságból, meg kedvességből, meg már türelmetlenségből, a lány felé löktem Izukut. Ahogy meglendült, osztálytársnőnknek kellet meggátolnia, hogy a padlóval találkozzon.

– Több szem többet lát! – hagytam rá, és már el is tűntem mellőle, hogy elvegyüljek a tömegben és elinduljak megkeresni Yaoyorozut.

– Shoto-kun, Uraraka-san azt mondja, Yaoyorozu-san elszaladt, mikor megtudta, hogy itt vagy, de a nagy tömegben elvesztette a nyomát. Te menj az udvarra, Tenya-kun és Mei-san keresik a tánctéren és a büfékben, mi keressük az emeleten – taglalta a fülesen keresztül a tervet, mintha igazi bevetésen lennénk.

– Rendben! – harsant mindannyiunk válasza.

Valami azt súgja, valami rossz fog történni ma este, ami veszélyes is lehet.

– Minél előbb meg kell találnom őt! – mormoltam halkan magamat bíztatva.

Yaoyorozu szemszöge:

– Takahada-san! Te hogy kerülsz ide? – kérdeztem zavartan. Mindenre számítottam, csak emberekre nem – a kert általában üres szokott lenni az efféle rendezvényeken – főleg olyanra nem, akit ismerek is.

– Túl nagy volt a tömeg, aztán megláttam, hogy kifelé sietsz a kertbe. Jöttem megkérdezni, hogy jól vagy-e. Jól vagy? – kérdezte a megszokott mézesmázos hangján, ami most kifejezetten felhúzott.

– Jól, de most egyedül szeretnék lenni – jelentettem ki és nyomatékosítva magam elfordultam és továbbmentem a kertben.

Ha nem lenne itt ez a fickó, még élvezném is a kertet. Gyönyörű Jácint, Rózsa, Liliom és még sok színes növény nyílott, amit nem is ismerek. A kis tónál szökőkút van, ami az esti világítással pazar látványt nyújt. A levegő friss és tücsökciripelés hallatszik, helyenként szentjánosbogarak cikáznak és pislákolnak. Egy szakura fa alatt több kényelmes kiülőhely van, ami pont a szökőkút felé tekint. Minden olyan meghitt és romantikus, csak ne ezzel a bájgúnárral lennék, aki nem ismeri az elutasítás fogalmát.

– Takahada-san! – szólaltam már idegesen hozzá.

– Igen, Yaoyorozu-san? – válaszolt olyan mézédesen, hogy a gyomrom összerándult tőle.

Sőt, émelyegni kezdtem, és a fények villódzani kezdtek én meg imbolyogva az ülőhelyek felé tartottam.

– Kicsit le kell ülnöm, rosszul vagyok! – azzal leültem, Takahada-san pedig egy vizespalackot tartott nekem.

„Honnan hozta ezt?", hallatszott a fejemben egy hang, de túl tompának éreztem magam, hogy rá figyeljek. Ahogy belekortyoltam a hűsítő szénsavmentes ásványvízbe kicsit jobban lettem, de hirtelen hányingerem támadt, a színek kezdtek elmosódni, majd minden elhomályosult. Az utolsó, amit láttam, az Takahada-san kaján vigyora és undorító arckifejezése volt, ami halvány foszlányként derengett előttem. Segítség! Próbáltam kiáltani, de nem tudom, hogy ezt magamban, vagy hangosan is ordítottam, mert a következő pillanatban már minden elsötétült.

Köszi, hogy végigolvastad! Az úcsó, zárórész nemsokára jön! Ha tetszett a rész, dobj egy vote-ot, ha van hozzáfűzni valód, írj nekem kommentben.

Addig is, viszlát, hőstanoncok!

Plus Ultra!