A lány érintése sokáig a bőrén maradt, még éjszaka is, mikor már nem volt a közelében Elara. Magán érezte a kíváncsi szemeket, tétova érintéseket. Nem értette magát, nem értette miért hagyta, hogy megérintse, hogy kapjon egy darabot belőle, a lényéből. Ivan mégis úgy érezte, hogy nem egy egyszerű érintés volt, hanem egy jelentőséggel bíró cselekedet. Ivanban volt egy halvány biztonság érzet, amit nem tudott megmagyarázni, miért nem fél megadni ennyit a lánynak és miért nem tart a visszaéléstől.

X

  - Unatkozom, Ivan. 

A fiú felemelte a tekintetét és kis pírrel az arcán nézett Elarára. A lány az ágyon feküdt, a hosszú, egyenes barna haja lecsüngött az ágyról. Ivan az asztalnál ült, szokásosan a piros kötésű könyvet bújva. Felnézett és a tekintete végigfutott a lány elnyúlt, fekvő alakján, majd lesütötte a szemeit. A torkában gombóc volt, elkergetett pár oda nem való gondolatot, aztán sóhajtott. Elara egy hajtincsével játszott, fonogatta. Tényleg úgy nézett ki, mint akit megöl az unalom, már közel egy órája nem ült az asztalnál.

  - Mit csináljak?  - kérdezte óvatosan a fiú

Csak azt ne mondd,  hogy vetkőzzek, gondolta magában és feszülten figyelte a lány arcát. A göndör barna fürtök patakként csordogáltak az ágyon mikor megmozdult és megfordult. Elara a hasán feküdt és felkönyökölve nézett Ivanra. A szoknyája alja kissé felhúzott, de nem túlságosan, hogy Ivannak ötletet adjon. Elara hümmöggött és elgondolkodva nézte Ivant, azon járt az esze,  hogy mivel ülhetnék el az időt.

  - Olvass fel nekem egy verset.  - kérlelte a lány

Ivan megkönnyebbült és egy alig hallható sóhaj hagyta el az ajkát. Szkeptikusan állt hozzá Elara kéréséhez, mielőtt meghallotta volna. Újra kinyitotta a könyvet és kiteritette az ölében.

  - Rendben.

" A fájdalom mélyre lenyúl,
Tépi a szívem, kekeckedik,
De tőlem messze nem keveredik. "

Elara gyönyörködött úgy versben, mint Ivan szavalásában, mert a fiú nem állhatta meg, hogy csak felolvassa gépiesen. Habár már betéve ismerte az összeset, még mindig talált benne új jelentéseket, értelmet.  Álmos pillákkal nézett Ivanra és nyugalom töltötte el.

"Ha nem lát senki csak zokogok,
Bömbölök, sikoltok,  toporgok,
Ez elviselhetetlen, mindent átjáró fájdalom,
S már nincs egyetlen Boldog dalom."

  - Ha véletlenül elalszom, nem a te hibád, csak rosszul aludtam az éjszaka. - jelentette ki Elara és Ivan bólintott - Ugye tudod a le vezető utat? Az sem baj ha itt maradsz.

A harmadik versnél viszont észrevette, hogy Elara valóban elaludt. Abbahagyta a felolvasást és bezárta a könyvet. Hosszú pillanatokig csak bámulta az alvó lányt és rájött, hogy eddig még nem látta aludni őt. A lány eddig már látta őt, de fordítva soha. Szidta a saját butaságát, mégis, olyan szépnek tartotta abban a pillanatban,  az éjszaka sötétjében fehérnek tűnő bőrét, sötét haja szétszórva a megvetett ágy térítőjén. A szíve gyorsabban kezdett verni, teljes csend vette körül, egyedül volt a lánnyal.

X

Ivan lopózva indult ki a szobából, de
véletlenül belerugott valamibe a földön. A hosszúkás tárgy hallhatóan gurult a földön a fiú pedig gyorsan utána nyúlt, nehogy a lány felkeljen a hangra. Akkor vette csak észre, hogy a fekete, csillogó írónja az. Azzal rajzolta rá a rúnát is. A tárgy hívni kezdte, arra csalogatta, hogy hozzá érjen. Egy apró szent tér vette körül a tárgyat, ez talán azért tűnt annak, mert a Elaraé.

Ivan az ajka harapott és körbe nézett. Elara még mindig aludt, meg sem mozdult álmában. A mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt.  Nem venné észre ha elemelném egy pillanatra,  gondolta a fiú és settenkedve az írón után nyúlt. A szíve gyorsabban dobogott és a szabadság íze volt a nyelvén.

X

Elara másnap reggel egy mosollyal az arcán. Ivan által felolvasott vers járt a fejében és feléledt benne a csendes, már-már családias hangulatú szobája. A testén melegség ment át és boldogan gondolt vissza Ivanra, a fiú szája sarkában megbújó mosolyra, amit annyira titkolt. Amikor felállt, egy melegítő takaró esett le a válláról. Az arca elpirult és színtiszta meglepettséget érzett. Kétségtelenül Ivan Lightwood terítette rá azt. Elara körülnézett, de sehol sem találta a fiút. Nem volt a szobában, pedig a lány azt várta, hogy megtalálja a karosszékben szundítani. A vékony takarót maga köré tekerve lépett ki az ágyból és egy kis dedergés táncolt végig a gerincén. Hálás volt Ivannak a figyelmességéért.

Leült a székre az asztalnál és akkor megpillantott valami furcsát, az írónját. Nem is a tárgy volt neki gyanús, hanem a helye. Elara mindig a feje mellett, a földön tartja az írónt. Rossz megérzés-féle volt benne, mikor az írónhoz ért. Aztán megérezte: használva volt, méghozzá üzenet küldtek vele. Elara keze kihült és remegett,  a szívet nehéznek érezte. Elárulva érezte magát, felkapta az írónt és ledobta magáról a takarót. A következő pillanatban már az alaksorban visszhangzott a lépte. Dühösen benyitott a fiú szobájába és majdnem becsapta maga után az ajtót. Ivan éppen akkor ébresztett,  elkerekedett szemekkel mérte végig a dühös lányt.

  - Ezt meg hogyan gondoltad?! - kiáltotta elfuló hangon a lány 

Ivannak még esélye sem volt válaszolni, Elara máris folytatta.

  - Elvetted az írónom és üzenetet küldtél míg aludtam! 

A gyanúsítás igaz volt, ezt mindketten tudták. Ivan nem válaszolt, az arca is érzéstelen,  szótlan volt. Nem számított rózsás következményekre, de arra sem, hogy a lány ennyire ki fog fakadni. Azt hitte észre sem fogja venni.

  - Ezt hiszed ostoba vagyok? - kérdezte rideg hangon  - Hogy nem érek annyit mint te, mert jel van rajtam...? Hát nem, alábecsültél, Lightwood.

Ivan egy pillanatra megkövült és csak a lányt nézte, a kipirult arcát, gyorsan mozgó mellkasát. Sosem látta ilyennek még Elarát. Kipüffesztette a mellkasát és ő sem akarta annyiban hagyni.

  - Mégis mit vártál? - kérdezte gúnyosan Ivan, nem kiabált, mint Elara, de a szavai mégis könnyedén rést vágtak közöttük - Ha azt vártad,  hogy örökké itt akarok maradni, téged szórakoztatni, akkor sajnos most újat mondok. Nekem családom van odakint,  emberek, akik igazán törődnek velem, nem csak felszínes bábuk.  

A szavak pofonként estek a lánynak, erőtlennek érezte a lábát, de túlságosan büszke volt támaszték után nyúlni. Valami elviselhetetlen nyomás feszítette szét a mellkasát, ő azt hitte, hogy igazán törődik a fiúval,  abban a hitben volt, hogy ezt a fiú is így érzi, hiszen annyi mindent adtak egymásnak, de úgy látszik ez mind értéktelen volt. A szemeit könnyek szúrták,  Ivan kemény és izzó pillantása alatt pedig kicsinek érezte magát. Dühös volt a fiúra, eddig még soha sem volt, most mégis égeti a harag és megbántottság.

  - Akkor én is újat mondok neked, Ivan. Nem én vagyok az, aki itt tart téged. - válaszolt hevesen - Felőlem mehetsz, hiszen már mondtam.  

Ivan hitetlen pillantást küldött neki, Elarát viszont már nem érdekelte.

  - Nem hiszed? Itt a kulcs a kapuhoz. - vágta hozzá a szavakat, a kulcsot pedig a földre dobta - Menj előre a kőfalig. 

Elara meglódult az ajtó felé, de a keze a kilincsen ragadt. Egy pillanatra megállt, az arcán furcsa vendég volt a gúny:

  - Ja, és vigyázz a szörnyekkel. - fordult vissza, kipirult arccal - Tüzet köpnek.

Author's note: a versrészlet, mint előzőleg FannyBrandyWise műve, én csak kölcsönöztem :D A történet egy kanyart vett, remélem kellőképpen megleptelek vele benneteket.