1592. április 18.

Ma meglepetések garmadájával találtam magam szemben; úgy vélem, éppen ideje volt, hisz köreinkben mindnyájunk kedélye ellaposodott kissé manapság. Új tag érkezett a Lordkamarás Embereihez, ami, kétségtelen, jómagam számára meglehetősen váratlan fejlemény volt. Legutóbbi értesüléseim szerint részben tulajdonosa vagyok az egész pereputtynak, kellemetlenül érintett hát, hogy értesítésem nélkül vettek bárkit is alkalmazásba. Képemről ilyen módon sértettség süthetett a nap első részében, szerencsétlen ifjú inkább meg sem környékezett azok után, hogy bemutatták nekem. Később, miután ebédemet elköltöttem, s kissé lecsillapodtam, magam kerestem a fiatalembert – mégis valami újszerű, valami különleges, hogy itt van! A fogadó – mostani „lakhelyünk” – egy félreeső zugában leltem rá, egymagában forgatott valami rongyos füzetkét. Eleinte kurtán felelgetett, tudva, hogy a társulat egy tulajdonosával beszél, szavai mégis iskolázottságról árulkodtak. Szép szál fiatalember, Homéroszon nevelkedett, ahogy én is – ennyiben maradtam magammal.

1592. június 09.

Az új darabot próbáljuk, hamarosan nyakunkon a bemutató, belőlem furcsa szavak áradnak. „Te, aki a világ friss dísze vagy, S a víg tavasz előtt még csak herold, Bimbódba temeted tartalmadat, S, édes vadóc, fukaron tékozolsz.” Lehet ezt mire vélni? Nem értem, honnan valók a pennám hegyén nyíló szóvirágok, tagadom, hogy az új jövevény fakasztaná, mégis, aki ismer, tudja, hogy a hölgytársaság nincs ínyemre már jó ideje. A darabot próbáljuk, a fiú szende naivát játszik – arca halovány, haja piszkosszőke, termete vékony –, kézre feküdt, hogy efféle szerepben bukkanjon fel. Szeretőjét alakítom, különös érzés, olyan különös, hogy ilyen és ehhez hasonló szonettek bukkannak elő belőlem, mintha valóban neki, mint olyannak – szeretőmnek – írnám. A többiek azt mondják botul játszom, de nem tudok mostanában koncentrálni, megzavar a fiú jelenléte, rendíthetetlennek hitt eltökéltségemen csorba esik. A bemutatóig rendre kell utasítanom elmém azon baljós szegleteit, melyek ebben a rút állapotban tartanak, és amely még sincs egészen ellenemre.

1592. június 15.

Olyan dolgokat művelek, amiket nem magyarázhat józan ész, nem is gyötrök hát másokat ezzel. Mindennap szonettet írok, és mind, ki olvassa, úgy hiszi, valami különleges nő karjaiba kerültem. Jaj, a nők, a nők! Nem mások, csak átkos kegyetlenkedők! Nem gondolok velük! Nem gondolok velük, csak egyvalakivel; valakivel, akivel próba közben színpadi csókot kellett váltanom, és olyan közel hajoltam fehér orcájához, hogy csaknem másként sült el a dolog. Olyan pirosan oldalgott le a színpadról, mint a pipacsvirág. De úgy tudott nézni az átkozott szende szemével közben, hogy megbolondulok bele.

1592. június 22.

A bemutató napja volt a mai. Felajzott állapotban tengett-lengett a társulat naphosszat, utolsó próbára senkit nem lehetett rábírni. Nem szoktunk ilyen lázasak lenni új darab színre vitele előtt, most mégis valami olyan volt a levegőben, ami tompította érzékeinket. Valahogy csak elvergődtünk a játék kezdetéig – egészen tele volt a fogadó, megelégedésemre szolgált, hogy ennyi ember belefért. Igyekeztem bolond képzeteimet félretenni mára, s nem istenverte szonettsorokban gondolkodni szüntelen, mert valahányszor a fiúra nézek, rímek ötlenek eszembe. Hogy kitisztult a fejem azt jelenti, hogy nemigen néztem rá a nap folyamán. Eztán igen megelégelhette tartózkodásomat már a bemutató előtt egészen kicsivel, akkor elém állt, és azt mondta:

„– Milyen szerető az olyan, aki még csak egy pillantásra sem méltatja kedvesét?“

Ahogy ezt kiejtette a száján, a hideg rázta meg egész testemet; többet nem is mondott, de talán nem is bírtam volna hallani. Aztán színpadra álltunk. Az ifjú figyelmemet áhította, s megkapta, ahogy eddig soha. Olyan átéléssel játszottam, mint még talán egyszer sem, és szerelmes soraim vágyódva buktak ki a számon, olyan módon, mintha valóban a szeretőmnek suttogtam volna. Ijesztően igaznak tűntek így a szavak, s még ijesztőbbnek a fiú forró zihálása, mikor közelebb kellett hajolnom hozzá.

Remegett, amikor meghajoltunk; rójuk ezt fel bár első debütálásának vagy fájóan őszinte játékomnak. Nem ellenkezett, mikor visszavonulván a színpadról egy kicsi szobába kísértem őt, és akkor sem, mikor halkan bekulcsoltam magunk után az ajtót.

1592. június 25.

Félig mellettem, félig rajtam fekve szunnyad. Szonetteket mormolok neki, sokszor olyat, amit frissen, a jelenlétében találtam ki. „Tanuld olvasni sok néma jelem; Szemmel is hall az okos szerelem.“

1592. augusztus 05. 

Az élő istenre mondom, hogy a Temzébe vetem magam! Az átkozott! A bitang! Ezt meri velem tenni! Ezt, ezt, hogy a színpadon ámít, úgy játszik velem, ahogy egész nyáron, őszinte vágyódással, s meghajlás után az utcán más nővel enyelegve találom! Hazug csaló! S én, még majdnem harmincéves fejjel is belebonyolódom gyermeteg játékába, amiben felfedez férfit és felfedez nőt, mindenféle akarást és szerelmet, és pontosan tudom, hogyan teszi, mert magam is ezt tettem hat-nyolc évvel ezelőtt, ennyi idősen. Gyűlölöm ezért, hiába tudom, hogy én magam sem voltam különb. Dühös vagyok, mert magamnak akarom, és búval megvert, mert játékszere voltam, amin puhatolózott, majd elvetett magától. Hölgyek, hah! Ha hölgy kell neki, csak tapasztalja meg, miféle bestiális kegyetlenséggel viseltetik irántunk az asszonynépség.

1592. augusztus 28.

Felkeresett otthonomban. Először nem óhajtottam fogadni – ha kijátszott, igya meg a levét! –, de hosszan, sokat dörömbölt, s minthogy éjjeli órákban jártunk, nem hagyhattam, hogy felverje a szomszédokat. Arcán keserves kifejezés ült, és sötét árkok barázdálódtak a szeme alatt. 

– Willem… – Így kezdte a mondókáját és csak ő szólít ezen a bolondos becenéven. A sötétség különös hatással van a vallomásokra azt hiszem, és mikor megszólított, már akkor elhatároztam, hogy nem fogok neheztelni rá. Bekísértem a ház belsejébe, aztán a karomba vontam. Újabb szonettsorokat fogalmaztam a fülébe hirtelen…

– “De ha már nők gyönyörére teremtett, Használják ők, s legyen enyém szerelmed.”