A peremen áll.
Körötte az óceán zúg, vadan, zordan,
Nem is figyel reá.
De ó tudja, igen, hogy mégis kegyes lesz hozzá.

Nagy levegőt vesz. Az emlékek elöntik,
Nugodni nem hagyják, egyre csak skandálják:
"Szörnyeteg! Szörnyeteg!"
És nem tud nemet mondani... mert igazuk van nekik.

Szörny volt ő, mindig is az volt,
Egy korcs, ki tiszteletet senki felé sem mutatott.
Bűntettek tömkelege... mi az neki...
Átgázol rajtuk. Nem is érdekli,
Hisz mit vitt végbe az életében?
Semmit. Semmi jót, és ezt is tudja.

S most lám, itt áll a sziklaszélen,
Hívja egy hang: "Ugrorj drága, itt várlak a mélyen!".
És ő ugrani akar.
De valami... van valami, ami visszatartja...

Letekint. Majd fel az égre.
És ekkor meglátja; egy galamb tart feléje.
Fehér a tolla, arany a csőre,
A megváltást hordozza a szívében.

Az ugró karját kinyújta a madárhoz,
Az pedig leszáll rá. Megtisztítja,
Megújítja, immáron fehér a ruhája.
A szíve könnyű, akár a pehely,
A lelke fehére ragyog fényesen.

S közben csendesen süllyed a békés mélyben.