- Misakiiii! - robogtam végig a felsőszinti folyosón. - Hová tetted a megszáradt ruhákkal teli kosarat?

- Tudja a faszom! - kiabált vissza a bárból. - Totska-san vakerált vele legutóbb.

- És ő...

- Két perce lépett el. Nem mondta mikor jön. - A választ bizalomgerjesztő csattogás követte.

Ehjaj... Remek, felfedezőkör indul! Yeeey..!

Szűk tíz percembe került míg rátaláltam a keresett tárgyra. Totsuka valószínűleg megfeledkezhetett róla, ugyanis Kamamoto szobájának küszöbén estem majdnem keresztül rajta.

Gyors magamra kaptam a saját kupacomból egy szürke, vékony garbót, s egy koptatott, fekete farmert. A gyors cihelödzködés után, a lépcsőn lerobogva összefogtam a hajam, majd kisurrantam a bárba.

- Milyen lendületes vagy ma, Ayame - üdvözölt Izumo.

Nagyokat pislogva néztem rá...
A tegnapelőtti éjszaka eseményei még mindig mélyen éltek bennem.
Ő viszont ugyanúgy viszonyult hozzám, mintha mi sem történt volna... Finoman szólva is meglepett az irányomba mutatott hétköznapisága, de hát... Mit vártam?! Mégis csak egy szokynahajkurászról beszélünk...

- Ja, igen - eszméltem fel a bambaságból. - Be kell mennem a városba elintézni néhány apróságot. Annának fogadóórája lesz, és most már illenék megjelennem.

- Jogos. Mikor is voltál utoljára? Két hónapja?

- Na, annyi azért nincs! - húztam le a kávémat egy hajtásra a szemöldökömet ráncolva. - Talán... öt-hat hete.

Összetéveszthetetlen, lánccsörgéssel kísért csoszogás szakította félbe a hétköznapi csevejt.

- Ma este nem nyit ki a bár.

Mikoto határozott kijelentésére még Izu-kun is megrökönyödve pillogott.

- Miért? - kérdezte Misaki felpattintva deszkáját.

- Mert én azt mondtam! - morrant a fiúra legalább olyan hangnemben, mintha az a Királyi létét vonta volna kérdőre. Aurájában még a Vöröse is fellángolt. 

Misaki azonnal visszavonulót fújt a heves elutasítást látva.

Nem tudtam nem észre venni, hogy lobbanékony Királyunk ezúttal, a szokottnál is feszültebb. Nyakán, és a bal halántékán egyaránt, vastagon dagadt ki az ér a benne pulzáló vértől. De ahogy mindig, most sem tűnt közlékeny kedvében az ingerültségét tekintve.

Általában ilyenkor rám maradt a feladat, hogy levágjam a kanapéra, az ölébe másszak - mert azzal mindig sikerült maximálisan magamra vonni a figyelmét -, s addig nem hagyni onnan felkelni, még ki nem nyögte hogy mi baja. Most azonban nem hogy nem oltott le a sárga földig - mint ahogy azt olyankor szokta -, hanem még levegőnek is nézett...

Zsebre vágott kezekkel baktatott el előttem, miközben lusta füstöt eregetett. Csak a válaszfüggöny előtt torpant meg.

- Beszélnünk kell, Kusanagi... - dörögte ellentmondást nem tűrően, anélkül hogy a megszólítottra nézett volna. Izumo-nak még válaszolni se volt ideje. Vörösünk már fel is szívódott a hátsó épületrész felé menet.

- Ha így folytatja, egy gyengébb pillanatomban istenesen tökön fogom térdelni... - morogtam kelletlenül, s magamra kanyarítottam a fekete, szőrmegalléros bőrdzsekimet.

Szerencsémre csak Yata-san hallotta az őszinte elszólást, mert Izumo addigra engedelmesen követte felettesét - kettesben hagyva ezzel minket.

- Mármint? - gurult mellém Misaki kíváncsian.

- Őfelsége mostanság szeret tudomást sem venni rólam. Mintha csak egy megtűrt nyűg lennék a nyakán - léptem ki a bár ajtaján. Yata szorosan a nyomomban haladt.

- Miről beszélsz, Aya? - tárta szét a karját bizonytalan grimasszal kísérve. - Mikoto-san ugyan úgy imád téged, mint eddig. Nem értelek.

- Akkor a tisztánlátás végett... - léptem közelebb a fiúhoz. A mozdulattól még a deszkáján is majdnem átesett a meglepettségtől. - Az elmúlt négy napban úgy jön megy a bárban, mint bűn a világban, de engem még csak egy köszönéssel sem méltat. - Hangom egyre fojtottabbá vált. Az ingerültségtől a felrobbanás fenyegetett.

- Ugyan - legyintett naivan a fiú -, csak elfoglalt. Viszont, most hogy mondod... tényleg furán viselkedik. De tuti nem veled van a baja! Szerintem a gyilkosságok aggasztják...

- Ahogy gondolod - hagytam rá, majd felpattantam az épp előttünk lefékező buszra. - Később találkozunk, öcsi! Puszi.

- Aya-san, mondtam már...

A többit nem hallottam, mert a jármű ajtaja volt oly kedves, és becsukódott, ezzep pedig kizárta Yata zavart nyavalygását.

~✴*✴*✴~

Tokió késődélutáni forgalmának zaja meglepően megnyugtató hatást gyakorolt rám.

Lassan háromnegyed órája ücsörögtem a kis kézműves kávézóba, ahol épp tartózkodtam, és közel sem éreztem késztetést a távozásra... Mint megtudtam, Anna jegyei továbbra is kimagaslóan jók voltak. Így joggal fészkelt belém a büszkeség. A "szülői" teendőm után megérdemelt szieszta magányát pedig, kifejezetten élveztem.

Se Vörös, se rosszalló tanárok tekintete... és semmilyen más agyrém. Nem is tudtam, hogy ilyen békés a színtelenség - ironizáltam el fejben a dolgot, majd kihörpintettem a teám utolsó cseppjeit.

A mobilom azonban fontoskodón keresztülhúzta az eddigi kellemes időtöltésemet. Rikácsolva zendült fel csengőhangján, s rezegve kezdett el szteppelni a fémasztalon.

Ég veled, gondtalanság! ... Légy üdvözölve hétköznapi valóság! - gondoltam mélabúsan, mikor Izumo neve kacsintott rám a kijelzőről.

Még helyezkedtem egy kicsit a székben. A tárcámat is elővettem, hogy kikaparhassam a lélekmelengető frissítőm árát. Csakis, miután csontra leszámoltam a pénzt - beleértve a kedves pincérlány jattját is -, akkor markoltam fel az izgága kütyüt, hogy fogadjam a hívást.

- Végre, már azt hittem megint elhagytad valahol a telefonodat - nyögte a túloldalról Kusanagi megkönnyebbülten.

- Nem, Izu-kun... sajnos ez a csoda nem következett be - ráztam meg a fejem diplomatikusan.

- Ez nem vicces... - jött a dorgáló válasz.

- Mindegy. Inkább mondd mit akarsz.

Semmi kedvem nem volt "bátyusos-húgis" meccset játszani vele...

- Te ugye béke párti vagy? - kérdezte elmerengve.

- Hát... nem vagyok híve a fölösleges, fegyverekkel lezavart cirkusznak, ha erre gondolsz - vontam össze a szemöldökömet. - Miért?

- Akkor van egy, a nézeteidet nem igazán pártoló hírem...

- Ki vele! - hajoltam előre minden idegszálammal a csapos hangjára fókuszálva.

- Mikoto hadat üzent a Kék királynak. Ma este lesz az ütközet.

- Pompás... - csaptam a homlokomra, majd végig dörgöltem az arcomat. - Végérvényes tűzszüneti felbontás?

- Nem. Pusztán tereprendezés.

Szinte hallottam ahogy belemosolyog a válaszba.

- Áhá... Szóval megint buli lesz a tyúkudvarban? - faggattam tovább a borvörösre lakozott körmeimet vizslatva.

- Tudod, sokáig azt hittem Fushimi-nél senki sem lehet ironikusabb...

- De? - A következő mondatát sejtve, ördögi mosollyal keltem fel az asztalától.

- Te ezt remekül túl teljesíted minden, az előbbihez hasonló megszólalásoddal.

Izumo válasza több, mint kielégítő volt a számomra.

- Szolgálatára, uram! - trilláztam a kagylóba hivalkodóan. - Gondolom mindenki ott lesz, aki számít.

- Ott bizony - helyeselt kajánul.

- Jól van... - sóhajtottam reménytelenül. - Egy óra és ott vagyok.

- Meg se kérdezed hogy hová kell jönnöd?

- Minek? A vak is észreveszi, ha összecsődül két rivális Klán - akadtam fenn a sértő kérdésre.

- Igaz. Akkor várunk. Csók azokra az érzéki ajkaidra.

Visszaakartam még szólni az intim megjegyzésére, de még előtte bontotta a vonalat.

Arcátlan... Attól hogy egyszer lefeküdtem veled, még nem jelenti azt, hogy a személyi szeretőd is lettem!

A gondolattól kissé felpaprikázva toltam be magam után a széket, s indultam útnak.

- Elnézést, hölgyem! - kiáltott utánam egy édes, már-már fülbemászó hang.

Mikor megtorpanva visszafordultam, egy kedves, ám hangyányit zilált, ezüstös hajú pincérfiú állt meg előttem botladozva.

- Ezt egy hölgy kérte, hogy adjam át önnek - nyújtott át egy kicsiny cetlit, olyan mélyen meghajolva, hogy azt hittem lefejeli a térdét. 

Kétkedve vettem át tőle a közvetített apróságot. A papírka félbe volt hajtva, így egy gyors mozdulattal szétbontottam.

„Az igazság apró morzsákból áll, és annyi van
belőlük, mint égen a csillag."

Homlok ráncolva futottam át újból és újból a rövid gondolatot. A csillag szót olyan erősen firkantották rá, hogy a papír is beszakadt egy kissé. Ezt leszámítva, se szignó, se más arra utaló jel, hogy ki írhatta az üzenetet.

- Itt van még a hölgy? - néztem fel a fecniből. De a pincér addigra eltűnt...

~✴*✴*✴~

Természetesen a város központjában álló ikertornyokon rendezett „randit" a két csapat. Mert hol máshol kell csetepatét konfigurálni, ha nem a legfeltűnőbb helyen?!

Az épületek régebbikéhez érve, minden nehézség nélkül felkapaszkodtam a tűzlépcsőn, majd három emeletnyi rohanás után beugrottam az első nyitva hagyott ablakon. Végig surrantam a folyosón, s a felvonóért küldtem. A lehívott liftbe lépve benyomtam a tetőszintet, s a tükrökkel kirakott falnak dőltem.

Még mindig a se füle-se farka üzeneten törtem a fejem...

Miután faképnél hagyott a srác, kénytelen voltam visszamenni a kávézóba, de a pult mögött álló nőnek hiába adtam róla pontos leírást. Ő váltig állította, hogy ilyen alkalmazott nem dolgozik náluk.

Először a bárban hagyott szalvéta, most meg ez...
Mi lesz még? Névtelen telefonhívások, vagy mi?!

Az abszurd gondolatból a felvonó döcögése rántott ki. Fél másodpercet követően csilingelve kinyílt előttem, én pedig felszegett fejjel léptem a tetőre.

- Ame-san! - kiáltott fel Anna, amint észrevett. Elengedte Totsuka kezét, majd apró lábaival villám gyorsan előttem termet.

- Szervusz, Prücsök! - kaptam fel, és megpörgettem a levegőben. - Büszke vagyok ám rád. Az osztályfőnököd nem győzött dicsérni téged. Csak így tovább!

- Köszönöm - mosolyogott rám, mikor letettem, s kéz a kézben folytattuk utunkat.

Klánunk szép számban sorakozott fel. Saccra, úgy húsz-huszonkét tagunk jelent meg eme „fennkölt" esemény alkalmából. Mindegyikükkel találkoztam már, de napi szinten csak "Fantasztikus Hatos" boldogított.

Mikor odaértünk hozzájuk, tisztelettudóan váltak szét előttünk, s engedtek előre minket. Normál esetben Mikoto balján lett volna a helyem. Ám ezúttal Misaki-ra hagytam a pozícióm betöltését.

A Scepter 4 egységének helikoptere, pont akkor húzott el felettünk, mikor Totsuka üdvözlési puszijai elcsattantak az arcomon. Tőle sosem zavart ez a fajta közvetlenség. Sőt... talán egy kicsit igényeltem is.

Még le sem szállt a propelleres légi monstrum, amikor egy süvítő Kékség zuhant alá az égből. Közvetlenül az elit alakukat előtt landolt, félterdre ereszkedve.

„Rég" láttalak, Reisi... Párdon! Kedves, drága vőlegényem. 

Az emléktől gúnyosan rándultak meg az ajkaim.

- Komolyan kockáztatni szándékozod a békét, anélkül, hogy pontosan megindokolnád az okát? - kérdezte a Kék Király, a feleslegesnek vélt köszöntést mellőzve.

- Egy békeszerződés csak arra jó, hogy felrúgják. Nem tanultad még meg a leckét? - morogta vissza Mikoto, de a cigijét egy külön benyújtott petícióért sem vette volna ki a szájából.

Hogy lehet valaki ilyen arrogáns söpredék, mégis megkérdőjelezhetetlenül fenséges?!

- Suoh Mikoto, Harmadik Király... a bölcs megfontoltság sosem volt ínyedre - nyúlt a kardjához Munakata. Vonásiról viszont hibátlanul lerítt, hogy pont erre a válaszra számított.

- Az az asztal mellett tökölő gyerekeknek való... Munakata Reisi, Negyedik Király. - Végre valahára, eldobta a bagót, és egy laza mozdulattal eltaposta.

A két Klán feszült figyelemmel méregette egymást. Már az első szemrevételezés után tudtam, hogy ki-kivel fog párbajt vívni. Awashima tekintete először rajtam akadt meg, mintha rám fájna a foga. De amint Izumo a képbe lépett, már le is tett a velem való küzdelemről.

- Legyen hát... - bökte ki végül Reisi. - Hadnagy!

- Katonák, felkészülni!

Az egységük tagjai egymást követve vonták ki kardjaikat, majd álltak készenléti helyzetbe. Az utolsó előtti Saruhiko, majd Awashima volt. A sort eltökélt királyuk zárta:

- Munakata készen áll! - emelte maga elé a fegyverét ő is.

Készen, mi? Hát én is a plafonon vagyok ettől a színpadias mutatvány sorozatotoktól..! - gondoltam a szemeimet forgatva.

Királyunk készséggel adott választ a keringőre való felhívásra:

- Égjen mind!

Bár hangja halk volt, a kiadott parancsnak ennek ellenére is agresszív éle volt. Még a nyakamon is végig futott tőle a hideg.

- Ezaz! - ugrott a levegőbe Yata a kezdődő ütközetnek örvendve. - Fiúk, egyszerre!

Klánunk jobb lábbal előre lépett, majd kezüket a magasba emelve kántálták:

- NO BLOOD! NO BONE! NO ASH!

Az utolsó szónál a két Király Damoklész kardja felvillant az égen, s birtokosaik irdatlan irammal egymásnak rontott. Mindkettejük arcán öntelt vigyor gubbasztott a művelet közepette

Férfiak... - sóhajtottam a fejemet ingatva.

Az Elsők támadását Saruhiko és Misaki párosa követte. Mire észbe kaptam, már javában egymást püfölték a háztömbök közti zuhanásba temetkezve.

Anna megremegett a látványtól, ám ahogy megszorítottam finoman a kezét, enyhült aggályainak megnyilvánulása. Magam sem örültem, hogy megint ide jutott a két Klán, de nem volt beleszólásom... Suoh Mikoto szava szent, és sérthetetlen.

A másik oldalról egy ismerős arc állt be velem szembe. Ajkain szelíd mosoly ült.

- Aya, te társulsz az eseményekhez? - engedte le a kardját várakozón Himori. A kérdés tisztelettudó volt, de némi hivalkodást véltem belőle kihallani.

- Nem, én nem veszek részt ebben az erőszakos megmérettetésben - ráztam meg a fejem, s közelebb vontam magamhoz fogadott lánykámat.

- A HOMRA harmadik legerősebbjeként emlegetnek. Meglep, hogy ennyire elzárkózol a dologtól - vonta fel a szemöldökét.

Talán próbára akart tenni... Vagy csak pusztán érdekelte a teljes álláspontom. Bármelyikről is volt szó, az őszinteség mellett döntöttem.

- Az én dolgom az, hogy gondoskodjak a családomról. A Klánok közti fegyveres ellentét nem az én terepem. Kérlek, ezt tartsd tiszteletben! - Az utolsó mondatnak határozott élt adtam, hogy érezze a témát a magam részéről ezzel lezártnak tekintem.

- Megértettem - bólintott, s a mögülem elő lépő Erikku-ra pillantott. - Úgy tűnik, akkor veled kell beérnem.

- Állok rendelkezésedre! - rántotta ki a szőke a zsebkéseit, s a levegőbe szökkent.

Alig telte bele pár perc, s már csak hárman álltunk a város fölé magasodó épület tetején. A Kékek helikopterének szélvédője élettelenül nézett velem farkasszemet. Totsuka Annával játszadozott. Vöröséből pillangókat, s apró pacsirtákat formált, melyeket készséggel engedett szabadjára. A kicsi különösen élvezte a varázslatos figyelemelterelést.

- Nagyon feszültnek tűnsz - lépett mellém Totsuka, miután Anna hívására sem csatlakoztam hozzájuk.

- Ismered az elveimet - fordítottam el a fejem a mázsás acélszerkezetről. - Gyűlölöm mikor ezt csinálják. Mikoto már megint a tűzzel játszik... Még egy éve sincs, hogy békét kötöttünk ezzel a hivatalnokoskodó népséggel. Nem fér a fejembe, hogy mi oka lehetett ezt félredobni egy ütközet kedvéért.

- Ezek szerint neked sem mondta el... - motyogta az állát cirógatva.

- Így is fogalmazhatunk - rántottam meg a vállam. - De a megállapításod arra enged következtetni, hogy te sem lettél beavatva.

- Nem igen -rázta meg a fejét, s Annát figyelve lentebb engedte a levegőben csapkodó pillét. - Annyival elintézte, hogy a Klán hírnevének fenntartása miatt elengedhetetlen.

- Örvendek neki... - horkantam fel, s lepillantottam a sugárútra.

A mélyben zajló események mindennek tűntek, csak nem biztatónak. Annak ellenére, hogy nem vérre menő harc szerepelt az esti forgatókönyvben, Reisi és Mikoto úgy csapódtak egymásnak, mintha az életükért küzdenének.

Hogy mért nem képesek elővenni, az asztalra tenni és megmérni, hogy melyiküké a hosszabb...?!

Reménytelen sóhajjal vándorolt tovább a tekintetem...

Kevesebb, mint egy háztömbbel odébb, Yata és Fushimi kakaskodása öltött egyre agresszívabb formát. Egykori testvérünk arcán vékonyka vérpatak csörgedezett, míg a deszkásnak a szája repedhetett fel - ugyanis épp abban a minutumban köpött félre egy jó adag vöröses nyáltengert. Még a hideg is kirázott kettejük viaskodó látványától.

Izumo és Awashima tánca nem érdekelt különösebben. Ám nem kerülte el a figyelmem, hogy a Hadnagy ruhája egy támadás során meglehetősen szellősebb formát öltött. 

Az azonban annál inkább aggasztott, hogy az utca emberei képtelenek kezelni a helyzetet...

Az úton haladó autósok padlófékkel próbálták meg megakadályozni, hogy az elébük tévedő párosokat megkíméljék az ütközéstől. A járókelőkről pedig már ne is beszéljünk... Néhányan sikoltozva menekültek hanyatt-homlok, mások pedig telefonjukat előkapva videózták a Vörös-Kék színben pompázó összecsapásokat.

- Micsoda káosz... - fújtam ki a levegőt ingerülten. Anna ujjai bilincsként fonódtak a csuklómra megnyilvánulásomra.

- Sosem viselted jól az ilyesmit - somolygott Totsuka.

- Persze, hogy nem! - csattantam fel a dolgot teljesen egyértelműnek véve. - El van szállva magától a Scepter 4, hogy ők a rendfenntartók különleges egysége... Bezzeg ilyenkor eszükbe se jut, hogy a civileket ez ugyanúgy érinti, mint minket.

- Ugyan, ugyan...

Drága bátyám nem jutott a szokásos csitítgató bölcselete végére. Ugyanis egy személygépkocsi éles csattanása félbeszakította.

- Na jó, ebből elég volt!

Dühösen lódultam meg a háztömb széle felé. Anna ujjai pehely súllyal csúsztak le rólam a hirtelen lendülettől, de rögvest ezután ijedten kaptak utánam.

- Ne hagyj itt, kérlek! - nézett rám esdeklően.

- Semmi baj, Anna - simítottam végig az arcán. - Tudok vigyázni magamra. Totsuka pedig itt marad veled, amíg én rendet rakok a felek között.

- De... de... - szemeiben apró könnyek gyöngyöztek.

Lehunyt szemmel felsóhajtottam, s lehajoltam hozzá.

- Emlékszel mikor azt mondtad, hogy az én Vörösöm a második legszebb a Klánban? - töröltem le a sós nedvességet a csöppség arcáról. Anna csak bólintott a kérdésre. - Mit szólsz ahhoz, ha azt mondod: most megmutatom neked milyen is a valódi Vörös, ami bennem él?

- Arra én is kíváncsi lennék - lépett mellénk Totsuka, és a lányka vállaira tette a kezeit. - Már rég nem láttalak teljes fényedben tündökölni.

Az észrevétel nosztalgikus érzésekkel töltött el.

- Akkor épp itt az ideje - mosolyogtam rájuk, majd sarkon fordultam, s kiálltam a tető peremére.

A magaslat szele erőteljes irammal kapott a hajamba, így feleslegesnek éreztem copfom megtartását. Egy jól irányzott rántással megszabadultam a hajgumitól, s azt elengedve a mélybe vetettem magam. A belém csapódó légáramlat kicsit sem kímélve tépázott. Én viszont minden pillanatát kiélveztem. 

Egészen a háztömb közepéig hagytam magamat süllyedni, majd ott kitártam a karomat, s felébresztettem lényem valódi énjét. Szemeim vörösen villanva engedelmeskedtek akaratomnak, s ezzel együtt a hatalmas lángok öleltek körbe.

Néhány tovatűnő pillanatig csak lebegtem egy helyben, majd erőt merítve minden porcikámból, fellibbentem a magasba. Mikor elsuhantam Anna és Totsuka mellett, a kicsi lány sikkantva meredt felém. Nem rémült volt... inkább meglepett. Ez pedig csak tovább erősítette bennem az eltökéltséget.

Egészen a Damoklész kardok szintjéig repültem. A két Királyi jelkép között lefékeztem, s ismét lehunytam a szemem.

Virulj hát teljes fénnyel, te bennem rejlő Vörös!

A gondolatra lassan felemeltem a karjaimat, majd egy nagy levegőt véve lassan forogni kezdtem a levegőben. Kezeim önálló életre kelve ernyedtek lejjebb és lejjebb minden újabb körrel.

A testemet emésztő lángok először egy lobogó bimbót formáztak, majd mozdulataimmal összeforrva, egyesével hátrahajlottak. Mire minden sziromláng a helyére került, egy óriási tűzliliom alakját vették fel, velem a középpontjukban.

A távolság ellenére is kitűnően hallottam, hogy az utcán vívott csata elhalkul. 

Volt azonban még valami, ami eljutott hozzám - Anna lelkes csodálata, és Totsuka elismerő tapsa. Hálás mosollyal biccentettem feléjük. Ezt követően visszarántottam a kezeimet a mellkasomhoz, majd teljes erőmből tártam szét őket. Több száz kicsiny gömbláng szóródott szét körülöttem. Távolról a liliom virágporának tűnhettek, ahogy aláhullanak az égből.

Egy-egy, eddig lelkes hévvel küzdő páros közé hullottak, de legtöbbjük ük a Damoklész kardokat súrolta.

A Scepter 4 katonái elképedve meredtek az égre, míg a Vörös Klán tagjai elvarázsoltan gyönyörködtek az égi, lángoló virágban.

- Sosem fogod elfogadni az erőszak építő jellegét, igaz? - szólalt meg Mikoto korholó hangja a fejemben.

- Nem... soha! - feleltem, nagyot nyelve.

- Rendben van. Mára ennyi elég lesz. 

Az utolsó mondatot már nem csak nekem szánta, mégis engedelmesen bólintottam. Mély levegőt vettem, s azzal a lendülettel levetettem szirmaimat. Ahogy hullottak le mellettem, úgy ereszkedtem én is vissza a tetőre. Mire a lábam a párkányt érintették, csak az aurámban vibráló, halvány pirosas fény maradt.

- Elképesztő voltál, Ame-san! - ugrott a nyakamba csillogó szemekkel Anna, miután leléptem a betonozott peremről.

- Köszönöm, drágám - öleltem vissza mosolyogva. - Most már tényleg láthattad, hogy milyen a valódi Vörösöm tündöklése.

- Igen, és mese szép - csicsregte boldogan.

- Örülök, hogy így látod, Annya-chan.

Totsuka ekkor társult hozzánk. Arcán pedig mámoros varázslat ült.

- Ezzel sosem tudok betelni. Egy életen át képes lennék nézni, ahogy ragyogsz.

Nem fűztem semmit az őszinte szavakhoz, csak kinyújtottam a kezemet felé. Totsuka szelíd mosollyal engedett az invitálásnak, s az ölelésünkbe fonta magát. Önzetlen szeretetük  egyszerre volt megnyugtató, és végtelenül pezsdítő.

Szerzői megjegyzés:
Vége, vége,... vége! Vége ennek a fejezetnek is. :/ :)
Remélem tetszett, várlak vissza a folytatáshoz is!