Bizsergető langyos tapintás érzésre ébredtem a derekam táján.
Mivel a tudatalattim csak a paplan esetleges hiányának tudta be a dolgot, hanyagul rántottam egyet a testemen keresztbe heverő takarón. A mozdulat után pedig elégedett nyugalom áradt szét bennem.
Ám a meghitt pillanat nem tartott sokáig...

Újabb simítást éreztem, ezúttal viszont erőteljesebb, már már birtokló lendülettel. A végén megmarkolva a csípőmet.

Ijedten ültem fel az ágyban.

A szoba sötét volt. Csak az éjjeli szekrényen ülő digitális óra számlapja hunyorgott vissza. Az ajtó csukva volt. Még a széken hagyott szennyes kupac sem borult le, amit lefekvés előtt odahalmoztam.

Biztosan megbolondultál, Aya... Ide az se tudna betörni, aki egész életében erre az attrakcióra készülne - próbáltam nyugtatni magam, és az egeket verdeső pulzusomat.

Mivel semmilyen újabb nesz, vagy érzés nem piszkálta tovább a fejem mélyen elő paranoiát, lassan visszafekükdten az ágyba, s újra bevackaltam magam a takaró halomba.

Meglepő módon azonnal elaludtam...

.
.
.

Egy órával később békés, komótos ütemű szuszogás ütötte meg a fülemet, ami úgy csalogatott ki az álmok nélküli sziesztából, mint méhet a virágzásnak indult cseresznyefa.

Reméltem, hogy ismét csak a kimerült képzeletem játszik velem. Ám a hang csak nem hallgatott el.

A franc esne ebbe a nyamvadt ablakszigetelésbe... Komolyan, idegesítőbb a huzat sistergése, mint a szomszéd utcában zajló felújítás hajnalban rázendítő koncertje! - Nagyot fújva feltámaszkodtam a könyökömre, és át pillantottam az ablak irányába.

Tekintetem azonban hamarabb megakadt, mint, hogy a szemközti falig elérjen...

Közvetlenül mellettem széles, tónusos huplik összege hevert. És ami még ijesztőbbé tette a jelenséget, hogy lélegzett... De legalábbis a szuszogás vélhetőleg onnan eredt.

Nagyot nyeltem. Arrébb húztam a paplant, felgyűrtem a mellkasomig, majd egy mély levegőt véve szóra nyitottam a szám:

- Tatara... Te vagy az?

A hullám halom nem felelt, csak hosszabb sóhajt eresztett meg.

- Ez nem vicces, tizen éves korunk óta egyszer sem aludtunk együtt. Menj vissza a szobádba. Már nem gyötörnek rémálmok - suttogtam szinte hadarva, remélve, hogy nem cseng túlzottan a hangom a fejemre ült pánik közeli állapottól.

A képlékeny kupac azonban még mindig nem felelt.

Tett azonban mást...

Halkan felmordult, hangja mély volt és határozott.
Azonnal belém hasított a felismerés.

- Suoh... - motyogtam elhülve.

Csak újból felmordult, de ezúttal lágyabban.

Ahogy kezdett kitisztulni az eddig álmos elmém, fémes szag csípte meg az orrom. Nehéz és égett volt, mintha egy robbanás helyszínén álltam volna pár órával a katasztrófa után.

- Valami történ, igaz? - kaptam a kezemet a szám elé.

Még egy morranás...

Kerek három percet vártam, hogy valami bővebb választ is kapjak tőle. De nem szólalt meg. Csak közelebb kúszott, és nehéz jobbját átvetette a derekamon.

Nem mertem még egyszer rákérdezni. Szinte remegve, megérintettem a rajtam heverő karját.
Ujjaim lassan kúsztak felfelé. Egészen a pólójáig, ott pedig a mellkasa felé irányítottam őket.

Nedves, meleg foltba tapintottam bele a jobb bordáinál. Azonnal összeszorult a torkom, a szívem pedig kalapács módjára kezdett el még inkább verni.

- Megsebesültél! - leheltem alighogy.

- Jól vagyok - szólt rám, még mielőtt kifakadhattam volna.

Teljes testtel felé fordultam. - De hisz vérzel!!!

Mikoto felmordult. Levette rólam a kezét, majd kis kihagyással felült, pontosan velem szembe.

- Már nem annyira. Ne strapáld magad. - Hangja olyan közelről érintett, hogy a lehelete az ajkaimat becézte. Kirázott tőle a hideg.

- Legalább hagy lássalak el?! Utána meg át kísérlek a szobádba...

- Mert ki akarsz innen dobni? - szakított félbe. A kérdés annyira meglepett, hogy lámpafénynél egy gúvadt grimasz nézett volna vissza rá.

- Nem! Eszemben sincs... Csak...

- Csak mi? Kényelmetlen lenne neked, ha melletted aludnék? Zavar a közelségem?

Záporoztak a kérdések, amiknek a felét sem igazán tudtam hova tenni. Egyetlen szó lüktetett a fejemben: SOKK. Biztosan sokkot kaphatott a vérveszteségtől...

- Hiányoztál. - Az esetlen szó úgy bukott ki belőlem, mintha csak azt közöltem volna vele, hogy holnap mit fogok főzni. Mégis... Mintha rettegtem volna a reakciótól.

- Tudom - felelte, keze közben az állam alá siklott. - De vajon más is hiányzott belőlem?

A kérdés tőrként döfött keresztül. Válaszolnom sem kellett.

Ajkai végre nem csak szólongatták az enyémeimet, hanem satuként tapadtak rájuk. Akaratlanul is belenyögtem a Királyom csókjába.

Kezeim a vállait szorítva kapaszkodtak a valóságba. Nem tudtam mi lenne a helyes... El kellett volna taszítanom? Vagy hagyni, hogy azt tegyen velem amit csak akar?! Ismét...

Aztán bevillant...!

Bevillant, ahogy Kusanagi fölém támaszkodott. És ezzel együtt minden arról az estéről.

- Ne, kérlek hagyd abba - rántottam hátra a fejem.

Mikoto arany szemei sötéten ragyogtak. Kérdés nélkül is tudtam, hogy magyarázattal tartozom.

- Nem tehetem - szabadkoztam. - Nálam sokkal jobbat érdemelsz!

Elszakadt. Valami eltört benne.
Az eddig simogató, mély tekintet, egy pillanat alatt váltott át szúrós örvénybe.

Vártam, hogy mondjon valamit, de csak ült ott némán, és bámult. Meredt rám, mintha azt közöltem volna vele, hogy elhagyom a Klánt... Megőrjített a csend.

- Számomra nincs jobb!

Olyan lendülettel mászott ki az ágyból, hogy még én magam is majdnem leestem a matracról. Mire észbe kaptam, és visszanyertem az egyensúlyom, már az ajtónál járt. Keze a kilcsre markolt már.

Akkor és ott, bennem is megsemmisült valami.

Ész nélkül vetettem utána magam. Rohanva szeltem át a köztünk tátongó  űrt. Karjaim közé zártam a derekánál fogva, arcomat pedig a hátaba fúrtam.

- Sajnálom, én nem tudom mi ütött belém... - kezdtem volna a kínos vallomásba. Mikoto azonban rám hördült csitítólag.

- Tudok róla.

A szívem kihagyott vagy négy ütemet...

- Elmondta...? - A kérdés csak pár perc kínos, süketítő csend után bírtam feltenni.

Suoh megfordult. Kezei a fenekem alá csúsztak, hátamat pedig úgy vetette a mellettünk álló gardrób szekrénynek, mintha csak egy pihét emelt volna fel Anna kedvéért.

- Rajöttem abból, ahogy ma beszélt rólad. De nem érdekel. - Nem hittem a fülemnek, szemei azonban azt sugallták, hogy teljesen komolyan beszél. - Tudom nagyon jól, hogy bosszúból tetted a pár nappal ezelőttiért. Cserébe te is kapsz tőlem valamit...

Mielőtt még rá kérdezhettem volna mire gondol pontosan, lábaimat maga köré szorította, aztán úgy helyezkedett, hogy férfiassága a szeméremdombomnak feszüljön. Úgy nyögtem fel, mintha már belém hatolt volna.

- Ez a büntetésed... - morogta a nyakamra hajolva.

Ellenkezni se volt időm a pólómat szabályosan letépte rólam, majd a nyakam hajlatát kezdte kényeztetni.

Először csak forró csókokkal fedte be a vékony bőrfelületet. Ám ahogy egyre erősebben feszült nekem, én pedig a haját markoltam a kéj okozta szenvedéstől, áttért az enyhe, érzéki harapásokra és a keze sem maradt többé nyugton. Engedélykérés nélkül talált jobbja utat a bugyimhoz. Hiába csak a finom anyagon keresztül érintett, alig pár másodpercnyi izgatásába került, hogy már tocsogva üljek az ölébe.

Lélekjelenlétem kétes erővel ugyan, de részben még ott volt. Csak az lüktetett a fejemben, hogy a Pala Harmadik Királya esett nekem, ami közel sem volt tisztességes. Ez gondolat pedig nem hagyott szabadulni.

Mit tehettem...?! Egyszerűen tönkre vágtam mindent.

Eltaszítottam magamtól. Ez váratlanul érte, így épphogy sikerült megakadályoznia, hogy a koponyám ne elemi erővel vágódjon a szekrénynek. Karjai közül azonban továbbra sem eresztett. A fülembe szuszogott, mintha azt várná, hogy én vessem rá magam. Nem tettem...

- Mikoto ne! - próbáltam ismét ellökni magamtól, de mintha a Sarkkör jéghegyeinek egyikét taszigáltam volna a mellkasa helyett. - Ezt NE csináld!

- Mért ne? - morogta suttogva. Szemeinek aranyában Vörös fények cikáztak. Egyáltalán nem lazított a szorításán.

- Azért mert ennek így nincs értelme! - löktem rajta még egyet. A mozdulatba minden erőmet belepréseltem, pedig tudtam jól, hogy vajmi kevés vele szemben.

Legynagyobb döbbenetemre azonban elhúzódott tőlem, s megkövült arccal méregetett.

- Akkor mondd el, hogy szerinted minek lenne értelme.

Nem akartam hinni a fülemnek... Aznap éjjel már másodszor!

Suoh Mikoto világéletében az az ember volt, aki sem a józanész tanácsára, sem az érzelmektől fűtött üvöltözésre nem hallgatott. Most viszont... az ÉN véleményemet akarta hallani!

Reszketeg, mély levegőt vettem, majd kezeimet ökölbe szorítva összeszedtem az előzékenysége által porrá zúzott bátorságomat.

- Vagy szeress... vagy engedj el!

Az ultimátum után nagyot nyeltem, remélve, hogy talán ennyivel is beéri. Fogalmam sem volt, hogy honnan volt bátorságom ilyet mondani neki, pláne azok után, amit én tettem a háta mögött. Belül mélyen azonban azt súgta valami, hogy most vagy soha.

De ő néma csendben várta a folytatást.

- A kettő közti átmenet nekem nem megy. Képtelen vagyok rá! Döntsd el végre, hogy mit akarsz!

Az utolsó mondatnál mellkasát kezdtem püfölni. Egyszerűen nem bírtam tovább...
Annyiszor eljátszottuk már az évek során ezt a macska-egér játszmát, hogy teljesen belefásultam. Újból és újból esélyt mutatott arra, hogy közelebb kerüljek hozzá, de az utolsó pillanatban mindig eltaszított. Én pedig akkorát nyekkentem a padlón, hogy napokba telt mire fel bírtam állni...

- Az istenért, Suoh! MONDJ MÁR VALAMIT! - rivalltam rá a pólója nyakába markolva.

Fogalmam sincs, hogy pontosan mi is történt ezután...
Csak az erős ujjak bilincsét éreztem a csuklóimon, ahogy leszakítják őket a pamut szorongatásából, majd a lángoló ajakit az enyémeimre forrni.

Az aznap éjjel közel sem azzal a pihentető alvással telt, aminek a tervével én a haza értem után ágyba dőltem... Nem. Még csak rokonságban sem állt vele.

Szerzői megjegyzés:
Hello Everybody...
Szeretnék elsőként is bocsánatot kérni, amiért ennyire eltűntem. De mint azt már néhányan tudjátok, egy elég szar időszakon vagyok túl...
Most azonban itt is hivatalossá téve, kijelentem, hogy visszatértem! :) 🖤
Remélem kárpótol benneteket ez a fejezetke a sok várakozásért.