Munakata Reisi másodpercre pontosan érkezett meg a HOMRA elé. Ha Totsuka és Anna nem segítettek volna az előkészületekben millió százalék hogy nem lettem volna kész időben.

A kicsi lányuk tanácsára a hajamat alul nagy loknikba sütöttem, s baloldalt egy ezüstrózsás csattal tűztem el. 

Az alkalomra megfelelő ruha előkerítése már rizikósabb művelet volt... majd negyed órán keresztül rohangáltam szobáról szobára, hogy mi a nyavalyát vegyek fel?! Végül Kamomoto, Misaki és Izumo összeverődött hármasa mentett meg... Kezüket tördelve álltak elém, majd némi kínos billegés után Misaki-t lökték közelebb, hogy kibökje a lényeget - a huszadik szülinapomra szánt ajándék a Klántól egy lélegzetelállító estélyi ruha volt. A váratlan eseménynek köszönhetően úgy döntöttek, hogy inkább most odaadják.

Finoman szólva is elképedtem mikor kibontottam az Izumo által átnyújtott dobozt... Egy hosszú-szoknyás, ezüstszínű ruha csillogott vissza rám a csomagolást felhajtva. Anyaga valódi japán selyem volt - ami annyit tesz, hogy egy vagyonba kerülhetett...

Nem telt bele sok idő és már magamra is öltöttem a fenséges darabot. Elől, a bal lábamnál magas hasíték húzódott egészen a combom közepéig, amitől csak még inkább beleszerettem a ruhába. Bár pántjai nem voltak, a vállaim egyharmadánál ejtett, vékony selyemcsíkok húzódtak, mintha a felkarom ékszerei lennének. A hozzáillő cipővel Anna hozakodott elő - egy apró strasszokkal kirakott, magassarkú szandált szorongatott a kezébe.
Sosem tartottam magam egy túlzottan nőcis lánynak, de ez a két szépség tagadhatatlanul a szívembe lopta magát..!

A sminkemmel vesződtem a legkevesebbet. Enyhe füstös szemhéjfestést tettem fel, s mély-sötétlila rúzst kentem az ajkaimra. 

Miután az utolsó simításokat is letudtam, szinte magamra se ismertem a tükörben - az eddigi farmer-garbós lezser lány helyett, egy igazi kifinomult fiatal nő pillogott vissza rám. A látványtól önkénytelenül is magabiztos mosoly bújt ajkaim csücskébe. Az apró kristály fülbevalók, és a V-alakú, szintén kristályokból szőtt nyakéket is feltéve szép lassan lesétáltam a bárba. 

A függöny mögül kilépve, minden szem rám szegeződött... Misaki tátott szájjal bámult meg, Izumo elismerő füttyentést hallatott, míg Anna a gyönyörűségtől rajongva sikkantott fel. Kamomoto a sarokból mosolygott rám elismerően. 

Rajtuk kívül azonban még két személy tartózkodott a helyiségben - Suoh Mikoto és Munakata Reisi... A Kék Király lila szemeiben elégedett fény csillant, s felém nyújtotta a kezét. Mikoto viszont... a kanapén ülve némán kísérte figyelemmel minden apró rezdülésemet... Anna ugyan beszélt hozzá, ő mégis, csak engem nézett. Sárga íriszeit szenvedélytől csapongó lángok nyelték el.

Akartam hogy megszólaljon... hogy mondjon végre valamit. Azt akartam, hogy megtörje a négy napja tartó, egymással szembeni néma távolságot! De nem tette... Szótlanul nézte végig, ahogy Munakata jobbjába karolva kisétálok a bárból, s ezzel elszalasztja a lehetőséget...

Az estély, ahogy arra számítottam, rendkívül exkluzív és fennkölt volt. Amerre a szem ellátott, mindenütt politikusok, nagyvállalatok igazgatói, színészek és más, a felső-tízezer kompániájába tartozó személy ácsingózott .

Munakata még az odavezető úton a lelkemre kötötte hogy tegeződjünk, és szólítsuk egymást a keresztnevén. A dologban láttam relációt, de az ehhez fűzött túlzottan is heves ragaszkodását nem nagyon tudtam mire vélni...
Csak később, mikor az elnökkel volt szerencsénk találkozni, akkor szembesültem a dolog valódi okával... Ugyanis a Negyedik, Kék Király a párjaként mutatott be az úrnak... Igen, ... nem egyszerű kísérőnek, hanem a szerelmi szállal értendő párjaként!

A dolog ott súlyosbodott el, mikor a fennálló kapcsolat bizonyítása érdekében a derekamra csúsztatta a kezét, s úgy húzott közelebb magához. Még csak ellenkezni sem maradt időm, már szájon is csókolt.
Hirtelen azt se tudtam mit kellene tennem. Ám az incidens alig három másodpercet vett igénybe... Fenséges mosollyal az arcán húzódott el, s fordult vissza az elnökhöz. Próbáltam nem túl feltűnően gyilkos tekintettel méregetni a Scepter 4 Kapitányát, de a műveletet komoly feladatként éltem meg.

A szemérmetlen alakítása után nem sokkal az elnök elnézést kért, és magunkra hagyott bennünket...

- Ha most megbocsátasz - szólalt meg Munakata hasonló udvariassággal -, van némi elintéznivalóm. Kérlek, ne keveredj bajba. Hamarosan visszatérek!

A jóváhagyásomra magasról téve eleresztette a derekam, s már el is tűnt a nyüzsgő, kicicomázott tömegben.

Én? Haragudni?! Ugyan, Reisi... miket feltételez te rólam?! ... Csak a lábujjidon akarok végig zongorázni a cipőm sarkával az előbbi magánszámodért! De egy kiadós pofon is szépet csattanna azon a hibátlan arcodon... - vetettem bele magam én is a tömegbe.

A terembe való belépéskor feltűnt, hogy a baloldalon ablakok helyett, cikornyás üvegajtók sorakoznak. Innen már nem volt nehéz kikövetkeztetnem hogy az épület ezen szintjét erkély öleli körbe azon a felén... Oda menekültem ki a fellengző társaság elől.

Amint becsuktam magam mögött az ajtót, valódi kő esett le a szívemről. Ennek pedig még egy csendes sóhajjal is hangot adtam. Igaz, kicsit hűvös és huzatos volt az új környezet, jobbat azonban ki se találhattam volna.

A korláthoz topogtam, majd a táskámban kezdtem kutakodni - a mobilomat kerestem. Muszáj volt valakivel beszélnem Munakata erkölcstelen húzásáról...

Tudatalattim Mikoto nevéig szaladt a névjegyzékben. Az utolsó pillanatban hőköltem csak vissza:

Nem... Ő csak kinevetne, és rám nyomná a telefont. Erre pedig  most semmi szükségem!

A következő név, ami beugrott, Totsuka-é volt.
Gondolkodás nélkül küldtem el az ikonja melletti híváskezdeményezést.

Mindössze háromszor csöngött ki mielőtt felvette:

- Szépségem, szervusz!

- Megölöm! Esküszöm! Eltöröm a nyakát! - recsegtem dühösen a kagylóba.

- Héj-héj! Nyugodj meg szépen, kérlek - csitítgatott a maga finomkodó modján. - Végy egy nagy levegőt, és mondd el mi történt.

Igaz volt... Azzal ha teljesen kiborulok, és elveszítem az önkontrollt, csak adok egy pofont a szarnak...

A tanácsát megfogadva mély levegőt vettem, majd a kocsiba való beszállástól kezdve, mindent elmeséltem neki. Mindent... úgy, ahogy az történt.

- Megőszülök ettől az embertől... - dörgöltem meg a halántékomat, mikor a történet végére értem. - Ha így folytatja, kiharcolja hogy megküldjem a retikülömmel. Egyszer csak potty, és szolidan beleszédül a hozzá legközelebbi szemeteskosárba.

- Beleszédül? - nevetett fel Totsuka a vonal másik felén.

- Természetesen! Nem várhatom el tőle, hogy szakítson az imidzsét kitöltő eleganciával...

- Hercegnőm, ezt te sem gondolhatod komolyan - lihegte a birkatürelmű fiú miután felbírt hagyni a kacagással. - Elismerem, tényleg szenvtelen volt tőle ez a húzás, és alattomos. De ezért nem válhat belőled Király-gyilkos.

- Jaj, tudom, Totska-san! - nyögtem megviselten, s lehunytam a szemem. - Csak a legdurvább rémálmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen céllal akarta hogy elkísérjem.

- Ugyan, ugyan. Biztos csak elragadtatta magát hogy egy ilyen szemet gyönyörködtető hölgy van az oldalán. Majd csak lesz valahogy... Különben is... ha már ott vagy élvezd ki! Rád fér a lazítás. Az elmúlt pár napban elég feszengő voltál. Egy kis pihenést megérdemelsz te is! Rendben?

A vonalon túlról várakozó csend állt be.

Ismertem Totsuka-t... addig úgy sem tágít, amíg rá nem mondom az áment...

Nagyot sóhajtottam, majd még egy kicsit húzva az időt az égre emeltem a tekintetem.

- Ayame!

- Jó, jó! - törődtem bele a vereségbe. - Rendben... megpróbálom.

- Helyes! Ez a beszéd... Most pedig leteszem, és te szépen visszamész! Szervusz, Szépségem.

- Jó éjt, Totska-san - búcsúztam el teljesbe, mert volt egy olyan érzésem, hogy mire hazaérek ő már rég aludni fog.

A kapcsolatot bontva eltettem a készüléket. 

Nem akartam egyből eleget tenni a drága bátyám utasításának. Még egy kicsit ki akartam élvezni az egyedüllétet és a csillagos égbolt nyújtotta néma szépséget... 

Ezt azonban, nagy bánatomra, hamar keresztül húzták...

- Pezsgőt a szép hölgynek?

A hirtelen kérdésre még az erkély korlátján is majdnem keresztül lendültem. Ijedten markoltam a kapaszkodóra markoltam, s pördültem meg a saját tengelyem körül.

Egy enyhén köpcös, szmokingos férfi állt közvetlen előttem. Ajkain teljes fogsort villogtató vigyor ült, ami a feltételezett szándékkal ellentétben - iszonyú visszataszító volt...

Mivel alig két lépésnyire volt tőlem a bőréből áradó, tömény pacsuli szaga elöntötte a légutaimat. Önkénytelen módon rándult meg a szám sarka a rám törő hányingertől. Barna haja vastag zselétől még a gyér fény ellenére is bőszen csillogott. Bele se mertem gondolni, hogy a terem csillárjainak megvilágításában milyen vakító jelenség lehetett.

- Parancsol? - kérdeztem vissza, minután két perces várakozást követően sem tágított tőlem.

- Azt kérdeztem: óhajt-e pezsgőt a szép hölgy? - A hangja a törökmézét megszégyenítő mézes-mázosságtól csöpögött.

Se a kérdést, se a bennem hirtelen felvillanó De javu-érzést nem tudtam hova tenni. Esküdni mertem volna hogy soha életemben nem beszéltem még a fickóval, de az arca... Ha jobban szemügyre vettem halvány sejtést ébresztett bennem...

- Nem, köszönöm - utasítottam el végül egy szerény mosollyal megspékelve.

A szüntelen vigyora derékba tört. Egy pillanatra szinte már a fintort megközelítő kifejezés lett úrrá a vonásain. Ám rögvest azután korrigált is őket.

- Oh, elnézését kérem. Távol álljon tőlem az arcátlanság hogy alkohol fogyasztását feltételeztem kegyedről - hajbókolt élt adva szavainak. - Sajnálom ha megsértettem. Kérem, bocsásson meg!

Megdöbbenve pislogtam a váratlan esdeklésen. Miközben mélyen hajolgatott előre, gyors körbe pillantottam a balkonon. Ám, a magamat meg se hazudtoló szerencsémre, rajtunk kívül senki sem tartózkodott kinn.

- Nem, nem erről van szó - próbáltam menteni a menthetőt. - Csak nem rajongok különösebben ezért az italért.

A férfi azon nyomban felhagyott az udvariasságot is felül múló hajbókolással.

- Áh, mindent értek. - Vigyora úgy görbült vissza, mintha el sem tűnt volna onnan. - Akkor... esetleg, lenne kedve elfogyasztani velem egy olyan italt, amit netán kedvel?

A túlzott ragaszkodása kezdte a frászt hozni rám. De mivel nem volt senki, akitől segítséget kérhettem volna...

- Ha tényleg ezt kivánja...

- Nagyszerű! - csapta össze a tenyereit, majd a személyesterembe mászva mellém lépett. - Szabad? - nyújtotta felém a balját.

A szavak a torkomra forrtak, így csak egy apró bólintással egyeztem bele a felkínálásba.

A bálterem ugyanúgy nyüzsgött, mint mikor kiléptem onnan hogy felhívjam Totsuka-t. Az emberek hömpölygő forgataga kisebb-nagyobb társaságokba verődött. Táncolni már csak néhány párost láttam a terem közepén lassúzva. Őket leszámítva, mind hangos csevejjel fűszerezték meg a zenekar aláfestését.

Újdonsült kísérőm felemelt fejjel, s méltóságteljes tartással vonult a tömegben. Akárki ránézett, tisztelettudóan hajolt meg előtte, vagy alázatos mosollyal biccentett feléje.

Minél beljebb haladtunk a sűrűjébe, annál inkább vissza akartam rohanni az emberektől mentes, békés teraszra. A férfi azonban szilárdan tartotta a kezem, mintha érezné a bennem fellobbanó ellenérzéseket.

- Nos, mit adhatok önnek? - kérdezte előzékenyen, mikor a svédasztal italos feléhez értünk.

- Egy pohár Sangriát kérnék - feleltem csendesen.

Míg ő a kérésemnek tett eleget, én ismét körbe néztem a teremben. Szemeim egyik csoportról ugrott a másikra. Azonban sehol sem találtam, akit kerestem.

A pokolba veled, Munakata! ... Hova tűntél? ... Remélem nem volt merszed végleg magamra hagyni?!

- Parancsoljon. - Szinte a kezembe nyomta a poharat. A tartalma kicsit meglöttyent a lendülettől, s kénytelen voltam arrébb húzódni tőle, hogy ne csöppenjen rám.

- Köszönöm - mosolyogtam rá bizonytalanul, s már le is húztam az első kortyot az italból.

- Ugyan kérem, nem tesz semmit...

A férfi egy pillanatra se vette le rólam a szemét. Mintha egy prédáját vizslató medve tekintete tapadt volna rám. 

Az arcára dermedt vigyor egyre inkább rossz érzéseket keltett bennem. Szívem szerint, némi illedelmességet magamra erőltetve,elnézést kértem volna, és elszeleltetem volna a legközelebbi mosdóba. De ezzel azt a lehetőséget is kilőttem volna, hogy később Reisi megtaláljon a vendégek között keresgélve. A helyzet ugyan egy kicsit sem melengette a lelkem, de nem volt más választásom... vesztegelőn kellett tovább várnom, hogy visszatérjen a drágalátos „Kapitányom".

- Mit is mondott, hogy hívják? - vettem fel nagy nehezen a szemkontaktust.

- Oh, milyen faragatlan vagyok! - csapott a homlokára eltúlozva a dolgot. - Még be sem mutatkoztam kegyednek... Engedje meg, kérem! A nevem Fuchida Izuru - hajolt meg a bemutatkozáshoz illően.

- Fuchida... - ismételtem meg suttogva. - Örvendek Fuchida úr.

- És a kegyed neve? - A kérdést olybá tűnt úgy ejtette ki, mintha már rég tudná a választ...

- Eda Ayame - feleltem, egyre kevesebb bizalmat szavazva fejben a férfinak.

- Milyen szép név... Bár egy ilyen gyönyörű teremtéshez kizárólag ilyen név illik.

- Köszönöm - reagáltam le kurtán.

Egy kis időre megszabadultam a kényszeredett csevegés terhétől. Fuchida a pezsgős poharába temetkezve fordult a tömeg felé, én pedig ezt kihasználva kortyolgattam a Sangriámat. Magam is a vendégek kompániás seregét figyeltem. Munkata keresése viszont minduntalan zsákutcába futott...

Nem tudom pontosan meddig ült felettünk ez a pattanásig feszült csend... Ám Fuchida úr volt az, aki elsőként megelégelte.

- Mondja, Eda. - A vezetéknevem furcsán ismerős bizsergést keltett bennem az ő szájából hallva. - Megenged nekem egy kérdést?

- Az attól függ, mire kíváncsi.

Nem sok ingerenciát véltem felfedezni magamban az újabb, eltúlzott gentleman stílusú érdeklődéséhez, de még mindig jobb volt, mintha nyíltan rám tört volna valami elképzelhetetlen okból...

- Ne aggódjon, nincs semmi kivetnivaló a szóban forgó kérdésben - magyarázkodott heherészve.

- Akkor, tessék - emeltem feljebb a poharamat engedékenyen.

- Mi a kedvenc színe, Eda?

Az abszurd mód oda nem illő kérdésre elkerekedett szemekkel pillantottam rá.

- Mi a kedvenc színem? - ismételtem meg, hátha rosszul hallottam.

- Úgy van - bólintott a vigyorát még szélesebbé téve.

- Hát... - Mivel fél perces agyalást követően sem tudtam hova tenni a dolgot, úgy döntöttem megpróbálok őszintén válaszolni. - Talán... Nem is tudom.

- Nem tudja? - hajolt közelebb őszinte érdeklődéssel. - Nem hiszem, hogy ilyen létezne..!

- Pedig így van ha mondom - kaptam fel kissé a vizet akaratom ellenére. Ettől egy kicsit visszább vett, de bennem is megszólalt a lelkiismeret halk sustorgása... - Talán a vörös. De érdekes mód szeretem a szürkét is... Sőt... Nem tudom, sajnálom. Igazából mindegyikben van valami egyedi, és különleges. Valami, amiben kitűnik a többi közül, és elvarázsolja az embert.

- Milyen sokrétű megítélés egy ilyen fiatal hölgytől... - motyogta elismerően.

Na, jó... Ez már tényleg kezd nem-normális vizekre evezni...

Már épp azon gondolkodtam, hogy vajon mennyi idő alatt érne ide értem Kusanagi ha felhívnám hogy vigyen haza... mikor ismerős, vékony ujjak kulcsolódtak a derekam baloldalára.

- Bocsáss meg, Kedvesem! A Hadügyminiszter kissé elragadtatta magát az új beszerzési költségvetés eredményének elemzése közben. - Munakata hangja olyan természetességgel csengett, mintha valóban ezért hagyott volna magamra két órával ezelőtt. - Mélységesen restellem...

- Ugyan, Reisi... mindennek megvan a maga ára - sandítottam fel rá egy művészien alakított mosollyal. Szemeim azonban gyilkos szikrákat szórtak a fiatal Kapitányra.

- Munakata Kapitány! Micsoda kellemes meglepetés. Tudhattam volna, hogy önhöz hasonlatos személy Eda kisasszony kísérője - trillázta a Fuchida erőltetett kedvességgel. - Örülök hogy látom...

Szóval ismerik egymást... Remek! Csak húzzon el ez a pókhasú mamlasz, és kifaggatlak mindenről, „drága Kedvesem"..!

- Örömében kölcsönös szimpátiát érzek - biccentett felé a Kék Király. - Ezek szerint maga szórakoztatta a menyasszonyomat, amíg én unalmas had-biztonsági eszmecserét folytattam.

A MIDET??? 

- Minden bizonnyal - húzta le Fuchida a pezsgője maradékát. - Most viszont el kell hogy búcsúzzam önöktől. Még beszélnem kell az elnökkel a jövő éves kórház fejlesztési támogatás ügyében. Na meg, a feleségemet sem ártana előkerítenem... További kellemes estét kívánok önöknek! Na meg sok boldogságot az elkövetkezendő közös évekhez...

A búcsú viszonzását figyelmen kívül hagyva sarkon fordult, s ott hagyott bennünket.

- Ki volt ez a férfi? - suttogtam ingerülten, miközben figyeltem ahogy a kérdés tárgya elveszik az elit forgatagban.

- Dr. Fuchida Izuru. Az ország legnagyobb szakmai elismertségétt élvező neurológusa - felelte Munakata, de a kezét továbbra se vette le a derekamról.

- Ah, értem... - Felhajtottam az utolsó korty Sangriát, majd az asztalra tettem az üres poharat.

- Mit akart tőled?

- Őszintén? Szerintem ő maga se tudta igazán - húztam el a számat tanácstalanul. - Meghívott egy italra, és megkérdezte hogy mi a kedvenc színem.

- A kedvenc színed? - sandított le rám a szemüvege alatt.

- Igen. Utána meg azon pörgött, hogy nem tudok választani közülük.

- Miért?

- Honnan a ... - Pillantása szavak nélkül is elég beszédes volt. - Vagyis az?! Hát, ez bonyolult. Sosem éreztem úgy, hogy bármelyik a kedvencemmé vált volna. De ez most miért is olyan fontos? - Értetlen grimasszal az arcomon fordultam felé.

- Csak kíváncsivá tett. Elnézést, semmi közöm hozzá.

Már megint az a diplomatikus, „hülye vagy kislányom" mosoly... Szép!

- És te, jutottál valamire? - váltottam témát a büszkeségem érdekében.

- Talán... - ingatta meg a fejét. - De véleményem szerint ideje lenne távoznunk az estélyről. Szabad? - nyújtotta felém a karját.

- Hát hogyne... - Egyáltalán nem preferáltam, hogy ennyivel elintézte a magánkitérőjét. De nem volt más választásom... Ő volt a férfi, s a helyszínen elhintett megszólalása miatt, akkor és ott a vőlegényem is egyben... s egy vőlegény szava mindig szent és sérthetetlen egy nőével szemben..!

~✴*✴*✴~

Hangos sóhajt hallatva léptem át a HOMRA küszöbét.

- Megjöttem - csuktam be magam mögött az ajtót. A mozdulat a csigákat is megszégyenítően lassúra sikeredett.

- Isten hozott itthon! - köszönt vidáman Izumo. - Milyen volt az este? Magával ragadott a bál fényűzése?

A választ megelőzően odahajítottam neki a falatnyi táskámat, amit ő a legkisebb erőfeszítés nélkül elkapott, majd elcsorogtam az egyik bárszékig.

- Egy szóban összefoglalva: förtelmes - terültem el a pulton nehézkesen. A cipőmet a szomszédos székre tettem - ugyanis még a bár küszöbét átlépve megszabadultam tőle.

- Ennyire azért ne lelkesedj érte - nevetett fel halkan Izumo.

- Ugyan... Azok után hogy mindenkinek csak egy darab hús vagyok, akit kedvére rángathat, majd egy kósza gondolatra eldobhat... - túrtam a hajamba, miután kivettem belőle a csattot. A mozdulatot a nyakékem eltávolítása követte.

- Miről beszélsz, Ayame? - fordított nekem hátat a szőke szívtipró.

Elgondolkodva néztem, ahogy rendszerezi a polcon rosszul helyére illesztett üvegeket:

Végülis... Mért ne oszthatnám meg pont vele? Mikoto-t úgy sem  kérdezhetem meg...

Egy sor, széken való ficergés után kiterítettem a kártyáimat:

- Mondd Izu-kun... Mért van az, hogy engem egy férfi sem tud úgy kezelni, mint az összes többi nőt? - kérdeztem a sörcsapot pöccintgetve. - Mitől mások ők, mint én?

Izumo lesajnáló ciccenéssel felelt:

- Beszélsz itt össze-vissza. Nem hittem volna, hogy ennyire kikészít, majd egy ilyen esti program.

Itt jöttem rá hogy rosszul közelítettem meg a dolgott... Gondolatban újra fogalmaztam a kérdést. Ám az új verziót már nehezemre esett kimondani...

- Kusanagi... Mi a baj velem? - A kérdés olyan halkra sikeredett, hogy azt hittem nem is mondtam ki, csak fejben hangzott el.

Izumo nem felelt, csak pakolászott tovább a polcokon, s az üvegek tartalmát ellenőrizte.

Most vagy soha! ... Meg kell tudnom az igazat... kerüljön bármibe!

Néma sóhajt préselt ki magából a tüdőm, s közvetlenül a szőke csapos mögé léptem. Egy kezemmel összefogtam az estélyre beondolált fürtjeimet, s lehúztam a ruhám cipzárát. Az ezüst, pántnélküli selyem hangtalanul omlott végig a testemen, majd zuhant a padlóra. 

Mivel a ruha kialakítása nem igényelte melltartó viselését, a mellkasom teljes fedetlenséggel fehérlett. Lenn pedig, csak egy leheletnyi, fehércsipke tangát viseltem.

Bár alulöltözöttségemet egyenlőre még nem látta senki, ennek ellenére is éreztem ahogy vér szökik az arcomba. Nehezemre esett újból megszólalni, de a kezdeti eltökéltségem mit sem változott...

- Nézz rám, Kusanagi! - kértem csendesen, de határozott éllel a hangomban. - Nézz rám, és mondd el mi a baj velem!

Izumo neheztelő sóhajjal fordult felém:

- Ayame, kérlek, fáradt vagyok ehhez. Nincs veled az égvilágon sem... - Ennél a szónál járva szemei kikerekedtek a lencséje mögött, s ezzel szinkronba a cigijét is elejtette. Akármilyen furán is éreztem magam a helyzettől, a reakciója határozottan élvezettel szolgált. 

Tekintete úgy siklott végig, fel-s le a testemen, mint néhány másodperccel ezelőtt a ruha anyaga. Mogyorószín íriszeiben olthatatlan rajongás, és csodálat lobbant némi elnyomott vággyal keveredve.

- Szóval? - törtem meg a hosszúra nyúlt csöndet. - Halljam az ítéletet...

- Miféle ítéletet? - kérdezett vissza a fejét megrázva. - Miről beszélsz, Ayame?

- Akkor másképp fogalmazok - tettem a kezeimet a nyakamra. - Olyan vagyok, akit bárki megkívánna és birtokba akarna tenni? Vagy egyszerűen el lehet sétálni mellettem, akár így is?

Izumo a nyakát nyújtogatva krákogott. A kellemetlen pillanatot látszólag a lába előtt füstölgő csikkre fogta, mert gyorsan rátaposott, s a hamuzóba dobta. Ám mivel más egyebet nem produkált, úgy döntöttem, éppen eleget hallottam...

- Hm... értem - bólintottam, s előre vettem a hajam, hogy legalább az takarjon belőlem valamit. - Jó éjt, Izumo..!

Gyors felkaptam a ruhámat, magam elé szorítottam a bal karommal, s elindultam a pultot lezáró csapóajtó felé. 

Már épp felakartam emelni, mikor a szőke utánam kopott:

- Aya, várj! - ugrott mögém, majd a hátamnak simult. - Mondd... mi ütött ma beléd?

- Semmi! - vágtam rá azonnal, de ahogy megrándult mögöttem, egyből tudtam, hogy elhamarkodtam a dolgot. - Semmi... csak eljátszottam a gondolattal, hogy talán tényleg ideje lenne komolyan vennem, hogy nőből vagyok.

- Értem... - motyogta kissé szomorúan. - Boldogtalan vagy?

- Nem.

- Akkor? - engedte el a csuklómat.

Eleinte azt hittem megkísérel maga felé fordítani. De tévedtem... kezei lassan a derekamra siklottak, s ujjait széttárva pihentek meg. Érintése olyan érzéki volt, hogy komoly erőfeszítésembe került hogy ne rázzon ki tőle a hideg. Lehelete a tarkómat cirógatta, csípője pedig a fenekemet súrolta. Önkénytelenül is görcsösen markoltam rá a kezemben vergődő estélyire.

- Mondd, Ayame... - hajolt a fülemhez sutyorogva. - Mi az, amit valójában szeretnél?

- Én...

Akárhogy próbáltam, nem találtam a hangom. Megakartam szólani, de a hangszálaim bűnös sztrájkba temetkeztek. A testem feletti irányítás kezdett kicsúszni a kezeim közül...

- Te.. mi? - ingerelt tovább. Ajkai alig másfél milliméterre voltak a fülemtől. A hangjában doromboló csábítás pedig egyeltalán nem könnyített a helyzetemen.

- Én...

- Hallgatlak... - morogta kellemes dallammal.

Jobb keze önállósítva magát, indult el lefelé. Érzékien siklott végig az alhasamon, majd az alsóneműm szegélye alá csusszant. Az intim gesztustól arcomat ismét vörös lángok marták fel, s szemeimet összeszorítva a szabad vállam irányába kaptam a fejem.

- Gyerünk, Ayame... - biztatott tovább minden udvariasságát félretéve. - Mondd csak ki!

A magamnak okozott  dilemmában vergődve őrlődtem. A két lehetséges opció egymást kergetve futott versenyt az elmémben. Amint beelőzte az egyike a másikat, az már be is hozta a saját lemaradását.

Izumo azonban szemrebbenés nélkül eldöntötte a verseny kimenetelét...

Mutató, s középső ujja meglepő gyorsasággal furakodtak szeméremajkaim közé. Szemeim azonnal felpattantak, de megszólalni már nem volt időm - ujjbegyei rögvest rátaláltak a csiklómra... elfojtott, sóhajjal vegyülő nyögés bukott ki a számon. Izumo elégedett mosolyát szinte hallani véltem:

- Sejtettem... - dorombolta, s lassan végig nyalt a cimpámon. Újabb nyögéssel ajándékoztam meg ezért, amihez ujjainak szüntelen lenti cirógatása csak olaj volt a tűzre... Lélegzetem kezdett sóhajok váltakozásává válni.

Hiába próbáltam visszaszerezni a gyeplőt, Kusanagi kényeztetése ellen esélytelennek bizonyult minden törekvésem... Ajkai a nyakamra tapadva kezdték csókolgatni a vékony bőrt, ami végleg betette a kaput. Az önkívület állapota felé sodródva a vállára hajtottam a fejem, s úgy élveztem tovább minden tapintását.

Ám ő nem sokáig hagyott nyugtot nekem...

Keze még lejjebb siklott, majd a bejáratom előtt kezdett el cirógatni. Megszeppenve pillantottam le, a csipke alatt motoszkáló tagjára, majd vissza rá. Tekintetéből először némi értetlenséget véltem kiolvasni, ám ahogy ujjai bentebb araszoltak, minden világossá vált előtte.

- Te még szűz vagy - mondta ki szavakkal is. Mivel a hangomban fikarcnyit sem voltam biztos, csak egy szégyenkező bólintásra tellett tőlem.

Izumo minden előzetes nélkül kihúzta a kezét, s elengedett. Finoman szólva is a frászt hozta rám. Ijedten meredten magam elé...

Már neki sem kellek... Tényleg egy selejt vagyok, akit senki sem képes nőként kezelni..! - A kétségbeesés szülte gondolatok fertőzésként harapództak el bennem. Fájdalmasan rágták át magukat az agyam minden szegletén, mígnem a teljes önmegvetés szakadéka felé taszítottak.

- Tényleg ezt akarod? - fordított maga felé Izumo. A megmozdulása annyira meglepett, hogy mikor újból hozzám ért, enyhén összerezzentem. A tekintetét látva azonban újból visszanyertem a bátorságomat. - A döntés a tiéd... Csak egy szavadba kerül és...

Nem hagytam, hogy végig mondja. A ruhát félre dobva lábujjhegyre álltam, tenyeremet az arcára fektettem, s ajkaimat az övére tapasztottam.

Kusanagi egy pillanat erejéig döbbenten bámult rám... de csak egy pillanatig! Ez az idő pont arra volt elég, hogy óvatosan levegyem az orrnyergén pihenő napszemüveget. Mikor nagynehezen sikerült a polcok egyikére letennem, ő a csókot viszonozva kapott fel az ölébe. A mozdulattól belenyögtem csókba, ezzel pedig szabad utat engedtem a nyelvének. Szorosan fontam a karomat a nyaka köré... félő volt, ha nem tenném, elalélok a kifinomult technikájától.

Nem tartott sokáig az idilli csók... Izumo - az isten se tudja hogy hogyan, de időközben kiaraszolt velem a pult mögül, majd a bár falának takarásában heverő kanapéra fektetett. Ekkor szakadtunk el egymástól is.

Míg ő a sálját dobta félre, én az ingét fejtettem le róla. Az övcsattja már keményebb dió volt, de némi segítséggel, sikerült megszabadulnunk a farmerjával együtt az alsójától is.

- Ígérem, vigyázni fogok rád - suttogta a számba, miután lassan lehúzta a nedvességemtől kissé ázott, falatnyi fehérneműmet. - Csak szólj ha bármi...

- Csináld! - fojtottam belé a szót egy újabb nyelvcsatát kezdeményezve. 

Nem kellett tovább noszogatnom. Jobb lábamat felhúzva keze újból rátalált a gyengepontomra. Az ajkai közé nyöszörögve viseltem a kényeztetése következményeit. Megfordult a fejemben, hogy banális őrültséget készülök elkövetni, de akkor, és ott nem érdekelt. Már nem..!

Kusanagi elengedte a duzzadtra csókolt ajkaimat, majd a balt is felhúzva lassan a lábaim közé hajolt. Miközben átkarolta a combomat végig a szemembe nézett... Nem tudom, hogy mit várt tőlem pontosan, de egy bólintástól többre nem volt kapacitásom... 

Az apró biccentésem után nyelve mesteri pontossággal feküdt arra a pontra, ami egyenesen az őrületbe kergetett...

Szerzői megjegyzés:
So szomorú.. de bármilyen hosszú is lett ez a fejezet, ezennel végére is értél.. :)
Az estélyen történtekről/hez a következő zenét használtam fel:
https://youtu.be/3gn_rwgxsVI
Ez pedig a khm.. bárban zajlott eseményekhez:
https://youtu.be/us0wNxZLI7A
Remélem tetszett, várlak vissza a következő részhez! 💖