Vállaim ütemtelenül rázkódtak a sírástól ahogy magamba roskadva ücsörögtem a hideg csempekövön.

Fogalmam sincs mennyi ideje zárkózhattam be a fürdőbe. Talán néhány perce... Mégis az volt az érzésem, hogy hosszú órák elteltek el a váratlan kirohanásom óta.

Először Totsuka vette a bátorságot, hogy megkíséreljen elő csalogatni... Viszont az indok, amivel próbálkozott, ironikusan hétköznapi volt:

- Kész az ebéd, Aya-chan! Gyere enni - búgta kedvesen. - Csak rád várunk odalenn.

Bár ő nem látta, de én a fejemet rázva motyogtam vissza:

- Nem vagyok éhes... Kezdjétek el nélkülem.

Az esetlen választ hallva, lemondó sóhajjal törődött bele a vereségbe. Azt is tisztán hallottam ahogy lépcsőn, félúton kétkedve megtorpant. Miután nem mutattam jelét annak, hogy meggondoltam volna magam, csoszogva végül lebaktatott.  

Még sosem volt olyan, hogy ne ültem volna le velük enni. A közös étkezések szentek, és sérthetetlenek voltak. Bárki, bármilyen messze is volt, ebédre és vacsorára mindig haza esett. Ha pedig szenvtelenül késett:  először én adtam hangot az aggodalmamnak, majd Mikoto verte istenesen fejbe az illetőt. Meg kell hagyni... ez a kombó minden alkalommal elsöprő sikert aratott.

Én mégis, most szakítottam a hagyománnyal... És miért? Egy ostoba, kicsinyes vita miatt, amit mindhárman túlreagáltunk.

De hisz ők akartak belekotyogni olyanba, amihez semmi közük! - makacskodott tovább sértettségem.

Persze, mintha ettől kevésbé lenne nevetséges ez az egész, idétlen helyzet...?! - kontrázott rá a józan ész egy szemrehányó észrevétellel.

Dühösön töröltem le a bőrömet csipkedő sós nedvességét, és a mosdókagylóhoz léptem. Hideg vízzel próbáltam eltűntetni az arcomon vöröslő foltokat, ám a negyedik mozdulat után beláttam, hogy az igyekezetem teljesen felesleges. Hosszan, kissé reszketegen felsóhajtottam, majd kiléptem a fürdő ajtón.

Első utam a szobámba vezetett. Gyorsan bevetettem az ágyamat, átvedlettem játszós ruhába, majd újból összefogtam az időközben kissé kaotikusá vált, világoskék tincseimet.

Ezt követően az emeleti szertárba mentem. Két pár gumikesztyűt, törlő rongyot és a legfontosabb takarító eszközöket halásztam elő. Az orvosimaszk előtt ugyan eltotojáztam egy kicsit, ám végül egy vállránditással mellőztem a dolgot.

A takarítás mindigis jó figyelemelterelésként szolgált a számomra. Amellett hogy a felesleges feszültségtől megszabadultam, a lakás is megújul tőle. A srácok hátráltató felbukkanásától nem kellett félnem, ugyanis a feladat szóbeli említésétől is elszivárogtak a bár területéről, s annak közeli környékéről. 

A szokásos ütemtervet követve Totsuka szobájában kezdtem. Ezúttal sem fogadott semmi olyasmi, ami megbotránkozást eredményezett volna. Egyedül az asztal volt kissé rumlis, meg a foteljában halmozott fel egy ruhakupacot.

Még szerencse, hogy kikészítettem a folyosóra a ruháskosarat..

Lendületes mozdulattal hajigáltam ki az ajtón a mosásra váró darabokat. Úgy a rakás közepénél járva, még ráleltem a telefontöltőjére, amit átraktam az éjjeliszekrényére. Más meglepetés azonban nem rejtőzött a pamut torony leple alatt.

Szélesre tártam az ablakot, s az ágyneműjét kiterítettem az épület hátsó felét körbe ölelő terasz korlátjára. Kismilliószor hálát rebegtem már ezért a minimális luxusért. Ugyanis temérdek fölösleges cipekedéstől és lépcsőzéstől kímélt meg.

A gitárját, ezúttal is csak a visszaakasztottam a falra szerelt állványra. Nem szerettem azzal hangszerrel babrálni... De mi mást tehettem volna? Folyton valamelyik sarokba támasztva hagyta.

Minután letöröltem a port mindenhonnan, és felmostam a mélybarnán csillogó hajópadlót, elégedett bólintással markoltam fel a hadifelszerelésemet, s indultam el a soron következő helyiség felé.

Izumo lakrésze már nem volt ilyen sima menet. Ahányszor csak eljött a nagytakarítás napja, rettegve léptembe hozzá. Ugyanis a drága pultodunk mindig tartogatott számomra valamiféle váratlan apróságot.

Szobájának kilincsére markolva elrebegtem magamban egy gyors fohászt, s „adj uram, teremtőm" mód beslisszoltam.

Legynagyobb döbbenetemre azonban első látásra semmi sem hozott zavarba... A várt női fehérnemű kiállítás, és az orgiára emlékeztető kellékek ezúttal elmaradtak. Meghökkenve forgattam fel a helyiség minden szegletét. De a kezdeti elővigyázatosságnak nem intettem teljesen búcsút.

Mire végeztem, s visszaértem a kiindulópontként szolgáló küszöbhöz, csak egy zsebre való öngyújtót zsákmányoltam be, s két csomag elfeledett óvszert kellett a helyére tennem. A szennyestartóig még épp el nem mászó ruháit a kosárba hajítva folytattam körutamat.

Kamamoto újabb adag mosnivalóval örvendeztetett meg, és az egyik esti filmezésből megmaradt, üres popcornos tállal. Szerettem nála rendettenni. Sosem kellett attól félnem, hogy valamelyik ficakból bármilyen idegenlégiós veti rám magát...

A fürdőszobával is hamar végeztem. Talán ez annak volt köszönhető, hogy két-három naponta amúgy is rászánok egy félórát az ottani dolgok restaurációjára.

Mikoto ajtaja ahogy mindig, most is kulcsra volt zárva. Az ő felségterületére való bejutás külön attrakciónak számított. Jobb esetben itthon értem és szimplán párviadalt vívtam vele a kulcsért, amin ő kifejezetten jól szórakozott. Ám mikor épp nem a bár kanapéján szunyókált, kénytelen voltam Izumo kulcscsomóját beszerezni. Ez pedig újabb kívánnivalókat hagyott maga után... Utáltam ehhez a megoldáshoz folyamodni, ugyanis minden alkalommal eljátszotta a meghökkentett, mondván: Hogy hogy nincs még saját kulcsom a Király szobájához?! A kérdést szüntelen szemöldök húzogatós vigyor kísérte, amitől folyton a plafonon kötöttem ki.

Viszont most egyik verziót sem éreztem kompatibilisnek az állapotommal. Így nagyot sóhajtva fordítottam hátat a ház legjobban kiprivatizált helyiségének.

Nem... Még nem sikerült az összes feszültséget „kivikszolnom" magamból..!

A folyosón tovább ballagva elhaladtam egy újabb zárt ajtó előtt, de amögött nem is volt mit rendbe tartanom. Lakója két és fél éve költözött ki, s azóta üresen árválkodott. Szemem sarkából egy pillantást vetettem rá, de felelevenedő múltbeli sérelem rögvest tovább taszigált.

Fushimi... Vajon jól döntöttél, mikor elhagytad a HOMRA küszöbét?! - merengtem a ruháktól súlyos kosarat magam előtt lökdösve.

Misaki az emelet leghátsó szegletében tanyázott. Az ő szobája volt a legkisebb, de a legdrasztikusabb állapotú is. Mióta velünk lakott, még egyszer sem volt alkalmam úgy kitakarítani a szobáját, hogy ne akasztott volna ki valamivel, ami ott várt. Így nem csoda, hogy szemernyi lelkesedés nélkül léptem be a forrófejű srác magánterületére.

Az elém táruló látvány ezúttal sem okozott csalódást... A benn uralkodó káosz egy kihalt csatatérre emlékeztetett. A paplanja hatalmas gombócba göngyölve feküdt az ágya mellett. Ruhai szerteszét dobálva a gubbasztottak a földön, míg az egyéb kütyüi rendszertelenül hevertek az asztalon és az ágyán. Még az elindulás is nehézségeket okozott, mert kapásból át kellett valahogy applikálnom magamat és a felszerelésemet egy termetes rakáson.

Nagyot fújtatva pakoltam le a padló egyetlen, foltnyi szabad felületére:

- Lassan felnősz, Misaki, de még mindig úgy néz ki a szobád, mint egy apokalipszis mániás tinédzsernek... - bosszankodtam, ahogy újból és újból végig néztem a kaotikus övezeten.

Mikor beléptem az ajtón, már akkor érdekes aroma csapta meg az orrom, de most hogy hosszabb ideje tartózkodtam benn... ez a savanyú szag felerősödött. Rosszat sejtve kezdtem el szimatolni, s körbe járni a kicsiny helyiséget. Ha valaki látta volna ezt a remek attrakciót, sírva fakadt volna a röhögéstől...

Egyik rakást forgattam fel a másik után. Rétegről rétegre haladtam, mert ahogy a „mesés illat" egyre intenzívebb lett, jómagam is úgy lettem egyre óvatosabb a detektívesdiben.

A negyedik halom kétharmadánál jártam, mikor a rejtett kincs felfedte magát...

- Nyááárh! - rikkantottam fel, amint megpillantottam a furcsa aroma forrását. Egy, az isten tudja milyen régi müzli bujkált az eddig lemelt ruhacsomók alatt. A valaha tejnek nevezett cucc már javában a pubertás kor felé járt, mert prócska szőrfoltocskák úszkamuszkáltak benne.

Isten a tanúm rá... Yata, kitekerem a nyakad egyszer. Esküszöm! - fortyogtam magamba.

A szoba ajtaja ekkor hatalmas robajjal kivágódott.

- Aya, minden rendben? - kérdezte ijedten Kamamoto. - Még a bár is belezengett a felkiáltásodba...

- Igen! - vágtam rá azonnal, miközben keringőt járva kerülgettem a vegyifegyvernek is beillő maradékot. - Vagyis nem... Yata itthon van?

- Öhm... Nem. Tíz perce lépett le. Azt mondta; sürgős elintézni valója van - felelte döcögősen. Szemöldökei már-már csomót kötöttek egymásra, ahogy a kísérletezésemet figyelte. - Ne haragudj hogy megkérdezem... De tulajdonképpen... mit csinálsz?

Orrnyergemet összecsippentve fordultam felé, ajkaim pedig ironikus grimaszba szaladtak.

- Épp katasztrófát próbálok elhárítani - böktem a szutymó felé. - Drága deszkaszerelmesünk ismét kitolt velem, és itt hagyta érlelődni valamelyik reggelije maradékát... Csak tudnám mit vár tőle! Hogy gyökeret ereszt és virágot bont? Vagy ennyire érdeklik a biológiai folyamatok?!

Kamamoto jólesően röhögött fel a kirohanásomon:

- Nem tudom - fordult ki a szobából még mindig nevetve. - Lehet önkéntes laborkukacnak csapott fel?!

- Hát én is önkéntesen fogom a képébe löttyinteni ezt a kinevelt anomáliáit...

~✴*✴*✴~

Délután öt is elmúlt mire végeztem a főhadiszállásunk lakóövezetének restaurálásával.

Anna kicsiny, de takaros zugában csak port kellett törölgetnem, és felmosnom. Persze üveggolyó gyűjteményét most is össze kellett szednem, s visszapakolnom a vitrinje középső polcára.

A legvégére hagytam a saját szobámat. Ahogy ott ügyködtem, arra is fény derült, hogy mért fulladtam néhány napja éjszakánként: a por némely sarokban kész tigrisekké nőtte ki magát. Pedig alig volt egy hete, hogy legutóbb „végig nyaltam" a lakást...

- Idzicici.. - egyenesedtem fel nyöszörögve, ahogy visszatérítettem az utolsó rongyszőnyeget is. - Ohj, a derekam... Öregszem, nincs mese.

Miután megszabadultam a koszos felmosóvíztől, s szétválogatottam a szennyest - ami meg kell mondjam ijesztően nagy kupaccá lett; elindítottam a mosógépet, s egy szusszanásnyi pihenőt engedtem magamnak. Drámaian sóhajtva dörgöltem meg a homlokom, majd csipeszes zacskót kikészítve elindultam a lépcsőhöz.

A késő délelőtti haragom azóta elpárolgott, de lényem makacs fele még mindig fenntartásokkal viseltetett. Épp ezért csendes, semmit mondó arccal léptem ki a gyöngyfüggöny mögül.

Izumo a pult mögött szorgoskodott készében a beszállítási naplóval, amit bőszen vizslatott. Nem szóltam hozzá rögvest, ellőbb még megbizonyosodtam róla, hogy nem fogok olyan hangnemet megütni, ami bántóan csengene. Ennek érdekében még a torkomat is megköszörültem...

- Értékelem, hogy ez alkalommal nem akadtam fenn egy újabb melltartókból fonott füzéren, mikor a szobádba léptem - fontam karba a kezem, s a poharas szekrény szélének dőltem.

Kusanagi meglepetten pillantott rám a sötétített lencsék mögül. Valószínűleg nem hallotta amikor bejöttem... ám ettől függetlenül hamar mosolyba fordultak vékony ajakai.

- Ugyan. Nem hivatásom, hogy szükségtelenül zavarba hozzalak téged - pöccintett a hamutálba könnyelműen.

- Oh! Ez igazán... kedves tőled. Lekötelez - biccentettem színpadiasan, de mosolyát most már magam is viszonoztam.

Izumo nevetve felhorkantott, majd hellyel kínált, melyet szemrebbenés nélkül elfogadtam.

- Hallom, Yata-san újabb ajándékkal fejezte ki a háláját neked - könyökölt le velem szembe a pultra.

- Az azért erős kifejezés... De igen, a kincsvadászát eredményessége most sem maradt el - forgattam meg a szemem. - Áruld el nekem... Mért van az, hogy rajta kívül mindannyian képesek vagytok emberi körülményeket fenntartani két takarítás között? Élvezi ezt? Vagy szimplán a génjeiben van, hogy engem az őrületbe kergessen?

- Nem. Nem hiszem - legyintett somolyogva. - Pusztán egy fiatal srác, akinél a rend luxus számba megy.

- Ühm.. mindent értek - grimaszoltam elismerően. - És többiek? Merre vannak?

Pultosunk elnyomta a leégett cigarettát, s újból a rendelési számlát kezdet tanulmányozni.

- Mikoto felszívódott, azt mondta el kell intéznie valamit... megint. Kamamoto elkísérte Totsuka-san-t az első filmezési attrakciójára - sorolta fel tematikusan a neveket. - Viszont Yata és Anna itthon vannak. Ha jól emlékszem számtani problémai akadtak a kislánynak. Bár... hogy őszinte legyek, nem hiszem hogy a gördeszkalovassal sokra ment ezügyben. Pláne, hogy lassan tizenöt perce egy mukkot sem hallottam a kanapé felől.

A kanapé említésére óvatosan lepattantam a székről, majd halk léptekkel a bőr ülőalkalmatossághoz sasszéztam. Kusanagi kisvártatva a nyomomban haladva követett.

Furcsa szuszogás fogadott minket a rajta kiterített pléd alól.

- Óvatosan... - tátogtam a szőke csaposnak, aki bólintva megfogta a hozzá közelebbi csücsköt.

Lassú, finom mozdulattal húztuk lejebb a bolyhos anyagot. Ám a látvány, ami alatta fogadott, szívbe markolóan aranyos volt: Misaki és Anna, egymással szembe fordulva pihegett, az igazak álmát aludva. A vöröshajú fiú átvetette a jobbját a törékeny lánykán, aki pedig fejét az ő mellkasának támasztotta.

Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne nyüszítések fel a gyönyörűségtől. Izumo pedig békés mosollyal az arcán konstatálta a dolgot.

- Tudod, Izumo... Az ilyen pillanatok mindennél többet érnek - sutyorogtam a szundikáló párost nézve. - Nincs is szebb annál, mikor a családunk szeretete apró gesztusokban nyilvánul meg.

~✴*✴*✴~

A bár este szokatlanul nagy forgalmat bonyolított le. Annak ellenére hogy csak szerda este volt, a pénteki napokat meghazudtoló vendégsereget kellett kiszolgálunk. A hivatalos fél kilences nyitástól egészen zárásig tömve volt a hely. A gördülékeny munkamenetet az a tény sem könnyítette, hogy Mikoto a műszak folyamán egyáltalán nem került elő. Igaz, ő csak felügyeleti szerepet töltött be az éjszakai nyitvatartás során, de a hangulat határozottan szétesettebb volt a jelenléte nélkül.

A délelőtti elhatározásommal ellentétben, a személyes előadásom elmaradt. Egy percre se tudtam kilépni a pincéri szerepből. Pedig még Misaki is felkapott egy tálcát, hogy segítségemre siessen a vendégek közti rohangálásban. Hála az égnek egyszer sem kellett leszednem egyik kiszolgálandó kuncsaftunk nyakáról sem, egy esetleges idétlen megjegyzése miatt.

Totsuka Izumo mellé állt be a pultba, hogy az ottani rendelések se tornyusoljanak be a feldolgozhatatlanságig. Érdekesen mutatott mixerrel a kezében és állandó mosollyal az arcán, de a célnak tökéletesen megfelelt.

- Előrehoztad a havi akciós estet, vagy mi? - rogytam a kanapéra miután végre kitessékeltem az utolsó, már egyáltalán nem szomjas fogyasztónkat is.

- Én aztán nem - törtölte meg a homlokát Izumo, s szokásához híven komótosan rágyújtott. - De legalább a bevétel is számottevően jövedelmezőbb lett

- Ah, ne is mond! - fújtam a fejemet hátra hajtva. - Annyit szaladgáltam hátra a főpénztárhoz váltóért, hogy a kassza szinte már magától adta ki kiscímleteket. Mikoto jelentkezett már?

- Még nem - rázta a fejét Izumo, azzal eltűnt a függöny a hosszú gyöngysorok mögött. - De most már rácsörgök. Anna is hiányolta lefekvéskor.

- Remek ötlet - sóhajtottam egyetértően.

A lábaim lüktetően sajogtak az egész estés meneteléstől. Karjaim pedig elzsibbadtak a monoton mozdulatoktól. Szemeimet lehunyva próbáltam kizárni a kellemetlen érzéseket, mikor a kanapé másik fele besüppedt. Résnyire sandítottam csak fel, mire Misaki tarkóját vakarászó alakja kacsintott vissza rám.

- Mi az, Yata? - A kérdést kínos nyöszörgés követte, így kénytelen voltam erőt venni magamon, s felé fordultam. - Csak nem elkérte a számod az egyik nőnemű vendég?

- Nem! Dehogy - vágta rá bosszúsan. - De volt egy fickó... elég fura fazon. És nem tudom kiverni a fejemből.

- Mert? Ki volt sminkelve?

- Frászt! Néha olyan hülye vagy, Ame-san. Na, mindegy... Szóval, végig kabátban gubbasztott. Még a kalapját se vette le. Nyitás után nem sokkal érkezett, és csak zárás tíz pereccel lépett le - motyogta elgondolkodva.

- És? Kimondta hogy időtartamhoz van kötve az itteni vendégeskedés? - húztam fel a lábaimat, s átkaroltam őket.

- Nem erről van szó - meredt rám a fiú kiguvadt szemekkel. - Hanem hogy még csak a kirendelt sörét sem itta meg. Nézd meg! Még mindig ott hever a sarokasztalon érintetlenül.

A dologra a hátsó pókösztönöm gyanakvó kaparászásba kezdett. Szemöldök ráncolva keltem fel, és sétáltam az ominózus kis zughoz. Misaki két lépéssel mögöttem koslatott utánam.

A srácnak igaz volt... egy kortynyi sem hiányzott az aranyló italból. Viszont a szervírozáskor mellékelt szalvéta apró galacsinná gyűrve hevert annak tövében.

- Látod? Én megmondtam - bökött Misaki a korsó felé.

Azonban az én érdeklődésemet  a fehér gombóc kötötte le. Felkaptam az asztalról, s  finom mozdulatokkal bontogatni kezdtem a puha gömböcöt.

Igaz, a gyűrődések okozta barázdák eléggé megviselték, de tartalma így is jól látszott... Nagyot nyelve bámultam a közepén díszelgő, zöldesszürke emblémára. Látványától hideg, Deja vuszerű érzés kúszott végig rajtam. Egyszerre tűnt ismerősnek, és teljesen érdektelennek. Azt viszont kényszerítés mellett sem tudtam volna megmondani, hogy honnan volt eredt ez a furcsa kettősség. Töprengve kutattam a fejemben, de a keresés minduntalan eredménytelenül zárult. Sikertelenségemtől pedig egyszerre öntött el a harag, s a kétségbeesés halovány homálya. Csak Misaki, nekem koccanó csípője rántott vissza a valóságba:

- Én mondom egyre gyanúsabb alakok térnek be ide. Még a végén a maffia is ide fog járni kupaktanácsot tartani.

Értelmetlen hablatyolása egérútként szolgált. Míg ő továbbra is az érintettlen sört vizslatta, én a jobb kezembe gyűrtem a szalvétát, majd egy hamis mosollyal felé fordultam.

- Ugyan, rémeket látsz. Inkább menj és zuhanyozz le. Elég hosszú volt ez a nap.

- Ha te mondod... - rántott a meg a vállát, majd szorosan magához ölelt. - Jó éjt, Aya-san!

- Neked is, Misaki... neked is - viszonoztam esetlenül a gesztust fél kézzel.

A bugris fiú három szökkenéssel szelte át a bárt, majd az ajtónál megtorpanva még intett egyet felém.

- Aludj jól - döntöttem félre a fejem egy újabb kényszeredett mosollyal.

- Te is! 

Mihelyst Yata eltünt a függöny mögött, újból elővettem a megviselt asztalkendőt. Már a széthajtásával sem kellett szenvednem... magától bomlott szét a kezemben. Mikor újból megpillantottam a különös logót, egy vérfagyasztó gúnyos nevetést elevenített fel bennem, amitől kirázott a hideg.

Nem... Ayame, csak képzelődsz! Kifáradtál, és a délelőtti cirkusz sem volt rád túl jó hatással... Engedd csak el! Minden rendben lesz. Itt biztonságban vagy!

Mély levegőket véve lobbantottam lángra a gyűrött szalvétát. Bár a nyugalom áldott állapota nem ütötte fel a fejét bennem, mégis merőben jó érzéssel töltött el ahogy a papírkendő lassacskán a lángok martalákává lesz. Az égésből visszamaradt hamut egyszerűen belesöpörtem a pulton heverő hamutálba, s célba vettem a saját szobámat. A furcsa megérzés azonban tompán továbbra is bennem motoszkált. Ezt pedig közel sem tekintettem biztató előjelnek az elkövetkeződő napokra tekintettel...

Szerzői megjegyzés:
Már végére is értél az I. rész - 2. fejezetének. Remélem tetszett. Bár ezúttal egy hétköznapibb oldalról közelítettem meg a HOMRA szervezetét..
Várom a véleményeket! :)
Folytatás hamarosan...! 💕