Az Édes Hármasban könyv törölve lett, de megint elérhetõ! Kérlek olvassátok el és csillagozzátok a sztorit. Osszátok meg barátaitokkal is, ha ismerték! Köszönöm.
♡♡♡♡♡♡

   Kinyitottam a szemeimet és az ablakból már nem áradt be a nap melege. Kint sötét volt és a csillagok ragyogtak az égen. Nem is emlékszem, hogy bealudtam, de mégis ott feküdtem Jeremy karjaiban, a szorítása pedig egyáltalán nem gyengült, pedig õ is lehunyta a szemeit.

   Örültem neki, hogy most már tényleg lepihenhetett, hiszen eddig miattam nem volt képes aludni. Amiatt aggódott, hogy valami nagyobb sérülést szenvedtem, de szerencsére nem ez történt.

   Én még mindig itt voltam. A Földön. Nem úgy, mint a szüleim.

   Ahogy a régi rossz emlékképek elõjöttek a fejemben, egy könnycsepp csordult végig az arcomon, amit gyorsan letöröltem. Nem akartam a múlton rágódni. Felnéztem Jeremy nyugodt arcára, és picit jobban éreztem magamat. Nagyon hálás voltam, amiért az életét kockáztatva kimentett.

   - Hölgyem, arra kell kérnem Önt, hogy hagyja el a szobát. A betegnek pihennie kell. - Egy nõvérke állt az ajtófélfában, egy köteg papírral a kezeiben.

   Felálltam az ágyról, és lassan elszállítottam magamat hozzá. Átnyújtotta a nyomtatványokat, amik az én betegellátásomról szóltak. Minden le volt írva. Az égési sérülések szintje, a gyógyszerek, amiket kaptam és még egy csomó minden, amit nem is értettem.

   Visszamentem a szobámba, ahol az ágyon a lepedõ és a huzat már le volt szedve, össze volt hajtva és a szoba sarkában levõ fotelen a ruháimat láttam összehajtogatva. Átöltöztem, aztán beszálltam a liftbe. Miközben lefelé indultam, megdermedtem. 'Most akkor mégis hol fogok aludni?'

   Az a lakás volt a mindenem. Nem mehettem oda vissza. Szívesen felhívtam volna Christophert, hogy segítsen ki, de nem tudtam a telefonszámát. Aztán valami ötletszerû dolog jutott az eszembe. Gyorsan elõkaptam a telefonomat, amit még ki tudtak menteni és tárcsáztam a legutóbbi pizzériát.

  Ismeretlen: Jó estét, kérem mondja a rendelését.

   Én: Egy Carbonara pizzát szeretnék, házhoz szállítással.

   Ismeretlen: Rendben. Mondja  a címet.

   Én: Ömm..

   Visszanéztem a vállam fölött a hatalmas épületre, ami még ilyen késõn is fényekbe volt borulva.

  Én: A város legnagyobb kórházához, ha kérhetem.

   Ismeretlen: $10 lesz. Rendelése 15 percen belül megérkezik. Köszönjük, hogy minket választott. Viszhall.

   Leültem az egyik lépcsõfokra, felhúztam a térdeimet, és csak vártam. Abban reménykedve, hogy Christopher eljön, mint egy mesében, és megmenti a bajba jutott hercegnõt. De mégis mennyi az esélye annak, hogy õ jöjjön? Na és mi van, ha nem fog beválni a tervem? Akkor nem is tudom majd kifizetni a pizzát.

  'Hát.. ezt nem gondoltam át rendesen.'

   A fejemet lehajtottam a térdeimre, és éreztem, ahogy szemhéjaim lassan lecsukódnak. Nagyon fáradt voltam és szomorú. Reménytelennek tartottam a helyzetet.

   ....

   - Sarah.....?..... Sarah?!. SARAH!??!

   Valaki a vállaimnál fogva megrángatott és éreztem, ahogy beleliheg az arcomba. Lustán felnyitottam a szemeimet, és ott állt Õ.

   Christopher.

   - Elárulnád, hogy te miért vagy itt? Miért nem vagy otthon? Meg fogsz fázni!

   Rémült arcát fájdalmas volt látni. Megölelt és szorosan a testéhez húzott, majd belesuttogott a fülembe.

   - Mi a fenét csinálsz itt..?

   Túl fáradt voltam ahhoz, hogy válaszoljak, ezért szimplán átnyújtottam neki a papírokat, majd a mellettem heverõ pizzadobozra vetettem tekintetemet.

   - Ez meg micsoda? - Christopher felegyenesedett, és átlapozott a vastag rétegen. - Te.. eddig kórházban feküdtél?

   Felnyitottam a doboz tetejét és a legnagyobb szelet pizzát felemeltem, és enni kezdtem. Sós íze igazán megmaradt a számban, habár lehet csak a könnyeimet nyeltem. Christopher felállított, majd körbeforgatott, hogy megnézze, minden rendben van-e velem.

   - Most hazajössz velem.

   - De nem akarom, hogy teher legyek a számodra.

   Ekkor Christopher lenézett a szemeimre rideg tekintettel.

   - Azt mondtam, most.

   Egy kicsit megrémisztettek a kemény szavai, de tudtam, hogy pontosan emiatt kértem pizzát. Találkozni akartam vele és elmesélni a történteket. Így hát végül felpattantunk a motorjára és elindultunk a nagy ismeretlenbe.

   Egész úton azon gondolkoztam, hogy mégis egy internetrõl rendelt pasinak hol lehet az otthona. Most akkor én is valami "gyárhoz" hasonlóba fogok aludni? vagy valami más univerzumban kötünk ki?

   Egy 10 perc motorozás után megérkeztünk egy panelház elé, majd felmentünk az 5. emeletre. Christopher kinyitott egy ajtót, majd kézen fogva bevitt a helyiségbe.

   - Üdv itt. Tudom, nem túl nagy, de érezd magad otthon. Akár meztelenül is. - Felém fordult és egy kacsintással elrabolta a szivemet.

   - Haha, köszönöm, hogy itt maradhatok ma este.

   - Ne hülyéskedj. Addig maradsz, ameddig csak akarsz. És elég csak később elmenned.

- Hékás!

- Sajnálom, de már nagyon hiányoztál és rég voltunk együtt.

   - De nem rendeltelek meg. Szóval maximum 12 órát tudunk együtt tölteni.

   - Még ilyenkor is komolyan a szabályokon jár az agyad? Na, gyere ide.

  
   Christopher lehuppant az ágyra, majd megpaskolta maga mellett a helyet. Gyorsan letettem a pizzás dobozt a konyhapultra, majd az ölébe rohantam. Szorosan átöleltem a nyakát és éreztem, ahogy hátra dõl. Egy kisebb puffanás kíséretében már mind a ketten az oldalunkon feküdtünk és mélyen a zöld szemeibe néztem.

   - Miért kell mindig pizzaszállításkor megijesztened?

   - Azt hiszed, szándékos volt?

   - Nem. És sajnálom ami történt.

   Megint megölelt és a fejemet behúzta a nyaka alá. Annyira szorított, mint még eddig sohasem.

   - Basszus..! Ha még egyszer így felidegesítesz, nem foglak többet megdöngetni.

   - H-hé! Nem mondhatsz ilyet! Ez a kettõ teljesen más téma.

   Keresztbe tettem karjaimat, mint aki besértõdött. Christopher ezen csak jót nevetett, majd a derekamat átkarolva megölelt és ajkait enyémre tapasztotta. A gyomromban a görcsök azonnal eltûntek, és arra a pár másodpercre megint boldognak éreztem magam.

    - Csak vicceltem. Egyébként sem hagynék egy ilyen formás feneket csak úgy elveszni.

    Halkan kuncogott, majd megpaskolta a fenekemet. A lehetetlennél is közelebb kuporodtam hozzá, és egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám.

    - Köszönöm. De tényleg.

    - Nincs miért.

    - De igen is van. Ha akartam sem tudtam volna máshoz menni.

    - Na és a szüleid?

    - Õk már nem élnek. - Markomba szorítottam Christopher pólóját.

    - Sajnálom.. - A hangja tele volt keserûséggel.

    - Ne tedd. Már elõtted is eszembe jutottak.

    Miután láttam szomorú arcát, elmeséltem neki a szüleim balesetét. Pár éve történt, amikor is nyaralásról jöttek hazafelé a szüleim, a kocsiban ülve. Nekik zöldre váltott a lámpa, így le akartak kanyarodni, de a másik úton jövõ autó nem fékezett és áthajtott a piroson. A szüleim nem élték túl, de még a mai napig sem tudom teljesen feldolgozni azt, ami történt.

    Az este hátralevõ részében nem mozogtam túl sokat, Christopher egy lépésnyire sem engedett el maga mellõl, és folyton azt hajtogatta, hogy minden rendben lesz. Én viszont már rég megnyugodtam, amikor elõször megéreztem a tenyerét a vállamon ilyen sok idõ után. Hiányzott az érintése és a szeretete. Na meg maga az egész férfi.

    Mielõtt bealudtam volna, Christopher levette rólam a ruháimat, majd rám adta az egyik pólóját, ami eléggé bõ volt, így hálóingnek is elment. Felnéztem a sötétben csillogó szemeire, mire oldalsó mosolyra húzta a száját és apró puszit nyomott a nyakam oldalára.

    - Most inkább pihenj, oké? Majd holnap kiélvezheted a társaságomat. ❤

Juhééé, végre új rész! Hosszú szünet volt, tudom. De sok minden történt.

Hogyan alszotok este? Háton, hason, oldalon, stb.

Én legtöbbször az oldalamon alszom el, aztán reggelre a hátamon találom magamat.

A többi könyvemből holnap lesz új fejezet! ❤